Bosznia-Hercegovina (2022)

Bosznia-Hercegovina az a Balkán-félszigeti ország, amin sokan csak átutaznak Horvátországba menet, vagy még inkább számításba sem vesznek a háborús múltja miatt. Bevallom, sokáig engem sem érdekelt, nem ez volt az elsődlegesen meglátogatandó desztinációm, mégis azt kell mondanom, hogy két éve a bakancslistám első helyére került. Az egész a Covid elején kezdődött, amikor hirtelen nem lehetett szinte sehova sem menni, akkor az egyik Facebook utazós csoportban elindult pár játék. A lényeg az volt, hogy számunkra emlékezetes helyszínekről lehetett fotókat feltölteni és itt volt számomra nagyon szembetűnő az, hogy sokan Szarajevót vagy Mostart mutatták. Ekkor elkezdtem jobban utána olvasni ezeknek a helyszíneknek és rájöttem, hogy én is eléggé beskatujáztam az országot és alig tudok valamit róla, pedig itt van a közelben. Ahogy kutakodtam, beláttam, hogy nagyon alulértékelt hely a számos látnivalója, érdekes kultúrája ellenére és elhatároztam, hogy mindenképp felfedezem.

A világjárvány sajnos megnehezítette a dolgomat, mivel korábban volt közvetlen busz- és repülőjárat, azonban most csak átszállással vagy autóval közelíthető meg a két fő település, Mostar és Szarajevó is. Természetesen ez sem szegte a kedvem, zágrábi átszállással, éjszakai busszal elutaztam először Mostarba. Korán reggel érkeztem a városba, ahonnan egy szervezett kirándulás keretén belül meglátogattam a környékbeli látnivalókat és kora délután visszatértem Mostarba. Aznap ott töltöttem az éjszakát, majd másnap délelőtt elutaztam Szarajevóba és késő estig ott voltam, ahonnan szintén éjszakai busszal, zágrábi átszállással visszatértem Budapestre. Azért aki teheti, menjen több időre, úgy kényelmesebben bejárhatja ezeket a helyszíneket.

Reggel korán megérkeztem a mostari buszállomásra, ahonnan besétáltam a központba. Már az út során nagyon szembetűnő volt a sok ellentétes állapotú ház. Sajnos a legtöbbön lehetett látni az 1992-1995 között zajló délszláv háború Boszniát érintő időszakának nyomait a sok szétlőtt homlokzattal, viszont az is feltűnt, hogy fejlődnek, vannak új és újjáépített épületek is. Az egész konfliktus egyébként a horvátok, szerbek és bosnyákok között alakult ki etnikai ellentétek miatt. Szerencsére végül sikerült békét kötniük és ma a várost átszelő Neretva folyó bal partján bosnyákok, jobb partján horvátok élnek békében egymással. Szerbek csak kis számban vannak jelen.

A város legfőbb látnivalóját, az Öreg hidat céloztam meg elsőként, melyet a 16. században az oszmánok építettek. 1993-ban a horvát katonák ezt is lerombolták, azonban 2004-ben újjá lett építve és egy évvel később a világörökség része lett. Korán reggel szerencsére alig volt ott valaki, többnyire egyedül élvezhettem a magasból a gyönyörű panorámát.

Miután kigyönyörködtem magam, elindultam a környékbeli kis sétálóutcákon bolyongani. Tényleg korán volt még, a legtöbb árus még ott sem volt, alig volt pár boltocska, ahol akkor kezdték el kipakolni a portékákat. Egyébként én élveztem ezt, jó volt, hogy nem kellett az emberek között tolongva utat törnöm magamnak. Úgy voltam vele, hogy a bazári forgatagra majd délután sor fog kerülni, addig is kiélvezem a macskaköves sikátorokat. Természetesen megnéztem a "Don't forget" feliratú követ is, ami felhívja a figyelmet arra, hogy bizony ne felejtsük el a múltat, mert kihatással van a jelenünkre.

Szerettem volna látni az Öreg hidat egészben is, ezért lementem a folyópartra, ahonnan a híres hídugrást szokták a legtöbben nézni. A tervem az volt, hogy délután eljövök majd ismét ide, hátha szerencsém lesz és én is láthatok egy ugrást. Egyébként a folyón több másik híd is átível, a közeli Görbe híd csak pár méterre van innen, így azt is megnéztem, nekem tetszett. Ezután már lassan közeledett a délelőttre megszervezett csoportos kirándulás indulása, így nem mászkáltam el jobban. Beültem egy kávéra egy helyre, viszont reggelizni csak a magammal az útra vitt ennivalót tudtam megenni, mert sehol nem találtam egy nyitva tartó pékséget vagy reggeliző helyet sem 9 órakor.

A Mostar környéki látnivalók közül egyedül a blagaji dervis kolostor közelíthető meg tömegközlekedéssel, viszont nagyon sok csoportos kirándulást szerveznek a városból (de Szarajevóból és Dubrovnikból is) a többi látnivaló beiktatásával közösen. Én is beneveztem egy ilyenre, nyugodt szívvel ajánlom ezt az irodát, meg voltam elégedve mindennel: https://ihouse-mostar.com/classic-tours/herzegovina-classics-tour A találkozónál megismerkedtem a kis csapatommal: az idegenvezető egy helyi, bosnyák srác volt. Én voltam ugye a magyar csaj és rajtunk kívül volt még három srác: egy tunéziai, egy michigani és egy brazil. Elég nemzetközire sikeredett, de ez így volt jó, kicsit kimozdultam a komfortzónámból és megerőltettem az angol kommunikációmat.

Az első állomásunk Blagaj volt. Erre a helyre nagyon kíváncsi voltam, mert egyben természetközeli és kicsit misztikus is. A hatalmas sziklák lábánál tör elő a Buna folyó forrása, ahol a 16. században épült dervis kolostor található. A víz gyönyörű türkiz árnyalatban csillog, hihetetlenül jól mutat az épülettel együtt az összkép. A devisek egyébként olyan muzulmán szúfi testvériség tagjai voltak, akik a keresztényekhez hasonlóan szegénységben, szerzetesi életet éltek. Tisztelték őket a tudásuk, bölcsességük, költészetük miatt. A számunkra leghíresebb dervis Gül Baba volt, aki 1541-ben Budán halt meg. A dervisek misztikus kapcsolatban álltak Allahhal, imádkozással és tánccal kerültek hozzá még közelebb. A híres dervis tánc tulajdonképpen egy extázisba esett, zenés imádság. A kolostorba, más néven Tekkébe csak megfelelő muzulmán öltözékben lehet belépni: a lábbelit le kell venni és úgy kell a bejáratnál elhelyezni, hogy a talpa lefelé legyen, mivel az arab világban sértésnek számít a talpat személyek felé fordítani. Ezen kívül természetesen a konzervatív öltözék az elfogadott, a bejáratnál adnak kendőket, amit magunk köré lehet tekerni.

Az épületben belül megnéztük a különböző helyiségeket. Nagyon egyszerű berendezésű, az imádkozásnak és az elvonulásnak megfelelően kialakított pár szoba a hangsúlyos. A tekke 1952-ig használatban volt, de ma már csak turisztikai célú. Azért nem volt nehéz elképzelni, milyen lehetett itt tényleg elzárkózni a világ elől és csak a természet erejéből építkezhetve átadni magunkat a hitünknek. Nem hiába itt, a Buna forrásnál építették a kolostort, egy tábla jelzi is a hitvallásukat, miszerint "minden élő dolog a vízből származik".

A tekke után a következő állomásunk csak egy rövid idejű megálló volt. A Žitomislići kolostor a 16. században épült ortodox templom. Nem nagy építmény, de rengeteg szép freskó díszíti a falakat, valamint a kert is nagyon szép.

Mentünk tovább és a középkorból megmaradt Pocitelj település következett. Itt felmentünk a legmagasabb pontra, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elénk az erőddel, mecsettel és a Neretva-folyó kanyarulataival. A túravezetőnk elmondta, hogy a Pocitelj név a Citadel szóból ered, ami fellegvárat jelent. Lefelé menet több árussal is találkoztunk, az egyiktől vettünk gránátalmalevet, amely gyümölcs egyébként a környéken nagyon elterjedt. Még fügét is kaptunk hozzá ajándékba. Hihetetlenül finom volt mindkettő, abszolút megérte. Leérve a dombról beültünk egy étterembe megpihenni, ebédelni. Nem variáltam túl, ettem egy cevapot és kértem még egy bosnyák kávét is. Ezt mi ismerhetjük török kávé vagy arab kávé néven is, a lényeg, hogy egy nagyon zaccos, cukorral felforralt kávét kapunk kis réz kiöntőben, amiből a csészénkbe áttölthetjük magát a folyadékot. A tunéziai kiránduló társam segített, hogyan kell inni: óvatosan öntöm a csészébe, hogy a zacc nehogy felkavarodjon. Ezután a hozzá kapott kis édességből (rahatluk vagy török lokum néven ismert) harapunk egy kicsit minden kortyhoz. Annó, amikor a férjemmel Tunéziában voltunk nászúton, délutánonként ilyet ittunk. Én nagyon szeretem annak ellenére, hogy tejeskávé párti vagyok, jó volt újra ilyet inni.

A következő meglátogatott nevezetesség a Kravica vízesés volt. A blagaji tekke és ez a természeti csoda volt, amit mindenképp szerettem volna látni. A parkolótól csak pár perc sétára található ez a hely, nem megerőltető a távolság, viszont rengeteg lépcső van. Aki gyerekkel menne, ezzel számoljon. Ahogy közeledtünk felé, már lehetett hallani a víz morajlását, aztán egyszer csak elénk tárult a 30 méter magasból alázúduló több vízesés látványa. Ez tényleg egy csoda. A turizmus persze itt is jelen van, létesítettek mosdókat és pár büfét, de mégis a természet dominál. Különlegesség, hogy a vízben van elkerített rész, ahol lehet fürdeni, bár a 16-18 fokos vízhőmérséklet kissé riasztó. Nekem is kellett egy kis elszántság, de aztán belemerültem és nem mindennapi élmény volt ott úszkálni. Van csónakázási lehetőség is, azzal tényleg a vízesések aljáig, az elkerített részen belüli területre is beviszik az embert. Itt eltöltöttünk pár óra szabadidőt, ami nagyon jó zárása volt a közös kirándulásnak. Kifejezetten ajánlom ezt a desztinációt, tényleg kár lett volna kihagyni.

Ezután visszautaztunk Mostarba. Autózás közben azzal szórakoztattuk magunkat, hogy mindenki mutatott pár populáris zenét a hazájából. A brazil srác nagyon élte ezt, a sok latin zene jó kis hangulatot teremtett, de azt kell mondanom, hogy a Margaret Island dallama is elnyerte mindenki tetszését. Visszatérve Mostarba szétszéledtünk. Most már a reggeli csendesség elmúlt, jó kis bazári forgatagba csöppentem. Végigjártam a sétálóutcai részt párszor, vettem néhány szuvenírt meg úgy szimplán csak nézelődtem. Nagyon szeretem ezt a csili-vili, hangos, színes kavalkádot.

Az ebédre elfogyasztott cevapi és a nagy meleg miatt nem nagyon voltam éhes, ezért "jó" gyerek módjára csak édességet vacsoráztam. Azért azt hozzá kell tenni, hogy kimondottam szeretem ezeket a geijl édességeket, itt meg aztán van választék bőven. Vettem még frissen facsart narancslevet is és azzal a kezemben lesétáltam a folyópartra és megnéztem a híres hídugrást is. Eléggé ijesztő látvány volt, ahogy a 21 méter magas híd párkányán, a korláton kívül sétálgatnak, aztán a még nyáron is elég hűvös Neretvába vetik magukat. 1566-ban rendezték meg az első hídugrást, azóta olyannyira hagyomány lett ebből, hogy a legenda szerint a mostari ifjú nem vezethette addig oltár elé a kedvesét, amíg le nem ugrott a hídról, ezzel bizonyítva bátorságát. Minden év júliusában hídugró versenyt szerveznek. Sokan viszont szerintem nem önszántukból ugranak le napjainkban, hisz az ugrás előtt körbejár egy társuk, aki némi motiváció gyanánt egy kis pénzt gyűjt nekik. Ezen kívül szomorú és elgondolkodó volt még az, hogy a bazársoron több gyerek koldust is volt. Olyan is volt, hogy egy anyuka egy kb. 1 hónapos csecsemővel a karjában üldögélve kéregetett. Ez anyaként pláne elég elkeserítő.

1-2 óra bazározás után úgy voltam vele, hogy eléggé elfáradtam, inkább elfoglaltam a szállásom és kora este már csak pihengettem. Másnapra a terv az volt, hogy elbuszozok Szarajevóba, ami miatt tulajdonképpen Boszniába utaztam. Vonat csak reggel és este van 1-1, busz viszont akad több napközben. Én egy délelőttit választottam, mert nem akartam korán kelni. Az út 2 és fél óra volt, szinte végig a Neretva folyó és környékbeli mészkőhegyek között, ahol nagyon szép volt a kilátás. A jegyet előre itt vettem meg: https://getbybus.com/hu/.

Elindultam a központ felé és a Valiki parkban útba esett a következő látnivaló: a szoborcsoport, ami a délszláv háborúban meggyilkolt gyermekeknek állít emléket. Két részből áll: az egyik, a szökőkutas résznek a közepén halványzöld üveglapokból álló szobor található, ami két egymáshoz bújó alakzatot formál: egy anyát és gyermekét. A kút peremét bronz lap borítja, amin gyermekek lábnyomai domborodnak. Olyan testvéreké, akik életben maradtak. A másik részt 7 henger alkotja, melyre 521 megölt gyermek nevét és születésének évét írták. A háborúban ennél több, kb. 1600 gyerek vesztette életét. Azért ez egy nagyon szomorú hely, én sem bírtam ki egy kis pityergés nélkül. A halál sosem jó, akkor meg pláne nem, amikor ártatlan gyerekeket ölnek meg szándékosan. Nagyon elítélem az ilyet és jó lenne, ha soha többet nem kerülhetne erre sor.

Következő megállóm már a Ferhadija sétálóutca elején volt, az örök lángnál, ami a II. világháború katonai és civil áldozatainak állít emléket. Érdekessége, hogy 1946. április 6-án állították az emlékművet a náci Németország és a fasiszta Független Horvátország négy éve tartó megszállása alóli felszabadításának első évfordulóján. Másik érdekesség, hogy 47 évvel később, ugyanúgy április 6-a volt az a nap, amikor elkezdődött a délszláv háborúban Szarajevó majdnem 4 évig tartó ostroma. Abban a csatában, ahogy már Mostar kapcsán is említettem, a boszniai szerbek és a boszniai horvátok, illetve bosnyákok között volt konfliktus abból, hogy elszakadjanak-e Jugoszláviától. A szerbek által blokád alá vont városban az emberek egyik napról a másikra el voltak szigetelve a külvilágtól. Azon kívül, hogy folyamatosan támadták őket, nem jutottak élelmiszerhez és gyógyszerekhez sem, valamint a közműveket is elzárták (víz, áram, fűtés). Átmeneti megoldásként tárgyalás útján az ENSZ elérte, hogy némi ellátmányt a repülőtérre szállíthassanak. Azonban az elég csekély volt, így titokban a repülőtéren túli bosnyák területre, az ostrom területen kívülre egy 800 méter hosszú alagutak ástak több hónapon keresztül. Ezen keresztül jutott a városba ellátmány, ami némileg segített számukra túlélni a katasztrófát. Azóta is a Remény alagútjának hívják és ma bárki számára megtekinthető. Én ennek meglátogatását inkább kihagytam, nemcsak a szomorú történelem nyomait szerettem volna látni, hanem a mai kulturális, vallási sokszínűség együttesét.

A  sétálóutcán végigmenve úgy éreztem magam, mint bármely más európai nagyvárosban. Szinte ugyanazok az üzletek voltak, sok étteremmel és kávázóval. Egyedüli különbséget a női ruhákon láttam, vegyesen voltak az itthon megszokott, valamint a muzulmán viseletnek megfelelő öltözékek. És az is természetes ott, hogy egyik sarkon egy katolikus templom áll, a másikon pedig egy mecset. A járdaburkolatban jelzi is egy "Szarajevói kultúrák találkozója" felirat ezt a sokszínűséget. A várost ezért a vallási összetettség miatt Európa Jeruzsálemének is hívják.

Kicsit sétálgattam, bámészkodtam, de ebédidő volt, így beültem egy étterembe enni. Szerettem volna valami helyi ételt kipróbálni, így esett a választásom egy sarma-ra. Ez tulajdonképpen olyan, mint a mi töltött káposztánk, csak itt szőlőlevélbe van csomagolva. Finom volt, megettem és természetesen itt sem hagytam ki, hogy ne igyak egy finom bosnyák kávét. 

A következő állomásom az ország legrégebbi és legnagyobb mecsete, a Gazi Husrev-beg mecset volt. A Bascarsija bazársoron található épület nyitva áll a turisták számára, egy hátsó, elkerített részén tudunk belépni. Itt azonban nem adnak kendőt, így mindenkinek magának kell gondoskodni a megfelelő öltözékről. Bent egy elkerített rész van a turisták számára, így nem zavarjuk az ott imádkozókat. Egyébként kint, a főbejárat mellett két tornácos rész található, a jobb oldalon a férfiak, a bal oldalon a nők tudnak külön-külön elvonulni. Kiemelkedő még a kert közepén álló szökőkút, amit az ivóvíz vételezésen kívül a hívők a testi- és lelki bűneik megtisztítására használnak. Szerintem az egész hely nagyon szép és különleges, katolikus létem ellenére elfogadom a többi vallást és örülök, hogy ezt a helyet is láthattam.

Ezután a bazársoron nézelődtem, de kicsit csalódott lettem. Mostarban gyönyörű, színes "csodalámpákat" láttam és szerettem volna venni itthonra egyet. Akkor úgy voltam vele, hogy nem utaztatom ide és nem teszem csomagmegőrzőbe, hanem majd itt veszek egyet. Sajnos Szarajevóban alapból sokkal kevesebb volt és szerintem nem is voltak annyira szépek, így nem vásároltam egyet sem. Legközelebb, ha Mostarban járok, akkor majd bepótolom ezt.

Ezután a Bascarsija főterén megtekintettem a Sebiljt, ami egy közkút. Ez tulajdonképpen egy találkozási pont az embereknek. Meg persze a galamboknak, rengeteg van ott, ezért is hívják sokan Galamb térnek. Itt a babona szerint nem pénzt kell egy kútba dobni, hanem a vízből kell inni és akkor biztosan visszatérünk.

Következőnek megcéloztam a Trebevic hegyet. Útközben elmentem az egykori városháza mellett, ami a háborúban leégett, de mára újjáépítettek és könyvtárként funkcionál. Ez már a Miljacka folyó partján áll, ami szerintem hihetetlenül csúnya vízfolyás, a színe sárgás-barnás és alig van víz a mederben.

Az egyik hídon átkelve kb. 10 perc sétára volt innen a felvonó alsó állomása, ami felvisz a Trebevic hegyre. A libegő kb. 7 perc alatt küzdi le az 577 méteres szintkülönbséget és végig nagyon szép kilátásban van részünk. Ez is a délszláv háború áldozata lett 1992-ben, de egy nagy beruházás keretén belül sikerült újjáépíteniük és majd 26 év kihagyás után ismét üzemelni kezdett. Tényleg szép és modern az alsó és felső állomás is, ahol van mosdó, étterem, kilátóterasz. Innen különböző túraútvonakak indulnak, de én ezt idő hiányában kihagytam. Azt azért szeretném megegyezni, hogy mindenki csak a kijelölt úton (és főleg burkolt területen) kiránduljon nemcsak itt, hanem az egész országban, mert vélhetőleg nagyon sok éles akna van még mindenfelé. Erre táblákkal is fel szokták hívni az emberek figyelmét. Én a hegyen csak gyönyörködtem a kilátásban, ahol nagyon jó idő volt, így sokan kirándultak arra. A libegőről tudnivalók itt találhatók: https://www.zicara.ba/en/home

Az 1984-es olimpia helyszínek közül a libegő felső állomásáról pár perces sétával megközelíthető a bobpálya. A háború alatt ennek is más funkciója lett, lövészároknak használták. Manapság kiemelkedő látnivalónak számít, valamiért vonzza a turistákat. Ha már itt voltam, én is megnéztem. Kicsit hippi hely, de tetszett. Szerintem jó, hogy a turizmus újjáélesztésére fektetik a hangsúlyt azzal, hogy ilyen nem mindennapi helyeket vonnak be. 

A bobpálya után a fenti rész éttermében kicsit megpihentem, ettem egy jégkrémet, majd lefelé is élveztem a libegőből a csodás kilátást. Leérve a következő állomásom a Latin-híd volt. Ehhez is egy elég jelentős történelmi esemény köthető, ennek a közelében gyilkolta meg az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és hitvesét Chotek Zsófiát a szerb nacionalista diák Gavrilo Princip 1914. június 28-án, és gyakorlatilag ez vezetett az I. világháború kirobbanásához. Az egyik oldalon ezt egy tábla is jelzi.
Mivel bőven volt még időm, ezért visszatértem a bazárba. Sétálás közben elmentem néhány szarajevó rózsa mellett is. Ezek olyan járdaburkolati sérülések, amiket a háború során felrobbant aknavetőgránátok okoztak és rózsa formájú hibákat hagytak a felületen. Néhányat közülük, ahol emberek is meghaltak a robbanás következtében vörösre festettek. Ez is olyan szándékos motívum, ami nem hagyja, hogy az emberek felejtsenek. Persze az ott élők ma már mindez megszokott, de nekünk turistáknak igen is sok üzenetet tartalmaz.

Vacsorázni a bazársor egyik éttermébe ültem be. Mivel megint valami helyit szerettem volna enni, egy klepe-t választottam. Ez a raviolihoz hasonló, hússal töltött tésztaétel, amit fokhagymás, joghurtos mártással tálalnak. Megettem a nagy részét, jól is laktam, de bevallom, nekem ez nem annyira jött be, legközelebb nem választanám. A meleg miatt főleg szomjas voltam, vettem friss gránátalmalevet desszertként.

Miután bevásároltam pár szuvenírt, elindultam lassan vissza a buszállomásra. Útközben még egy dolgot szerettem volna megnézni, a Festina Lente hidat. Ez egy modern alkotás a felújított Szépművészeti Akadémia előtt, amit az ottani hallgatók díjnyertes tervei alapján építettek. Természetesen, mint a városban sok mindennek, ennek is szimbolikus jelentése van, a folyó két oldalát köti össze egyensúlyt teremtve a világias és a spirituális dolgok között. Bár szerintem ez minden hídra elmondható. A neve inkább beszédes: a sietni és lassan szavakból áll. Inkább ezzel lehet jól kifejezni a "lassan járj, tovább érsz" közmondás mondanivalóját. Megnéztem, tetszett a modern formája, de ezen kívül sokat nem adott nekem hozzá Szarajevóhoz.

A fizetés kapcsán egyébként fontos megemlíteni, hogy a hivatalos fizetőeszköz a km, azaz a konvertibilis márka. Előzetesen azt olvastam, hogy az eurót és a horvát kunát is elfogadják, így én inkább azokat vittem. Mostarban tényleg nem volt gond sehol a fizetéssel, de Szarajevóban a bazársoron sok helyen, a libegőnél és a fenti étterembe, valamint a buszállomáson csak km-nel lehet fizetni. Ha az nincs nálunk, akkor kártyát elfogadnak, így én ezeken a helyeken azt használtam.

Este 10-kor időben elindult a buszom és úgy voltam vele, hogy a sok séta után jó volt hosszasan üldögélni, aludni. Hazafelé is zágrábi átszállással utaztam, viszont a bosnyák-horvát határnál nagyon lassan ment az áthaladás, így a másfél órás átszállási időm nem volt elegendő. Szerencsére Zágráb és Budapest között több busz is közlekedik, így csak 3 órát kellett várnom. Mondjuk az bosszantó volt, hogy a busztársaság nem foglalta át automatikusan a jegyemet a következő járatra annak ellenére, hogy a honlapjukon ez szerepel. Természetesen próbáltam felvenni velük a kapcsolatot, de semmilyen csatornán nem sikerült. Végül úgy voltam vele, hogy odamentem a következő buszhoz és elmondtam a problémát. Két sofőr volt, az egyik egyből mondta, hogy ez az én problémám, őt ez nem érdekli, viszont a másik rendes volt. Neki volt a társasághoz külön elérhetősége, felhívta őket és egyből küldték az új jegyet. Természetesen megvettem volna, ha nem ez történik, de úgy voltam vele, hogy fizettem már a szolgáltatásért, amiért vállalják ezeket a dolgokat is. Végül felszálltam én is a buszra és rendben hazaértem.

Összességében nagyon örülök, hogy végre eljutottam Boszniába, mert egy rendkívül érdekes ország. A háború nyomai egyértelműen látszanak, ez kicsit nyomasztó, viszont azt is jó volt látni, hogy előre tekintenek és próbálják a legjobbat kihoznia a mindennapokból. Sokan nem tartják biztonságos úti célnak, előtte egy kicsit én is elgondolkodtam erről, de végül az utazás mellett döntöttem. Persze ahogy írtam, a természetben az aknák miatt csak okosan kiránduljon mindenki! Mégis a látottak alapján az a véleményem, hogy sokat tud Bosznia mutatni és nagyon alul van értékelve. Remélem, hogy idővel sokan mások is felfedezik és a turizmusnak is köszönhetően tovább tudnak fejlődni.