Chile

 A világ második leghosszabban elterülő országa akkora,
hogyha térképét Európáéra fektetnénk, Norvégia északi határától egészen
Gibraltárig érne. De, ha úgy szemléletesebb: az Egyesült Államok térképere vízszintesen fektetve, mindkét vége az óceánba lógna. Területén van a világ legszárazabb sivataga, a
kontinens legmagasabb hegye, de trópusi erdőket épp úgy találunk rajta, mint az örök
jég birodalmát. A két hét édeskevés volt ahhoz, hogy mindent bejárjunk, de azért jó
néhány települést sikerült meglátogatnunk a közel négyezer megtett kilométer
alatt. 

Santiago de Chile

 Olvastam valahol, hogy Chile a második legalacsonyabb
gyilkossági rátával rendelkezik az amerikai kontinensen Kanada után, és hogy Santiago
Latin-Amerika egyik legbiztonságosabb nagyvárosa. Nem vontam kétségbe ezen
állítások igazságtartalmát, ezért a szálláshely kiválasztásánál az volt a
legfontosabb szempontom, hogy közel legyen a vonat- és busz-pályaudvarhoz, és
nem árt, ha metrómegálló is van a közelben. Aztán, amikor a reptéren felvettem
a bérelt autónkat, a kölcsönzős megkérdezte, hol szállunk meg. Amikor
bediktáltam a szálloda címét, a fejét csóválta, hogy az nem a legjobb környék. Ne
aggódjon – feleltem – van garázsuk. Nem a kocsit féltem, hisz teljes körű a
biztosításuk – felelte –, hanem magukért aggódom... Jó kilátások... Ráadásul
mindez éjfélkor.
  Azon kívül, hogy egy csöves aludt frissen vasalt kartonlapok
közt a hotel melletti kis utcában, nem találtuk annyira veszélyesnek a helyet.
Nem mondom, hogy szívesen laknék ott, és a szálloda ajtaját is folyton bezárva
tartják, de például Hondurasban lefűrészelt csövű puskája volt a portásnak. Na,
az para.

  Reggel egész más
képet mutatott az utca. A járdák megteltek árusokkal, és köztük szlalomozó,
munkába igyekvő emberekkel. A kétszer három sávban autók pöfögtek hosszú sorokban.
Egy közeli bevásárlóközpontban pénzt váltottunk. Régi beidegződés, hogy mindig
legyen helyi cash a zsebben, mert az önbizalmat ad, de azt kell, hogy mondjam,
kártyás fizetés tekintetében a legfejlettebb nyugat-európai országok szintjén
áll Chile. Megkerestük a metrólejárót, ahol beszereztünk egy metrókártyát,
aminek itt bip! a neve. Sajnos csak automatát találtunk, ráadásul előttünk két
helyi szerencsétlenkedett, akiknek végül nem sikerült a tranzakció. Nem
tudom, mi bajuk lehetett, mert nekem működött minden. Angol menüből
kiválaszthattam, hogy kártyát is akarok, és feltölteni rá ötezer pesót. Itt is
elég volt kettőnknek egy kártya, mint Argentínában, viszont itt kissé nehéz
kiszámolni, mennyit töltsünk fel, mert nem egységes a tarifa. A nap nagy
részében 750,- peso a viteldíj, csúcsidőben viszont 830-at von le. Végül is tök
mindegy, mert ez csak 3-400 Ft/jegy.

   A belvárosban dugtuk ki a fejünket a föld alól, és mindjárt egy gigantikus chilei zászlóval találtuk magunkat szemben. Nem véletlenül, az elnöki palota előtti térre érkeztünk. A Chilei Köztársaság elnökének székhelyét 1784-ben kezdték építeni, de csak 1805-ben adták át, mint gyarmati pénzverde.  Ezután 1845-ben lett elnöki palota. Az 1973-as katonai puccs idején a hadsereg ágyútűzzel támadta a palotát, és megölték Salvador Allende elnököt. A helyreállítást 1981-ben fejezték be, bár néhány golyónyom még ma is látható. Az 1973–1980-as helyreállítások során egy földalatti bunkert építettek, Pinochet diktátornak. Hagyományos őrségváltási szertartást tartanak látványos külsőségek mellett minden délelőtt 10-kor (sajnos lekéstük). A tér alatt egy kulturális központot találunk időszaki és állandó kiállításokkal (ingyé). Elvileg a palota is látogatható (2500 CLP), de mi kihagytuk, pedig szívesen pacsiznék a regnáló elnökkel, aki még csak 38 éves, és azzal építette fel az imázsát, hogy sosem hord nyakkendőt.

Gyakoriak a tüntetések a városban

  A Paseo Ahumada sátálóutcán ballagva, úgy éreztem, mintha Barcelona házai között járnék. A tiszta burkolaton jól öltözött emberek grasszálnak, a kirakatokban igényes portékák várnak új gazdájukra. Azt hiszem, újra kell kalibrálnom Chiléről alkotott képemet. Közel húsz éve jártam itt utoljára, és a különbség szembetűnő. A Plaza de Armas (főtér) árnyas fái között, utcazenészek muzsikája mellett ebédeltek a dolgozók, akiknek nem adatott meg, hogy hazaugorjanak kajálni. Merthogy Chilében olyannyira az ebéd a legfőbb étkezés, hogy akár két órára is bezárhatnak a hivatalok ilyenkor. Beszéltem egy tanárral az út során, aki elmesélte, hogy az iskola is bezár ebédidőben, és a gyerekeknek vissza kell menniük délután a suliba a maradék tudományért. A tér sarkán áll a Metropolitan Cathedral. Az első templomot 1566-ban egy inka szentély alapjaira emelték itt. Az 1647-es földrengés elpusztította, és csak 1687 re sikerült restaurálni, de negyven évvel később, egy újabb rengés használhatatlanná tette. A ma látható neoklasszikus stílusban épült templomot 1873-ban adták át. Szerencséje, hogy átvészelte minden idők legnagyobb földrengését 1960-ban, mert a 9,5-ös földmozgás epicentruma hétszáz kilométerrel délebbre volt. A mi szerencsénk pedig az, hogy Dél-Amerikába még nem gyűrűzött be az az európai szokás, hogy pénzt kérjenek Isten házába belépésért.
  Elsétáltunk a közeli Kongresszus épületéhez, és lefényképeztük a vele szemben álló Igazságügyi Palotát. Nincsen városlátogatás piac nélkül, ezért felkerestük a vásárcsarnokot, (már csak az ért is, mert útba esett). A klasszikus, fémszerkezetes épület többségét a vendéglátóhelyek töltik ki, amelyek közelében halárusok kínálják a frissen fogott herkentyűket. Ízlés dolga...

Ultra szelektív hulladéklerakó

  Egy parkon átvágva jutottunk a Nemzeti Múzeumhoz, melynek látogatása (legnagyobb meglepetésünkre) ingyenes volt. Jócskán benne jártunk a délutánban, amikor átkeltünk a várost kettészelő, Mapocho-folyón, hogy feljussunk a San Cristóbal hegyre. Santiago Gellérthegyére sikló visz fel potom 2150 pesoért (860 Ft), amire a helyszínen váltottunk jegyet. (Hétvégén érdemes online foglalni, mert akkor kisebb sort kell végigállni.)
  A rozogának tűnő kocsi meredeken emelkedett a hegytető felé, majd a csúcs előtt néhány száz méterrel megállt. Innen gyalogszerrel jutottunk fel a Szűz Mária szoborhoz, ahonnan pazar látvány tárul a városra. Sajnos a szmog kitakarta a háttérben álló Andok hófödte hegykaréját, de így is lehetett látni a hatmilliós chilei főváros roppant méretét. A hegyről lejöhetünk lanovkával is, ennek az állomásához busz viszi el a kényelmesebb (értsd: lusta) népeket. Mi nem ezt a megoldást választottuk, mert a város egy olyan pontjára vezet le a kötélvasút, ahol nem volt dolgunk.

Hatalmas kávézókat láttunk ülőhely nélkül...

  Visszatértünk a belvárosba császkálni egy kicsit, és a José Victorino Lastarria utcácska hangulatos végében leültünk egy késői ebédre a legszimpatikusabbnak tűnő étteremnél. Rendeltem egy cevichét, amit az UNESCO a perui konyha és az emberiség szellemi kulturális örökségének ismer el, de a chileiek is remekül készítik. Aperitifnek két pisco sourt kértünk, amin viszont már erős vita folyik, hogy perui vagy chilei találmány. Minden esetre, a pisco egy borpárlat, amit senki nem iszik töményen, hanem különböző receptek szerint, édes-savanykás koktélt kevernek belőle. (Innen a sour utótag.) Hm...
  Még az est beállta előtt elmetróztunk a Costanera Centerhez megcsodálni a Gran Torre 300 m magas tornyát, ami a legmagasabb épület Dél-Amerikában. Fel is lehet menni körbenézni, de 18.000,- pesot kérnek érte, ami nyolcszorosa a siklónak, és ugyanúgy egy szmogba burkolódzott várost látunk onnan is, szóval töröltük a programból és visszaindultunk szálláshelyünkre.

Valparaiso

  Korán reggel
bevágódtunk bérautónkba, hogy még a szombati csúcsot megelőzve letudjuk a
tengerpartra vezető 120 kilométeres utat. Az autópálya fizetős, de a kocsinkba
beszeretlek egy elektronikus érzékelőt, ami folyton csippentett, ha egy kapuhoz
értünk, így nem kellett a fülkéknél jegyet venni. Roppant figyelmes a
kölcsönzőstől, és nekünk is sokkal kényelmesebb volt így, de az elszámoláskor
kiderült, hogy lényegesen többet vontak le, mintha magunknak intéztük volna a
fizetést.

Nem ritka a buszmegálló az autópályán

  Hiába az igyekezet,
orbitális dugót fogtunk ki egy baleset miatt. Fél órát álltunk egy helyben,
amikor elkezdett mocorogni a sor. A sofőrök türelmesen vártak, nem volt
leállósávban előzés, vagy más paraszt reakció. Ha már itt tartok, megosztanám
azt az észrevételemet, hogy mennyire kulturáltan vezetnek Chilében, de még
Argentínában is az autósok. Az előítélet azt diktálná, hogy latin temperamentumuk
miatt, az itteniek folyton dudálnak, tolakodnak, ha kell, ha nem, ahogy teszik
ezt arab vagy távol-keleti országokban. Hát nagyon nem... Legtöbbjük még a
zebránál várakozóknak is megáll, elsőbbséget adni. Respect.
  Utunk a híres Casablanca-völgyön
keresztül vezetett, ami az egyik legismertebb szőlőtermesztő vidék. Cabernet
Sauvignon-juk messze földön híres, de az igazi kuriózum a Carmenére szőlő,
amely ősi bordeaux-i fajta, de mivel egyedül itt élte túl a filoxéravészt, és
rendkívül jó feltételekre talált Chilében, szinte már az ország saját
fajtájának mondható. A vicces az, hogy a chilei borászok sokáig azt hitték,
Merlot-t termesztenek, aztán a kilencvenes években egy francia borász rájött,
hogy az bizony a náluk rég kipusztult Carmenére. „A fajta sötétebb, vastagabb,
érettebb bort ad a merlot-nál, gazdagabban fűszeres, kávés ízekkel.” írja a
Borászportál. Ezzel együtt, nekem csalódást okozott a látvány. Jártál már
Tokajban vagy a Villányi borvidéken? Na, hát ezt tök más. Kopasz hegyek között
elvétve láttunk egy-egy ültetvényt, és amikor fel akartuk keresni a híres
borászatok székházát, bezárt kapukat találtunk.

  Sikerrel jártunk
viszont Santuario de Lo Vasquez templománál. Egy 1854-ben épült kápolna az 1906-os
földrengésben teljesen megsemmisült, de egy Mária szobrot tartó oltár sértetlen
maradt. A szobor csodával határos megmenekülése zarándokhellyé tette a kis falut,
és a kápolna helyére egy templomot építettek. A korai órákban kevés látogatóval
találkoztunk, de a bejárat előtti szuvenírüzletek számából arra következtetek,
elég felkapott lehet a hely. A közeli útszakaszt önkéntes parkolóőrök vonták
hatalmuk alá. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan nem kell fizetni, de jobban
teszed, ha adsz néhány pesót. Mivel a mi nénink nem volt erőszakos, csak
odasündörgött, hátha leesik neki valami, utólag kezébe nyomtam egy ezrest (400
Ft), így mindketten boldogok voltunk.

  Az út egy fennsíkról
közelíti meg Valparaisót, így először a hegyoldal tetején álló, La Sebastiana
villához navigáltam az autót. A szűk utcában áll ugyanis Pablo Neruda,
Nobel-díjas költő egykori háza, ami ma múzeumként működik. Neruda bácsi kicsit
komcsi volt, a Lenin-békedíj büszke tulajdonosa, de a naív, idealista fajtából, aki
őszintén hitt benne, hogy a szocialista rendszer működőképes. Az irodalmi
Nobel-díjat (1971) pedig szerelmes verseiért kapta. Mindez nem mentette meg
attól, hogy a puccs után a katonai hunta végezzen vele. Négyszintes házát
sikerült eredeti állapotában megőrizni, úgyhogy most bárki megnézheti, aki
áldoz erre 9500 pesót. Ez volt tartózkodásunk legmagasabb összegű múzeumi
belépőjegye, de hát egyszer élünk, nem igaz? Two tickets please!

Ezt a panorámát én is elfogadnám a hálóban

  Valparaiso óvárosát, ami a kikötő köré összpontosul, úgy kell
elképzelni, mint egy hatalmas romkocsmát. A lepukkant épületek adottak, hát
pingáljuk ki színesre, akasszunk rá díszeket, és máris ráfoghatjuk, hogy ez
művészet. Kétségtelenül megvan a hangulata, és nem olyan, mint a Kazinczy utca
környéki buli negyed, hanem inkább a hippi-korszak Amerikájára emlékeztető,
laza, fiatalos életérzés fogja el a látogatót a sok utcai kézműves és
hangulatos kávézó láttán. Nem is bírtuk ki, hogy ne üljünk be egy tapas bárba megkóstolni,
hogy az ő pisco sourjuk felveszi-e a versenyt a korábban elfogyasztottakkal. Az
autót már korábban letámasztottuk a kikötő közelében, és gyalog indultunk a
kanyargós utcákon, hogy felfedezzünk néhány gyöngyszemet a több ezer graffiti
közül, ami az óváros arculatát meghatározza. Állítólag maga, Pablo Neruda hozta
divatba a falfirkát, amikor a negyvenes években hazatért Mexikóból, ahol
konzulként kereste meg a betevőre valót. Elhívott néhány mexikói művészt
magával, akiket helyiek követtek, és a város vezetése belátta, hogy amit
csinálnak, az inkább használ a városképnek, mint rontja. Ha egyáltalán volt
akkoriban városkép koncepció, mert ez az épületek elhelyezkedésén nem látszik
meg. Hogy stílszerű legyek: költői az összevisszaság.

Valparaiso jellegzetes, zöld trolibusza

  Hogy kíméljük az ízületeinket,
lépcsőzés helyett gyakran választottuk a város tizenöt siklójának (ascensor)
egyikét. Filléres tétel, (40 Ft) és jó móka. A Paseo Atkinson utcán keresztül
elértük a Palacio Baburizzát, ami egy százéves, szecessziós épület és a
Szépművészeti Múzeumnak ad otthont. Majd egy újabb siklón leereszkedtünk a
Plaza Sotomayorra. A főtér felső végében álló kék épület a Chilei
Haditengerészet Főparancsnoksága, az 1886-ban átadott emlékmű pedig Arturo Prat
fregattkapitányt és hős tengerészeit ábrázolja.
  Hulla fáradtan
visszatámolyogtunk az autóhoz, és annak segítségével jártuk be a modern
városnegyedet. Felkerestük az útikönyvek által is megemlített virágórát, majd
elindultunk északi irányba, a homokos strandok felé. Készültünk fürdőruhával,
hátha megmártózhatunk a Csendes-óceán habjaiban, de a Humboldt-áramlatnak
köszönhetően 17 fokos volt a víz. Kata csalódottan jegyezte meg: mire mennek a világ
leghosszabb tengerpartjával, ha strandolásra alkalmatlan?

Puerto Montt

  A ma 250 ezres várost német bevándorlók alapították 1853-ban, és nevét az éppen regnáló chilei elnökről kapta hálából, hogy letelepedési engedélyt adott nekik. Nem voltak szerencsések azok a modernkori telepesek, akik 1969-ben a környék lakatlan vidékein házat építettek maguknak, és gazdálkodni kezdtek volna, ugyanis egy rendőr kommandó támadta meg őket felgyújtva házaikat és több embert lemészároltak. Nem csoda, hogy az akkor hatalmon lévő elnök és pártja elveszítette a következő választást. (Nem bírom megállni, hogy ne szúrjam közbe, hogy volt a mi rövid demokráciánkban is olyan idő, amikor néhány gumilövedék okozta sérülés után megbukott a hatalom. Ma már ezt elképzelhetetlennek tartom.)
  A régió a világ harmadik legnagyobb lazactermelője, de azért ehhez gyorsan tegyük hozzá, hogy norvég cégek is gazdálkodnak a part menti vizekben, ami jócskán feljavítja a chilei statisztikát.

  Maga a város nem túl érdekes, nem úgy a környéke... Ezúttal egy helyi utazási iroda segítségét vettük igénybe és egy buszos túra keretében ellátogattunk a közeli Osorno vulkánhoz. Az út a Llanquihue-tó partján vezetett, ami az ország második legnagyobb tava a maga 330 négyzetkilométerével. Ennek a fél Balatonnyi víznek a mélysége helyenként eléri a háromszáz métert, ezért hiába sütött hét ágra a nap, nyár végén is csak 17 fokos volt a víz hőfoka. Ennek ellenére, láttam néhány vállalkozó szellemű HVCS-t (helyi vagány csávó) aki megmártózott benne. Lehet, hogy olyan német bevándorlók leszármazottai, akik az NDK dermesztő tengerpartjain edződtek.
  A tó keleti csücskétől kezdődik a Vicente Pérez Rosales Nemzeti Park, melynek egyik látványosságánál megálltunk. A Saltos de Petrohué vízeséshez kiépített ösvény vezet, melynek végén egy kilátópontról csodálhatjuk meg a rohanó folyót és a némán asszisztáló hegyeket. Sokat emelt volna a hely élvezeti értékén, ha nem fogunk ki olyan időszakot, amikor több turistabusz érkezik, kíváncsiskodókkal elárasztva a környéket.

  Az Osorno lábához meredek szerpentinen hajtottunk fel, majd megálltunk a nyáron is működő sífelvonó alsó végállomásánál. Mérlegelve a sort és a menetidőt, nem kockáztattuk meg, hogy esetleg lekéssük a buszt, ezért inkább egy kisebb túrát tettünk a hegyoldalon, bokáig gázolva a vulkáni tufában. (Csak mazsolák gyalogolnak kitaposott úton.)
  A visszaúton az idegenvezetőnk, Patricio szórakoztatott minket, és mint autentikus Puerto Montti, válaszolt a kérdéseinkre, így sok mindent megtudtunk egy átlagos patagóniai család életéről. A nap hátralévő részét Puerto Varasban, a Llanquihue-tó Siófokán töltöttük. Bár az üdülővároson kétségtelenül látszott, hogy puccosabb ingatlanoknak ad otthont, úgy döntöttem, hogy nem veszek itt nyaralót.

  Hajóval folytattuk utunkat Patagónia déli hegyláncai felé, ami nem a leggyorsabb, de talán a legpraktikusabb. A víz felől ugyanis egészen más látványt nyújt egy fjord, nem beszélve arról, hogy egyes gleccsereket nem is lehet másképp, csak a tenger felől megnézni.

Castro, Chiloé-sziget

  Castro Chile harmadik legrégebbi városa.  A spanyolok 1567-ben indítottak hadjáratot a Chiloé-sziget meghódítására, és miután leigázták annak lakóit, várost alapítottak. 1594-ben már 8000 lakosa volt, többségük földműves. A XVII. század közepéig a várost többször kifosztották holland kalózok, mígnem 1767-ben levált a Spanyol Birodalomtól, és a perui alkirályság közvetlen alattvalója lett. Az 1837-es földrengés elpusztította, és megindult az elvándorlás. Igazából csak 1912 után kezdett újból fejlődni, amikor megépült a vasútvonal. Az 1960-as földrengés és szökőár után megtorpant a fejlődés, lakosainak száma 7000 főre csökkent. Ma nagyjából 40 ezer lelket számol Castro, agglomerációval együtt.

Sógoréknak mennyit kellett autózni, hogy ideérjenek?

  Hajónk egy hangulatos fjord végében kötött ki. A kikötőből egy meredek utca vezet fel a központba, ahol csupán egyetlen említésre méltó épületet találtunk, egy tarkára festett, fa katedrálist. A Plaza Armas téren álló Iglesia de San Francisco néhány hasonló fatemplommal egyetemben az UNESCO világörökség részét képezik. Újra és újra elcsodálkozom, mire lehet begyűjteni ilyen titulust. Azon kívül, hogy jóval nagyobb, mint az Erdélyben is szép számban megtalálható fatemplomok, semmi különöset nem találtam benne. Persze, hogy fából építkeztek, az volt kéznél. A szigetet még most is fenyő, és cipruserdők borítják. Viszont, hogy ellenálljon az időjárás viszontagságainak, kívülről az egészet bádoglemez fedi, amit kanárisárgára festettek. Ez még nem is lenne tragédia, de lila bádoglemez fedi a tetőt, ami súlyos ízlésficamra utal.

  A városvezetés úgy látszik, nem talált jobb helyet a plázának, mert a messziről rozsdás gáztartálynak tűnő épületet a templomtól két sarokra, a családi házas övezet közepén húzták fel. Látványával uralja a domboldalt, és nem jó értelemben. Ettől függetlenül bementünk körülnézni, és egészen színvonalas üzleteket találtunk benne és egy KFC-t, ahol gondoltuk, gyorsan megebédelünk. Csakhogy a „gyorsétterem” személyzete nem így gondolta. Miután túljutottunk a nyelvi nehézségeken, és tisztáztuk, mit szeretnénk rendelni, azon problémáztak, hogy készpénzzel akarunk fizetni. Ki gondolná, hegy egy ilyen isten háta mögötti helyen, gondot okoz majd, hogy pesóval szeretnénk fizetni. Végül ez is megoldódott, és egy röpke fél óra alatt már el is készült a rántott csirkénk.

  Innen a partra ereszkedtünk le, ahol a palafito néven ismert, jellegzetes, cölöpökön álló házak állnak. Természetesen korántsem olyan tarkabarkán, mint ahogy a képeslapokon látszik, a szaturációt erősen megkoptatta az idő sós foga. Felkerestük még a parton elhelyezkedő Feria piacot, ahol „kézzel készült gyapjúszöveteket árulnak” – áll az útikönyvben. Gyakorlatilag poncsót kell elképzelni minden mennyiségben, és a szokásos kínai vackokat. Az egynapos látogatásba nem fért bele, hogy kirándulást tegyünk a Parque Nacional Chiloe területén, ahol oroszlánfókák mellett Pudoe (törpe szarvasokat) láthatnak a szerencsések.

Puerto Chacabuco, Coihaique

Ahogy haladtunk délre, előkerültek a pulóverek, aztán már a dzsekik is. Pedig az időjárásra igazán nem lehetett panaszunk, többet sütött a nap, mint nem, pedig Patagónia déli részén, és főképp a hegylánc nyugati oldalán, egy évben több mint kétszáz az esős napok száma. Csak hát jócskán elhagytuk már a Baktérítőt, és a sarkvidéki hideg akadálytalanul áramlik az Antarktisz felől. A települések is egyre ritkulnak, pedig a vidék csodálatos.

  Chacabucóban kötöttünk ki, ami egy ezerfős, meglehetősen unalmas falu. A legnagyobb épület a kikötőnél álló halfeldolgozó üzemcsarnok. Autóbérlésre nincs lehetőség, a látnivalók pedig messze, így aztán egy helyi vállalkozásnál fizettünk be egy egynapos kirándulást. Hatod magunkkal beszálltunk egy kisbuszba, és elindultunk az első város, Puerto Aisén felé. A Rio Simpson völgyében kanyargó országút egy miniatűr Golden Gate hídon vezetett át, ami Chile leghosszabb kötélhídja. Megálltunk egy vízesésnél, majd hamarosan megérkeztünk Puerto Aisénbe. Idegenvezetőnk akcentusán érezni lehetett, hogy német származású, ezért rá is kérdeztem, mióta lakik itt. A fiatal lányról kiderült, hogy már anyuka, és több mint tíz éve él Chilében. Szokásos sztori: itt kirándult, amikor összeismerkedett leendő férjével. A szerelemből házasság lett, de mivel a német állampolgárságot még így is macerás lett volna elintézni a fiúnak, úgy döntöttek, hogy Santiagóban telepednek le, ahol tárt karokkal várták az újdonsült arát. Angoltanárként helyezkedett el, és a nyári szünetben vállal idegenvezetői állást. Szemmel láthatólag szerelmese a környéknek, olyan áhítattal mutogatta a tájat. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, elmosolyodott és közölte, hogy a mostoha mamája (Berlinben) szintén magyar.

A fizetős parkolást aznap vezették be Coyhaique-ban.

  Dél körül érkeztünk Coyhaique-ba, (ejtsd: kojájkáj) a régió fővárosába. Egyike azon kevés chilei városoknak, ahol bármelyik évszakban eshet hó, de ezúttal megúsztuk a csapadékot. Céltalanul sétáltunk a takaros városka központjában, egy street food sátornál vételeztünk két sonkás sopaipillát. Gyakorlatilag egy bukta formájú lángost kaptunk, melynek közepében egy gépsonka-szelet tekergőzött. Amikor már jól belaktunk, akkor közölte kísérőnk, hogy a nap fénypontja egy hamisítatlan, német apfelstrudel lesz a főnöke házában. Nahát – gondoltam – ennyi náci-unoka él errefelé, de már el is szégyelltem magam korábbi tudatlanságomért. Német bevándorlók már az I. világháború után is érkeztek nagy számban, de speciel az utazási iroda tulajdonosa csak tizenhárom éve választotta lakhelyéül Patagóniát. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt – mesélte a főnökasszony –, aki már túl volt a negyvenen, amikor férjével a költözés mellett döntöttek. Hangulatos házat építettek maguknak egy vendégváró melléképülettel, ahol tényleg a saját készítésű almás pitéjével kínált meg minket, hozzá forró kávéval. 

Punta Arenas

  Punta Arenas a legdélebbi chilei város, a Magellán-szoros és
Chilei Antarktika nevű régió székhelye. A százezres település a XIX. században
indult fejlődésnek, amikor felvirágzott a kontinensek közötti, tengeri kereskedelem.
A XX. század elején az aranyláz és a virágzó birkatenyésztés vonzotta ide a
telepeseket. Főként orosz és horvát bevándorlók népesítették be a várost,
akiknek utódai még ma is szép számban élnek itt.

  Délelőtt tíz órakor
érkeztünk meg, amiről egy érdekesség jutott eszembe. Punta Arenas és régiójában
2017-óta egész évben nyári időszámítás van érvényben, az országban működő
téli-nyári átállástól függetlenül. (Na, csak azért mondom, hogyha erre igény
van, meg lehet oldani anélkül, hogy a többiekre várna a vezetés.)
  Első utunk a főtéren
álló Magellán-szoborhoz vezetett. Leróttuk tiszteletünket egy szelfivel a portugál
felfedező előtt, aki igencsak mostoha körülmények között indult el a Trinidad
fedélzetén 1519 decemberében, hogy a dél-amerikai partok mentén átjárót
keressen az ázsiai „Fűszer-szigetek” felé. Végül sikerült megtalálnia ezt a
szorost, és ezzel ő lett az első, aki körbehajózta a földet. Az-az csak
majdnem, mert a mai Fülöp-szigeteken kisebb nézeteltérésbe került a helyiekkel,
akik lemészárolták szegényt. De hajója valóban célba ért Sevillában, Elcano
irányítása alatt, amiről készült egy jó kis filmsorozat, Túl a látóhatáron
címmel.

  A tér hatalmas fái
között átsétáltunk a sarkon álló Sara Braun palotához. A Belle epoque (századforduló)
virágkorának egyik legkiemelkedőbb építészeti ékköve a régióban. Építése 1899-ben
fejeződött be, és egy magas rangú hölgynek, Mrs. Sara Braun Hamburguernek volt
a rezidenciája. A kulturális örökség megőrzése érdekében 1981-ben nemzeti
műemlékké nyilvánították.
  A lett származású Sara Braun szülei még a XIX. század
végén menekültek Dél-Amerikába a sorozatos, orosz pogromok miatt. Az öreg Braun hamarosan
egy hajózási társaság igazgatója lett. Mit tesz isten, a tulajdonos, portugál
hajómágnásnak megtetszett az akkor huszonöt éves Sári, és feleségül vette.
Csakhogy a régió legnagyobb munkaadója öt év múlva meghalt, így feleségére
maradtak cégei és földbirtokai. Az asszony viszont, ambiciózus teremtés lévén, tovább
fejlesztette a vállalkozást, és a birkatenyésztésbe is belekóstolt. Anyagi
erőfölényével (vissza)élve, monopóliumot szerzett a régióban, ami az egész
ország kereskedelmére hatással volt. A cégóriás egyre nagyobb területet
hasított ki Tűzföldből, kiszorítva ezzel élőhelyükről az őslakos indiánokat. Miután
az agresszív birkatenyésztés miatt megfogyatkozott a guanako (lámaféle), ami az
indiánok fő tápláléka volt, azok az éhínség okán, elkezdték
lopkodni a juhokat. Ekkor a cégtársaság engedélyt kért és kapott a chilei
kormánytól, hogy eltávolítsa az őshonos lakosságot a területről. Ezt úgy
oldották meg, hogy egyszerűen kiirtották őket. (Figyelem, már a XX. században
járunk!)

  Az, hogy Sara
Braunra nem kizsákmányolóként emlékeznek vissza az emberek, annak köszönhető,
hogy élete második szakaszában nem a vagyona gyarapítására koncentrált, hanem
társadalmi problémákat igyekezett megoldani. Házakat építtetett a dolgozói családjának,
és fakivágási jogot adott, hogy fűteni tudják otthonukat. Menhelyeket alakított
ki, és iskolákat patronált. Az ő nevével fémjelzett alapítvány, mind a mai
napig ösztöndíjjal támogat arra érdemes tanulókat.
  Ellátogattunk a róla
elnevezett temetőbe is, ahol kriptát emeltek neki. Az üzletasszony méltó utódai
kihasználják az útikönyvek gerjesztette érdeklődést, és 5000 pesóra húzzák le a
gyanútlan látogatót. Ezért a pénzért kaptunk egy térképet is, hogy könnyen
megtaláljuk az érdekes sírhelyeket. A térképről az is kiderült, hogy külön
parcellája van az itt élt angoloknak, horvátoknak és hogy az indiánokat még
holtukban is szegregálják, a temető legvégébe temetve őket.

  Nem messze a temető
bejáratától áll a Patagóniai juhász szobra (Monumento al Ovejero), amit
képtelenek voltunk önmagában lefényképezni, mert egy kínai csoport
kisajátította. Mindegyikük telefonjával kellett fényképezni egyenként őket,
majd viszont. Aztán csoportkép, végül párokról is külön-külön. Miért gondolják
az emberek, hogyha beállnak egy műalkotás elé, akkor az emeli a fotó értékét?
Dicsekedni az Instán meg elég lenne egy kép is. Vagy nem? Ezt már soha nem
fogom megérteni...
  Létezik egy múzeum a
város északi végében, ahol Magállán hajójának mérethű mását állították ki, de
ezt kihagytuk, inkább visszasétáltunk a főúton a központ irányába. Útba ejtettük
Maggiorino Borgatello múzeumot, ahol egész jó kis helytörténeti kiállítást hoztak
létre, potom öt dollárért, és a Museo Regional de Magallanes-t, amit zárva
találtunk.

Patagóniai gleccserek

  Akárcsak a norvég partokat, Chile déli részét is hasonló fjordok, öblök és hatalmas hegyek teszik vadregényessé. Utunkat a Horn-fok felé, kisebb, nagyobb szigetek közt szlalomozva tettük meg, néha egészen szűk csatornákon navigálva. Az időjárással dacolva (5-10 fok, erős szél) a nap nagy részét a fedélzet korlátjánál töltöttük. Bámultuk a lakatlan vidéket, az érintetlen erdőket. Hajónk mellett néha megjelent egy kíváncsiskodó delfin vagy távolabb egy komótosan úszkáló bálnaraj. Távcsövünket a lapályos partszakaszokra szegeztük, hátha sikerül egy fókát vagy pingvint elkapni, mert ezen a részen már előfordul mindkettő. De az igazi látványosság a gleccserek.

  Az Amalia (vagy El Brujo) egyike a leglátványosabb jégfolyamnak. Több száz méter széles, fehér nyelvét a tengeröbölbe nyújtja, mint aki azt mondja: beee, hiába teszitek tönkre a klímát, én még mindig kitartok. A leváló jégdarabok között egészen közel merészkedtünk a széléhez, ott éreztem csak igazán roppant méretét.
  Félórás fotószünet után folytattuk utunkat újabb csatornákon át, ha lehet, még inkább drámai hegyvonulatok és vízesések között, míg elértünk egy másik gleccsert. Itt már egymást érik a nemzeti parkok, annyi a szemet gyönyörködtető látvány. (Feltéve, ha nincs köd, ami elég gyakori errefelé.) A völgyekben előretörő gleccsereket a felfedező nemzetek előtt tisztelegve, országukról nevezték el. Talán mind közül a leglátványosabb a Ventisquero Italia. A több ezer éves jégmező nyáron összezsugorodik, és kilátszik alóla a lecsiszolt sziklatömb, melyen az olvadó jég könnyzuhataga, mintegy önmagát siratva hullik a tengerbe.

  A Beagle-csatornán hajóztunk a kontinens déli csücske felé, továbbra is festői környezetben. A csatornát 1830-ban nevezték el a HMS Beagle térképészeti hajóról, ami Charles Darwin angol természettudóst vitte ötéves felfedezőútjára. A híres kutató ugyanezekben a lenyűgöző hegyekben és gleccserekben gyönyörködött. Ő talán még találkozott yamana indiánokkal, akik az utolsó túlélő őslakosai voltak Tűzföldnek. Az itt élő nomád törzseket vagy a gyarmatosítók kardja, vagy az általuk behurcolt fertőzések tizedelték meg. Később összefogdosták az apró termetű, fura tekintetű embereket, hogy európai cirkuszokban mutogassák őket, majd végül asszimilálódtak. Cristina Calderón, az utolsó ember akinek minden felmenője yamana indián volt, 2022. februárjában halt meg.

  Chilei kalandozásunkat a Horn-fok kies szigeténél fejeztük be, ahol csupán egy ház áll, a világítótorony őrének és családjának a lakóhelye. A fok eredeti neve "Kaap Hoorn" volt, amelyet egy holland felfedező, Willem Schouten adott szülővárosáról még a XVI. században. Az elnevezést az angol és a spanyol nyelv is átvette, de mindkét nyelvben mást jelent (az angolban "szarv", míg a spanyolban "tűzhely".)
  A chilei haditengerészet emelt még egy négy méter magas, üvegszálból készült világító-tornyot is a szigeten, amelynek fénye állítólag 23 kilométerről is látható. Hajónk az argentin Ushuaia városában kötött ki, ami a föld legdélebbi városának mondhatja magát. Innen indul az legtöbb expedíció az Antarktiszra, ami ma már nem is annyira elérhetetlen úti cél, mint gondolnánk.

Még több fotó itt.