sablonmentes / 2022. november 21., hétfő

„Csak egy falatot a kedvemért”: káros családi evésmintáink nyomában a pszichológussal

Egyre inkább tudjuk, hogy az étkezéshez való viszonyunk vagy az elhízás gyökerei visszavisznek a gyerekkorunkba (sőt, akár a szüleink, nagyszüleink gyerekkorába), és hogy sokkal fontosabb lenne a lélek oldaláról megközelíteni az evés vagy akár diéta kérdését. Sokszor azonban csak amikor gyerekünk születik ismerjük ezt fel; amikor a mi szánkon is kicsúsznak az „addig nincs csoki, amíg nem eszed meg a brokkolit”-mondatok. Szeretnénk jobban csinálni, szeretnénk, ha a gyereknek nem kellene már az elhízással vagy a zöldségekkel küzdenie, sokszor mégsem megy, így továbbadjuk a hozott mintákat, amelyekkel majd a következő generáció is küzdhet egész életében. Egyre több a válogatós gyerek, táplálási probléma, és lassan már nem csak a felnőttek nagyobb része lesz túlsúlyos/elhízott. Hogy mi mit rontunk el, hogy lehet-e máshogy, át lehet-e írni a családi evési mintákat és ha igen, akkor hogyan, arról dr. Lukács Liza táplálkozási problémákra szakosodott pszichológussal beszélgettünk legújabb könyve nyomán.

Elhízásra programozva?

Napjaink népegészségügyi problémája lett az elhízás: kis hazánkban is a felnőtt lakosság 2/3-a túlsúlyos vagy elhízott, évek óta bérelt helyünk van a dobogó körül akár európai (1), akár OECD-rangsorokban (2). Ami még súlyosabbá teszi a helyzetet az az, hogy a gyerekek is szépen zárkóznak fel: a WHO legfrissebb európai jelentése (3) szerint a gyerekek 1/3-a is ezekbe a kategóriákba tartoznak már, és elindultak ugyanazon a görbén, amelyen a felnőttek három évtizeddel ezelőtt. Ennek ellenére az édesanyák még a náthától is jobban féltik a gyerekeiket, mint az elhízástól (4), miközben „az obezitás több mint 230 kórképpel hozható összefüggésbe, az életkilátásokat 3-12, a betegségektől mentes életévek számát 25-tel megrövidítve.” (5). Nemcsak felnőttként szenvedünk a szuboptimális étkezési szokásainktól és azok következményeitől, de a gyerekeknél is életre szóló nyomokat hagy mind biológiai oldalról (anyagcsere, memória, kognitív problémák, stb.), mind pedig lelki oldalról (depresszió, csúfolódás, önértékelés, stb.).

Hiába tudjuk ezeket és hiába érezzük úgy, hogy a csapból is az egészséges életmód és a bébispenótos avokádóturmix folyik, hiába jelenik meg minden nap újabb és újabb csodadiéta és kapszula, kicsik és nagyok derékmérete egyre csak nő, megállíthatatlanul. Valami nagyon elcsúszott, és mára elég magabiztosan jelenthetjük ki, hogy rossz helyen keresgéljük a megoldását annak a problémának, aminek a gyökere a messzi múltba vihet vissza minket – a gyerekkorunkba vagy még inkább akár a szüleink, nagyszüleink gyerekkorába…a lélek dolgaiba, amelyeket eddig azt hittük, hogy nem sok köze van ahhoz, hogy „nem tudjuk megállni, hogy megegyük azt a harmadik tábla csokit.”

Az evés és a (hozzá)táplálás lélektana

Szerencsére dr. Lukács Liza ezzel a témával kezdett foglalkozni közérthetőn és szerethetőn az elmúlt években, eddigi könyveinek köszönhetően végre egyre többen kezdtek foglalkozni az étkezési szokásaik lelki aspektusaival és egyre többen jöttek rá, hogy akár az evészavarokból, akár az elhízásból a lélek útjain vezet a gyógyuláshoz az út (a legújabb csodadiéták helyett). Legújabb könyve pedig még messzebbre visz minket, egészen az örökölt családi étkezési mintákig és hogy ezek hogyan alakítják nemcsak a mi viszonyunkat az evéshez, de – akár szeretnénk, akár nem – a gyermekeinkét is. Odáig, hogy miért utáljuk ma is azokat az ételeket, amelyeket ilyen-olyan nyomásgyakorlás hatására fogyasztottunk el (várva az utána kiérdemelt jutalomfalatot…), hogy miért tekintünk jutalomként a csokira vagy hogy miért olyan nehéz máshogy csinálni már a saját gyerekeinkkel, akiknek hiába szeretnénk jobbat, ez bizony sokkal nehezebb, mint hisszük.

Dr. Lukács Lizával beszélgettünk a témáról, amiért nemcsak szakmai oldalról vagyok hálás, de azért is, mert a könyvei nagyon sokat segítettek nekem korábban az evészavarokból való gyógyulásban. Remélem, hogy ezzel a cikkel is abban tudunk segíteni, hogy a most felnövő generációnak már ne legyenek ilyen problémáik, vagy ha vannak is, hatékonyabb felismerési és megküzdési stratégiákat adjunk a kezükbe.

„Mi majd másképp csináljuk” – vagy mégsem?

Lukács Liza: Sokan hiszik, hogy fehér lappal indulnak a csecsemő táplálásánál, és akár a sajátjukéval ellentétes vagy teljesen új szokásokat képesek pusztán tudatossággal megalapozni. Ez azoknál is lehet így, akik a saját táplálkozásuk hibáit már felismerték, de azoknál még inkább jellemző lehet, akik testsúlyproblémákkal vagy evési zavarokkal küzdenek felnőttként, szülőként is, de tenni akarnak azért, hogy a gyermeküknek ne kelljen hasonló gondokkal, nehézségekkel szembenéznie. Azonban az etetés során nem csak a táplálkozási szokásainkat és preferenciáinkat, de akarva-akaratlanul továbbadjuk az evéshez fűződő viszonyunkat is. A jó mintákat is át fogjuk adni és a kevésbé jókat is, mégpedig két csatornán: az egyik egy tudatos, a másik pedig egy tudattalan, amelyen keresztül a még fel nem ismert evési attitűdjeinket és metakommunikatív jeleket közvetítünk arról, hogy mit jelent, mit nyújt számunkra az étel a testünk táplálásán kívül. Egyébként már eleve a „tiszta lap”-gondolkodással baj van, mert ez a legtöbbször azt jelenti, hogy valamilyen ellenreakciót adunk: nekünk volt valamilyen és úgy hisszük, hogy ha majd annak az ellenkezőjét közvetítjük a gyermekünk felé, akkor azzal ki is küszöböltük a hibákat. Azon túl, hogy az ellenreakció lehet éppoly hibás, mint az eredeti, lehet szélsőséges is, és ami a legfontosabb: az ellenreakció még mindig rólunk szól, a saját túlsúlyunkról, az evéssel kapcsolatos problémáinkról, és nem a gyerekről és az ő igényeiről. Szülőként a megfelelő evési szokások és viszony kialakításához arra kell érzékenynek lennünk, hogy a gyermekünknek melyek az életkorának megfelelő igényei, szükségletei (ez igaz biológiai és érzelmi szempontból is). Ám amíg a sajátjaimmal vagyok elfoglalva, amíg valójában azt fogalmazom meg, hogy mit nem szeretnék, amíg önmagamat, a saját táplálkozásomat, a saját életutamat állítom valamilyen relációba a gyermekemével, addig a saját történetem, a saját problémáim (vagy épp a saját elért eredményeim) vannak a fókuszban. Ilyenkor könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy a saját pozitív vagy negatív élményeink megerősítéseit vagy épp cáfolatát keressük a gyermekünk viselkedésében is.

Ezek a minták sokszor akkor tudnak realizálódni, amikor az embernek gyereke születik. Tudja, hogy nem kellene a mesefilm előtt etetni, beletrükközni így-úgy az ételt, de mégsem tudja megállni. Miért történik ez? Fel tudunk rá egyáltalán készülni?

LL: Már a párkapcsolatokban is látszódnak ezek az evési/etetési minták, de valóban - a kötődési mintákhoz hasonlóan, amelyről a Hogyan szeretsz? Kötődési sebeink gyógyítása című könyvemben írtam részletesen, - akkor válnak hangsúlyossá amikor gyermekünk születik. Az evéshez való saját viszonyod is terítékre kerül, amikor valakit elkezdesz etetni, valakiről gondoskodni kezdesz. Lehet, hogy vannak olyan szokásaid, mintáid, amelyeket észre sem veszel mindaddig, amíg nem kell valaki másnak a táplálkozásáért felelősséget vállalnod. Az evés, etetés könnyen összefonódik az érzelemkifejezéssel és az önmegnyugtatással. Idővel ezek kétirányúvá válnak: már nem csak akkor kezdünk el enni, ha bizonyos érzelmet szeretnénk tompítani, hanem akkor is, ha bizonyos érzelmet szeretnénk átélni. Ezekre az összekapcsolódásokra is fontos rálátnunk, ha evési vagy testsúlyproblémákkal küzdünk.

A hibás mintákon viszont bármely életkorban lehet változtatni. Felül lehet ezeket írni. Azonban a legtöbb embernél az a probléma, hogy eleve fel sem ismeri ezeket, vagy csak néhányat ezek közül. Ha pedig felismerte, akkor nehezére esik elismerni azok szerepét az evési-és testsúlyproblémáiban. Mert ilyenkor önkéntelenül felmerül, hogy akkor most merjük-e kritikával illetni a szüleinket, a nagyszüleinket, akik így vagy úgy, de gondoskodtak rólunk? Hozzájön még ehhez, hogy amennyiben akár gyermekkorunktól kezdve a része az életünknek, hogy ételekkel nyugtatjuk, vigasztaljuk vagy épp jutalmazzuk magunkat, félelmetesnek vagy fájdalmasnak tűnhet, hogy lemondjunk az evés által nyújtott határtalan és viszonylag könnyen elérhető élvezetekről. Tehát lehet bennünk egy ki nem mondott (vagy akár fel nem vállalt) kettőség az evéssel és a testsúlycsökkentéssel kapcsolatban, ezért a felismerést nem mindig követi valódi változás.  Fontos, hogy tudjuk, milyen mintákat kaptunk és milyeneket adunk tovább, hiszen ezek felismerésének és elismerésének a hiányában kicsi az esélyünk a tartós testsúlycsökkentésre, életmódváltásra vagy evészavarok esetén a gyógyulásra. Ezek a szinte automatikus mintázatok a legmakacsabb fenntartótényezők közé tartoznak krónikus túlsúly vagy elhízás esetén.

"Addig nincs csoki, amíg nem eszed meg a zöldséget!" - annyira elterjedt és gyakori, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, pedig hosszú távon rendkívül káros mondat.

Sokan úgy vannak vele, hogy milliószor hallottak már ilyesfajta evésre buzdító mondatokat, de nem is gondolják, hogy ezeknek is lehet számottevő szerepe az evési és testsúlyproblémákban. Nem minden esetben okoznak tartós és látványos súlyfelesleget, hiszen nem mindenki ugyanabból az ételből eszik többet a kelleténél, ráadásul a napi, rendszeres alapaktivitási szint is más egy családon belül az egyes generációk között. Sokan számtalan fogyókúrát kipróbáltak már és úgy folytatnak évek óta tartó szélmalomharcot a túlsúllyal, hogy ezeknek a nemzedékről-nemzedékre átpasszolt, többletfogyasztásra sarkalló evési mintáknak a szerepét nem vették soha szemügyre. Ha pedig igen, akkor úgy gondolták, hogy majd akaraterővel ezek is leküzdhetők, vagy egy diéta majd megoldja. A tapasztalat viszont nem ezt mutatja. Ezeknek a mintáknak kiemelt szerepük van a visszahízásokban is.

Lehetnek olyan étkezési szokásaink, amelyek korábbi generációk – szüleink, nagyszüleink - életében hasznosak voltak, azonban ma már nem azok, sőt egészségtelen evési rutinokat alapozhatnak meg. Ha tudom, hogy ez a nagyszüleimhez tartozik, az ő életükhöz, akkor ránézhetek úgy is ezekre a szokásokra, hogy van-e segítő szerepük manapság, az én jelenlegi életkörülményeim között? Netalán inkább hátráltatnak? Manapság jóval több és főleg egyszerű, szénhidrátokat tartalmazó élelmiszer kerül a háztartásokba. Ha követjük azt az elvet, amelyet a nagyszüleink, hogy például mindent megeszünk, ami a tányérunkra kerül, akkor garantáltan el fogunk hízni. Az afrikai gyerekek nélkülözésének felemlegetése sem szokott pozitív élményekkel összekapcsolódni, sőt a legtöbb gyerek nem is tud ezzel mit kezdeni, nem tudja magára vonatkoztatni, csak annyit észlel, hogy valami baj van vele, ami miatt szégyent kellene éreznie, amikor eszik. E mögött valójában az az üzenet rejtőzik, hogy „ne pazarolj!” Mondhatjuk a lózungok helyett, amiket automatikusan átveszünk a szülőktől, nagyszülőktől, hogy:

„Gondold át, mennyi ennivalóra van szükséged!” „Éhes vagy, vagy csak unatkozol?”.

Vagy járhatunk elől jó példával és mondjuk ki hangosan, amikor eszünk: „nem szedek ki többet, mert úgysem fogok ennyit megenni.” Néha érdemes felhangosítani a gondolatainkat az evés kapcsán, mert ezekkel segíthetjük a gyermekeinket abban, hogy ők is meghallják vagy megfogalmazzák a saját gondolataikat, érzéseiket, a valós szükségleteiket.

Ugye az ilyen klasszikus példákkal (zsarolás, tukmálás, stb.) sokszor az a gond, hogy nem tudnak tudatosításra kerülni, nem tűnik fel, hogy mára maladaptív vagy egészségkárosító minta, hiszen társadalmilag annyira elfogadott, mindenki így csinálja és mindig is így csináltuk. Mi kell ahhoz, hogy ilyen környezetben fel tudjuk ismerni?

LL: Ez volt az egyik célja ennek a könyvnek. Bemutatni, hogy milyen sok szempont játszik szerepet abban, hogy valakinek testsúlyproblémái vannak, mennyi területet kell szemügyre vennünk az életünkben, ha tartósan és hatékonyan szeretnénk változtatni az életmódunkon és búcsút inteni a súlytöbbletnek vagy az állandó diétázásnak. Nem elég egyiket-másikat kiválasztani és azon változtatni, mert a többi területen jelenlévő fenntartó tényezők visszahúznak a kiinduló állapotba, vagyis az érintett személy csak ideig-óráig képes elköteleződni egy új, egy másfajta életmód mellett. Az evéshez fűződő viszonyunk megismerése, vagyis, hogy milyen késztetést élünk át, amikor ételt látunk, enni kezdünk, és a családokon belüli étkezési szokások, minták, hagyományok megismerése minden életmódváltás és testsúlycsökkentési törekvés kiindulópontjai kellenének, hogy legyenek. Ennek ellenére ezek alig-alig kerülnek elő vagy olyan szokásokként tekintünk rájuk, amelyeken „úgysem lehet változtatni.”

De persze a felismerés mellett sokan gondolják azt is, hogy:

„Áh, már ez is a szülő dolga? Nincs még elég baj, még ezzel is foglalkozni kell?”

Akár akarjuk, akár nem, akár beismerjük magunknak, akár nem, szülőként mindenképpen hatással leszünk a gyermekeink táplálkozására. Hiszen mindenkinek van valamilyen viszonya az evéshez és ez a kapcsolat az életünk első napjától kezdve formálódik valamilyen irányba. Ahhoz szeretnék sorvezetőt adni ezzel a legújabb könyvemmel, hogy ez a hatás pozitív legyen. Mindeközben pedig ráláthatunk a saját elakadásainkra is, ha súlytöbblettel küzdünk.

Fontos hangsúlyozni, hogy a legtöbb szülő és nagyszülő jót akar adni a gyerekének, az unokájának és az evés egy olyan terület, amin keresztül sok mindent átadhatunk: nem csak etetünk, gondoskodunk róla, hanem megtanítjuk neki a saját testi szükségleteinek a felismerését és kommunikációját, fejlődhet a döntési képessége, a felelősségvállalása, segíthetjük a megfelelő érzelemkezelési készségek elsajátításában is.

A legtöbb ilyen klasszikus példának a zsarolástól a tiszta tányéron át a TV előtti etetésig ugye sokszor az a gyökere, hogy „de legalább így eszik”, hogy nem opció a nem evés, és hogy valami elemi rettegés van bennünk, hogy de mi van, ha nem eszik a gyerek. Talán ez lehet egy ilyen kapocs a generációs hozott mintáinkhoz, amelyek tovább élnek bennünk?

LL: Három-négy generációval ezelőtt az éhség, az éhínség reális veszélyként volt jelen a családok életében. Mára sokat változott a helyzet és inkább az a jellemző, hogy a gyerekek ritkán éheznek meg, mert egész nap eszegetnek, iszogatnak valamit, vagy eleve nagyobb mennyiséget és gyakrabban esznek. A mai nagyszülők még kétségbeesnek, ha meghallják, hogy a gyermek éhes. Felnőtt, túlsúlyos pácienseimnél is gyakran tapasztalom, hogy félnek az éhségtől, hiába van jelentős súlyfeleslegük. Ez ellentmondásosnak tűnik, de megértjük, ha felemeljük a múlt szálait és szembetaláljuk magunkat a nagyszülők éhezés-és nélkülözésélményével. Miért félünk szülőként attól, hogy a gyerek azt mondja, hogy éhes vagyok? Esetleg ez azt csatolja nekem vissza, hogy nem gondoskodtam róla elég jól vagy azt, hogy veszélyben van?

Ide kapcsolódhat, hogy régen talán a tekintélyelvű nevelési stílus volt erősebb („addig nem állsz fel, amíg mindent meg nem eszel”), mára viszont mintha az engedékeny irányába mozdulnának a legtöbben – ott, akkor és azt eszik a gyerek, amit akar, folyamatosan rágcsál valamit. Ahogy korábban írtad, mára népbetegség az önkontroll és önszabályozás problémái, ami itt is visszatükröződhet és vissza is kapcsolódhat ellenreakcióként a múlthoz?

LL: Igen, régen sok volt a tekintélyelvű nevelési elveket valló család, és akik ilyen családban nőttek fel gyakran lendülnek a ló túlsó oldalára, mert a saját élményeikből indulnak ki, hogy sokszor érezték magukat tehetetlennek gyermekként. Én is így látom, hogy az engedékeny felé tolódnak el rossz irányba. Sokszor hallom, hogy a gyerekekbe születésüktől fogva „bele van kódolva”, hogy mennyi az elég. Szerintem ez nincs így és ez a tévhit hozzájárul ahhoz, hogy ne szabjunk határokat. Szülőként egy mozgásteret kell biztosítani a gyermek számára, amelyek között biztonságosan mozoghat az étkezés terén is. Meg kell neki tanítani (vagy legalábbis vissza kell csatolni), hogy mi az éhség, az unalom, hogyan ismerje fel, fejezze ki és kezelje a feszültségét, az érzelmeit, hogyan nyugtassa meg magát ételek nélkül. Már az egészen pici gyerekek is korán találkoznak az evésre, fogyasztásra ösztönző ingerekkel: reklámok, vonzó csomagolás, ételhez csomagolt játék. Ezek pont arra hivatottak, hogy evésre késztessék a még vagy már nem éhes gyermeket is.

A sokat hangoztatott „igény-szerintiség” is egy teljesen félreértelmezett dolog a hétköznapi gyakorlatban Mit jelent ez? Nem azt jelenti, hogy úton-útfélen szoptatok vagy ételt adok, ha nem az a valódi, aktuális igénye a gyermeknek. A legtöbb gyermek és felnőtt megnyugszik, ha eszik, ez az idegrendszerünk alapvető működésével van összefüggésben, de ez nem azt jelenti, hogy minden feszültségre vagy hiányérzetre az evés, az étel, az etetés a megoldás. Nem a szoptatás időszakában csúszik ez el ennyire, mert ott még az etetés mellett másfajta kontaktus is kialakul, ami valóban megnyugtatóan hat. (Kivéve, ha a gyermek magányosan, a cumisüvege társaságában próbálja megnyugtatni önmagát a kiságyában vagy a tévé előtt.). Jellemzően onnan indul el a rossz mintázat, amikor megjelennek az első „igazi” ételek, mert ott már nincs testi kontaktus (érintés, ölelés), és az étel maga magáért megkapja ezt a plusz nyugtató-funkciót. Kapja a gyerek a bulátát, a kiflicsücsköt, hogy csöndben legyen, bevásárláskor is esznek, a játszótéren is esznek valami kis nasikát. És a tévé előtt is. Gyakorlatilag folyamatosan esznek a mai gyerekek.

Sokszor kerülnek konfliktusba egymással a táplálás/táplálkozás mentén a generációk, például amikor a szülők máshogy szeretnének hozzátápláláni (pl. BLW) vagy szeretnék, ha nem enne az egy-két éves gyerek cukrot. Hogyan lehet ezeket a generációs konfliktusokat feloldani, mi van ezek hátterében?

LL: Már önmagában az figyelemfelkeltő, hogy kialakul ennek mentén számottevő konfliktus egy családban. Ha ez így van, akkor hiába a táplálkozás a vita tárgya, valójában sokkal inkább a kapcsolódásunk milyensége kerül ilyenkor terítékre. Ki tud jobban gondoskodni? Vajon elismeri-e a nagyszülő, hogy bizony már a gyermeke is szülővé vált és nem kell versengeniük ebben a szerepkörben? Esetleg a felnőtt gyermek akarja-e bizonyítani, hogy törődőbb vagy tájékozottabb szülővé válik, mint amilyenek neki voltak? Az örökölt családi evési minták mentén is elindulhat egy jó irányú kommunikáció és megismerhetjük a másik életkörülményeit és az ahhoz kapcsolódó szokásokat anélkül, hogy meg kellene győznünk egymást az igazunkról. Ezek a minták nem jók vagy rosszak. Adott társadalmi körülmények között alakultak ki egy családban és akkor még akár hasznosak is lehettek, a megváltozott körülményeink viszont már felülírhatták azokat.  A krónikus túlsúly egy család több tagjánál ennek a jele is lehet.  Azonban sok embernél azt látom, hogy megijednek, félnek kommunikálni az eltérő igényeiket, vagy ha kommunikálják, akkor azt indulattal teszik. Sokszor nem szerencsés azzal érvelni, hogy ilyen-olyan módszerek szerint étkezünk vagy etetünk (pl. BLW, mindenmentes táplálkozás), mert ez sokaknál (főleg az idősebb generációban) ellenérzéseket kapcsol be: „uh az már csak hülyeség lehet, ha már neve is van, az már szekta”. Úgysem ez a lényeg, maguk az irányelvek a fontosak, nem az, hogy minek hívjuk. Különben villámgyorsan afelé terelődik a szó, hogy ki mit gondol erről vagy arról az elméletről, módszerről. Fontos meghatározni alapelveket, amiket követni szeretnénk, de ezeket nem kell ideologizálni. Szakemberként is azt látom, hogy mivel az evésről mindenkinek van élménye, ezért véleménye is lesz. Ezek a legtöbbször azonban általános vélekedésként tálalt egyéni tapasztalások.

Nagyon fontos lenne ugye arra is figyelni, hogy nemcsak abban vagyunk példa, hogy MIT eszünk, hanem abban is, hogy HOGYAN. Mégis sok édesanyánál az utolsó helyre kerül a gyerek mellett az öngondoskodás vagy hogy időt kerítsen arra, hogy leüljön enni, pedig mára látjuk, hogy a túlsúlyosoknál is nagy mértékben megfigyelhető az öngondoskodás hiánya.

LL: Régen is meglehetősen gyakori volt, hogy a háziasszony kiszolgált mindenkit, sokan valószínűleg ezt a mintát látták. Nincs mintájuk arra, hogy a saját anyukájuk leült volna az asztalhoz vagy figyelt volna önmagára is, pedig az öngondoskodás is egy olyan terület, amit mi tudunk megtanítani a gyereknek. Példát kell mutatnunk szülőként abban is, hogy észleljük és kiállunk a saját igényeink mellett. Gyakran hallom, hogy a gyerekek átnyúlkálnak a szülők tányérjába és elveszik a legfinomabb falatokat. Szerintem ez nem jó gyakorlat, a könnyen átjárható határokat szimbolizálja egy kapcsolatban. Aztán az anya evésnaplójában olvasom, hogy ő is nagyon szeretett volna barackos csirkemellet enni, de neki csak a natúr hús jutott. Persze nem szólt a kislányának, hogy ne egye le a húsokról a barackot, mert úgy érezte, hogy egy anyának ebből a szempontból is „áldozatot kell hoznia”. És amikor a család már tele hassal pihegett a kanapén, ő titokban megevett egy fél doboz bonbont. Miért? Éppen azért, mert áldozatnak érezte magát. Valószínűleg nem csak ekkor, hanem sokszor már korábban is. Vagy épp folyamatosan így érez önmagával kapcsolatban.

Gyakran hallom azt is, hogy az ételt készítő szülő vagy nagyszülő már a főzés közben teleeszi magát és ezért nem eszik együtt a többiekkel. Vagy eszik, csak azért, hogy ne maradjon ki a közös étkezés élményéből, de feleslegesen, hiszen már nem éhes. A főzés, tálalás során bekapkodott falatok szinte észrevétlen, de mégis meghatározó részei egy hibás életmódnak. Sokan nem észlelik, hogy mekkora mennyiséget fogyasztanak így el. Az „evés közben csak eszünk” elve vonatkozik a főzésre is.

Gyakran megfigyelhető az is, hogy a hosszú távú célok helyét átveszik az azonnali megoldások, például nem állunk bele a gyerek „hisztijébe”, hanem azért, hogy csönd legyen vagy azért, hogy „legalább valamit egyen”, inkább leszűkítjük a családi ételrepertoárt pár „gyerekkedvencre”. Illetve az erőltetés mellett a másik gyakori megoldási kísérlet az, hogy elvesszük az ismerkedési lehetőséget, nem is kínáljuk a gyereket, hiszen „úgysem eszi meg”, és leredukáljuk a családi ételek tárházát ketchupos tésztára és panírozott dínóra.

LL: Ez a leggyakoribb téma, amellyel szülők megkeresnek: a gyermek válogatós és egyre válogatósabb, nem tudják hol lesz ennek a folyamatnak a vége. Mint ahogy a felnőtt túlsúlyos pácienseim sem az első, hanem a sokadik testsúlycsökkentő kudarc után keresnek fel, úgy a szülőknél is hasonló a helyzet, ha a gyermekük táplálkozásával kapcsolatban érzik úgy, hogy nem tudják merre tovább. Az első kérdés, amit a válogatós gyermek szüleinek felteszek: milyen módszerekkel próbálták meg eddig rávenni a gyermeket, hogy bizonyos ételeket elfogyasszon? És bizony szinte ugyanazokat sorolják: könyörgés, büntetés, jutalmazás. Majd egy darabig ráhagyják, de mindeközben bennük csak tovább gyűlik a feszültség és pár napon belül újra kirobbannak az indulatok. Gondoljunk bele, mennyi érzelem kapcsolódik már ilyenkor az evéshez! Mennyi olyan érzelem, aminek semmi köze nem kellene, hogy legyen a táplálkozáshoz. A gyermekben is, aki egyre válogatósabb, de a szülőben is, aki elégtelennek éli meg önmagát és aggódik a gyermeke egészsége, vagy a saját „elég jó” szülősége miatt.

Egy ilyen légkörben nincs az a tanács, amely sikerrel alkalmazható lenne. Nézzünk ilyenkor szülőként magunkba és őszintén válaszoljunk: hogyan és miért juthattunk el ide? Ne bántsuk magunkat, inkább próbáljuk megérteni a ki nem mondott motivációinkat, félelmeinket, vágyainkat, csalódottságunkat. Ez a folyamat máris elindíthatja azt, hogy elkezd rendeződni a saját, étkezéshez és etetéshez fűződő viszonyunk. Tegyünk rendet az érzelmeink között: melyik hová tartozik? A gyerekhez? A szülőséghez? A saját gyermekkorunkhoz vagy az ételhez, ami sokba került? Ilyenkor az a legfontosabb, hogy kezdjük el lefejteni azt a rengeteg érzelmet, ami az evéshez kapcsolódott. A gyermek pedig kapjon egy mozgásteret, amiben hozhat saját döntéseket: egy olyan választékot, amely számára még elfogadható ételekből áll. Lehet, hogy egy darabig ugyanazt akarja majd enni. De ha érzelmileg megfelelő és ingergazdag légkörben él, akkor ez nem marad így. Lehet, hogy hosszú időnek, hónapoknak is el kell telnie, amíg nyitottá válik új ételekre. Ez attól függ, hogy milyen mértékben kapcsolódtak össze az ételek és az evés légköre ilyen-olyan érzelmekkel, mennyire és hogyan hatják át a családi kapcsolatrendszert.

A „jó evő gyerek” ugye a „jó evő felnőttel” kezdődik…de mire figyeljünk, ha jól akarunk lenni az evéssel, hogy majd a gyerekünk is jól lehessen vele egész életében?

LL: A jól táplálkozó gyermek és felnőtt egyik legfontosabb jellemzője, hogy akkor eszik, amikor éhes és nem eszik olyankor, amikor nem éhes. Képes felismerni a biológia éhség-és jóllakottságjeleket, és ha észlelte, akkor nem hagyja azokat figyelmen kívül. Csak azért nem eszik tovább, mert „van még a tányéron”, mert „sokáig nem ehet majd ilyet”, mert „mások szomorúak lesznek” vagy „mert kifizette”. Nem eszik ha unatkozik, ha fáradt, ha szomorú, ha dühös, de az ünneplés, a pihenés vagy az elismerés sem egyenlő az étkezéssel. Fontos, hogy nem TV/számítógép előtt eszik, azaz evés közben csak eszik (persze, beszélgetni lehet, de nem elvárás). Ennek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy mennyire helytelen szokás, amikor a mesefilm segítségével próbálják a gyerekbe diktálni az ételt, pedig a gyereknek is pont elég az az inger, amit az étel ad – ahogy a felnőttnek is.

Igen, a jó evő gyerek nevelése velünk, szülőkkel kezdődik – mégpedig azzal, hogy rendezzük az evéshez fűződő viszonyunkat, hogy felismerjük a hozott mintáinkat. Ehhez pedig a múltba kell visszanyúlnunk – szüleink, nagyszüleink étkezési, táplálási szokásaihoz, amelyekre tekintsünk úgy, mint amelyek mentén egy izgalmas párbeszéd alakulhat ki köztünk és az előző generációk között. Sokat megérthetünk, megismerhetünk egymásból. De ez nem jelenti azt, hogy ugyanaz az evési, etetési stílus lesz számunkra is követendő példa. Az pedig, hogy máshogy vagy mást eszünk nem egyenlő azzal, hogy elutasítjuk a szüleinket, nagyszüleinket. Az evés ebben az esetben sem egyenlő a kapcsolattal. Sőt, törekedjünk arra, hogy ne csak az evésen/etetésen keresztül kapcsolódjunk egymáshoz.

És végül ne feledjük: a jó evés sokkal egyszerűbb, mint gondoljuk. A diétázás köré nőtt hatalmas iparág a fogyasztásra ösztönzés jegyében el akarja hitetni velünk, hogy a táplálkozás egy bonyolult dolog, amit mi úgysem fogunk tudni egyedül megcsinálni vagy úgyis csak elrontjuk: elhízunk vagy megbetegszünk. Pedig nincs szükséged különleges szerre, módszerre, porra se ahhoz jól (l)egyél, se ahhoz, hogy lefogyj. Ne gondoljuk, hogy a táplálkozás atomfizika, és mások jobban tudják, hogy mi a jó nekünk. Szülőként se féljünk attól, hogy egy-egy plusz csoki, egy nyalóka egy életre meghatározza a gyermekünk táplálkozását és ha megkóstolja a „tiltott” ételt, akkor bizony sosem fog tudni nemet mondani rá. Nem jó, ha vannak tiltott ételek, mert a tiltás is nagy hangsúlyt helyez az evésre, s ezáltal kedvezőtlen irányban változtatja meg az ételhez fűződő viszonyt. Azonban szülőként mi határozzuk meg, hogy milyen minőségi és mennyiségi repertoárból választhat a gyermek, mit talál a hűtőben, a kamrapolcon, az étkezőasztalon. Mint ahogy máshol sem, az evés területén sem jó, ha a gyermek irányít, de az sem jó, ha arra kényszerítjük, hogy engedelmeskedjen a mi akaratunknak akár annak árán is, hogy a saját szükségleteit, érzelmeit felülírja vagy elnyomja. Biztosítsunk számára egy olyan mozgásteret az ételválasztásban és az étkezés körülményeit tekintve, amelyet hitelesen tudunk képviselni, s ezen belül a gyermek hozhasson saját döntéseket.  Egy ember evéshez fűződő viszonya születésétől fogva formálódik. A hibás minták hosszan és ismétlődően vannak jelen, aminek a következményeként testsúlyproblémák és helytelen életmódbeli szokások alapozódnak meg. A hozzátáplálás és gyerektáplálás időszaka egy kiváló lehetőség ezek felismerésére a saját életünkben szülőként, nagyszülőként és a mára káros minták megtörésére, átdolgozására egyaránt.

Források:

• (1) Eurostat (link)


• (2) OECD (link)


• (3) WHO (link) 


• (4) Kovács M. Dávid: Még a náthától is jobban féltjük a gyereket, mint az elhízástól (link)


• (5) dr. Bajnok Éva: Európában az első helyen állunk elhízás tekintetében. Agyban dől el? (in Mindennapi Pszichológia 2022/4)

Tovább az eredeti oldalra!