Berlin
is imádtam a történelmet. Míg másoknak a kínok kínját jelentette bemagolni az
évszámokat, megjegyezni az egyes királyokat, csatákat, jeles eseményeket,
számomra a töri órák valóságos izgalommal értek föl, mint egy jó könyv, amelyet
olvasva feszületen várod, miként alakul a cselekmény.
Emlékszem,
mennyire izgatott lettem, amikor 2006 nyarán, egy családi buszos körút
keretében végre eljutottam Berlinbe. Csak kapkodtam a fejemet, milyen ismert
helyeken jártunk. Végigsétáltunk az Unter den Lindenen, átkeltünk a híres
Brandenburgi kapu alatt, láttuk a berlini fal helyét és a német parlament, a
Reichstag épületét. Lépten-nyomon, szinte minden sarkon megelevenedett a
történelem, miközben maga a város egy élhető, multikulturális modern nagyváros
képét mutatta. Mindössze szűk másfél napot töltöttünk el itt, azt is nagy
rohanás közepette, ráadásul az idő nagy részét a túláradó barokk és rokokó
stílusban épült Charlottenburgi és a Potsdam területén található Sanssouci
kastélyra szánták. Utóbbi már csak azért is emlékezetes marad, mivel aznap
gyomorrontást kaptam, és fél napon keresztül hánytam utána. Berlin
tehát mindenképpen hagyott bennem némi hiányérzetet, úgyhogy biztosra vettem, hogy
rövid időn belül visszatérek még ide.
amszterdami félévem alatt akár lett volna is rá lehetőség egy kalandosnak
ígérkező verseny (Hitchhike to Berlin) révén visszajönni, melynek keretében az
Erasmus-os diákok párban, kizárólag stoppolással próbáltak eljutni Amszterdamból
a német fővárosba a lehető legrövidebb idő alatt. Mivel Eszterrel éppen ebben a
pár napban utaztunk el Franciaországba meglátogatni Michealéket, a berlini
mókát ki kellett hagynunk. Igaz, nem is nagyon bánkódtam emiatt, mivel novemberben
már hűvös, barátságtalan időnk lett volna, s az egyetemi teendők miatt amúgy
sem töltöttünk volna el ott érdemi időt.
Erasmus félév elmúltával, a friss nemzetközi élmények hatására egészen kitárult
a világ az utazásokat tekintve. Olyan volt ez, mint egy megvilágosodás. Olcsón,
hátizsákosan utazva, hostelekben megszállva már egyáltalán nem tűnt luxusnak
egy külföldi út. Hollandiában megtanultam beosztani a pénzemet, optimalizálni a
kiadásokat és magam megszervezni a kisebb-nagyobb kirándulásokat.
tavaszával kezdődött el az utazások korszaka az életemben. Nem is tétlenkedtem
túl sokat. Márciusban Stockholm, áprilisban Zürich, májusban Berlin…
Berlinbe való visszatérés ötlete minden szinten spontánnak mondható. Március
elején éppen Eszternek segítettem repjegyet foglalni Isztambulba az azóta
csődbe ment légitársaság, a SkyEurope honlapján, majd miután végeztünk, poénból
én is böngészgettem a fapadosok akciós jegyárait. Több ajánlat is
elgondolkodtatott, ám mind közül az easyJet irányonként kb. 6 ezer forintos
berlini járatai vitték a prímet, ráadásul május közepére. Eszter javasolta,
kérdezzem meg Gábort, érdekli-e a dolog, úgyis jelezte anno a stoppolós verseny
után, hogy szívesen visszamenne Berlinbe. Gábort valóban nem kellett sokat
győzködni, gyakorlatilag fél perc alatt rámondta az áment. A repjegyeket este
le is foglaltuk, s bár mindenféle extra adminisztrációs és
hitelkártyahasználati díj miatt a végső ár végül 17.380 Ft-ra kúszott fel,
szerintem még ezzel is jól jártunk. Így utólag vicces visszagondolni, hogy
olyan rutintalanok voltunk még ebben, hogy Skype-on folyamatosan egyeztetve
foglaltunk, megbeszéltük, hogy hol, mire kell kattintani, és ugyanazt az árat
látjuk-e.
Hostelword-ön foglaltunk valami szuperolcsó szállást is, utána megnéztem,
miként lehet bejutni a reptérről a városba, majd beszereztem a stockholmi út
során már bevált Útitárs útikönyvsorozat Berlin
című kiadványát. Utóbbi nem volt éppen egy olcsó mulatság, egyetemistaként 6600
Ft egy útikönyvért csillagászati összegnek számított, de újfent
megállapíthattam, hogy minden fillérjét megérte.
a DHL-nél is gond nélkül elengedtek szabira, úgyhogy izgatottan várhattam az
indulás napját.
május 15.)
volt belegondolni, hogy két hónapon belül másodszor repülök el valahova.
Korábban a repülős utakra éveket kellett várni, most pedig január óta ez lesz
ötödik ilyen alkalom. Az easyJet járatai – a többi fapadossal együtt – a
Ferihegyi 1-es terminálról indultak. Ez volt az első alkalom, hogy feladott
csomag nélkül, mindössze kézipoggyásszal utaztam valahova, úgyhogy legalább nem
kellett végigvárni a check-in pultoknál kígyózó sort.
sokkal később befutott Gábor is. Átestünk az ilyenkor szokásos biztonsági
ellenőrzéseken, majd letáboroztunk a beszállókapu mellé.
a gépünk pontosan érkezett, s alighogy legördült a kifutópályáról, mi már meg
is kezdtük a beszállást. A reptéri buszon már stratégiai pozíciót foglaltuk el,
hogy amint nyílnak a kapuk, megrohamozva a gépet, sikerüljön minél jobb ablak
melletti helyet foglalni. Ezúttal egy némileg kisebb gépet (Airbus A319) kaptunk,
úgyhogy balszerencsénkre már csak a szárny fölötti résznél tudtunk az ablak
mellé ülni.
sokkal délután fél 3 előtt szálltunk fel. Maga az út nagyjából 70 perc lehetett
Berlin kisebbik repteréig, a Berlin-Schönefeldig (Flughafen Berlin-Schönefeld), mely a német újraegyesítés előtt a
kelet-német országrészt szolgálta.
maga a szocreál épület le sem tagadhatná a múltját, a reptér nagyszerűen
integrálva van a városi tömegközlekedési hálózatba, mivel az S9-es S-Bahn révén
mindössze 2,80 €-ért közvetlenül bejuthatunk innen a városközpontban lévő Alexanderplatzra.
egyből át is szálltunk a metróra (U8), amellyel még négy megállót kellett
megtenni a hostelünk szomszédságában lévő Voltastraße
állomásig. Előzetesen azt gondoltam, hogy megütöttük a főnyereményt ezzel a
szállással (Amadeus Hostel Berlin),
mely verhetetlenül alacsony (5,98 €/fő/éj) árával messze a legolcsóbb opciónak
bizonyult. A recepció egy külön kis irodahelyiségben kapott helyet, ahol egy
átható cigibűzt árasztó, idősebb hölgy fogadott minket. Felvette az adatainkat,
majd rögtön ki is kellett perkálnunk a szállásdíjat, amit a néni megfejelt még
éjszakánként 1 eurós ágyneműdíjjal, amit külön előre nem jeleztek a honlapon.
Ennyi erővel viszont akár járhatna valami reggeli is – gondoltam én, hisz erre
vonatkozóan sem írt semmit a Hostelworld honlapja.
éjszakánként 5 euró 98 centért Ön szerint jár ingyen reggeli?” –nézett
vissza rám némi szánakozással, majd a kezünkbe nyomta a két garnitúra ágyneműt.
egy próbát megért.” – jegyeztem meg Gábornak kifelé menet, aki vigyorgott
egy sort.
A
néni instrukcióit követve az egyik közeli, kocsibejárón kellett bemennünk egy elhanyagolt
belső udvarra, ahol találtunk egy nem túl bizalomgerjesztő, ütött-kopott,
fehér, számkódos vasajtót, amely leginkább egy lepukkant hűtőház hátsó
bejáratára emlékeztetett. Az egész ritka kiábrándító látványt nyújtott. Belépve
rögvest megállapíthattuk, hogy a nettó igénytelenség legalább következetes,
mivel maguk a szobák sem sokkal jobbak. A kosz és mocsok egy dolog, a vékony,
öreg matrac egy másik, viszont egyik szobát sem lehetett kulccsal zárni, sőt
még egy nyavalyás szekrényt sem adtak, ahova le lehetett volna pakolni.
a ruhákat, letakartuk őket az ágyneművel, remélve, hogy itt lesznek még, amikor
visszaérünk, majd besétáltunk a városba.
félóra alatt értünk ki Berlin egyik leghíresebb terére, az Alexanderplatzra. Az egykori ökörpiacnak helyet adó tér jelenlegi
nevét I. Sándor cár 1805-ös berlini látogatását követően kapta. A manapság a
helyiek körében csak „Alex” becenévvel illetett tér fontos közlekedési
csomópont, hiszen több metró-, S-bahn-, busz- és villamosvonal találkozik itt.
a vasúti pályaudvar (Bahnhof
Alexanderplatz) épületét, s rögtön a város legmagasabb szerkezetének, a 365
méteres TV-toronynak (Fernsehturm) a
tövében találtuk magunkat. A berliniek által csak „fogpiszkálónak” becézett
tornyot 1969-ben emelték, melynek hatalmas, acélborítású gömbjében egy
körbeforgó kávézó és népszerű kilátó is helyet kapott. Amikor utoljára itt
jártam, a 2006-os németországi labdarúgó-világbajnokság tiszteletére, rendkívül
találóan, focilabda mintázatúra festették át ezt a gigantikus óriásgömböt.
egy kört a torony előtti téren, melynek közepén a neobarokk Neptun-kút (Neptunbrunnen), peremén pedig a
jellegzetes, vöröstéglás Városháza (Rotes
rathaus) kapott helyet.
TV-torony 203 méteres magasságában lévő kilátóteraszhoz, mely „szegény
egyetemista” mércével nézve egy vagyonba (10€) került. Ezzel együtt minden
centjét megérte, mivel fantasztikus panoráma tárult a szemünk elé. Be lehetett
látni a szomszédos Szent Miklós-negyed (Nikolaiviertel)
és a Múzeum Sziget (Museuminsel)
területét, de még a távolabbi kerület főbb látványosságait (Reichstag,
Tiergarten, Branderburgi-kapu) is be lehetett azonosítani.
Berlini Dóm szomszédságában lévő régi Köztársasági palotát (Palast der Republik), az NDK egykori rusnya
parlamenti épületét már teljesen elbontották. A veszélyes azbesztet tartalmazó
középületet épp akkor kezdték kibelezni, amikor két és fél éve szüleimmel itt
jártunk.
már eleve későre járt az idő, megvártuk, míg teljesen besötétedett, így a város
éjszakai fényeit is megcsodálhattuk felülről.
megjártuk a TV-tornyot, egy kellemes kis éjszakai sétát tettünk a környéken.
Elsőként Rotes Rathaus mögött húzódó Nikolaiviertel
utcáin sétálgattunk, ahol a sárkánnyal harcoló Szent György szobra (St. Georg Denkmal) szolgált kiváló
fotótémául. Ezután a szépen kivilágított Berlini Dómot (Berliner Dom) vettük szemügyre közelebbről, majd a Bundesstraßén folytattuk az utunkat.
a hírhedt 1933-as náci könyvégetés helyszínéül szolgáló Bebelplatzon, majd az Unter
den Linden mentén sétáltunk tovább.
elejét Nagy Frigyes impozáns lovasszobra őrzi, mely rendkívül hatásos esti
megvilágítást kapott, aminek köszönhetően a szobor méretének többszörösét
kitevő árnyék vetül a szomszédos Állami Könyvtár (Staatsbibliotek) épületére.
Unter den Linden végében található híres Brandenburgi kapuig (Brandenburger Tor). Berlin egyik
legfontosabb jelképének számító, neoklasszicista építményt 1788-1791 között
emelték, melyen a görög mitológiát jelképező domborművek láthatóak, míg tetejét
a győzelem istennőjének négylovas harci szekere (quadriga) ékesíti.
szemtanúja. A császárság 1918-as bukásáig a középső átjáróját kizárólag a
császári család tagjai használhatták, míg a későbbiekben a nemzetszocialisták
hatalomra jutását ünneplő tömeg vonult át alatta. A II. világháború végével a
kapu a szovjetek által ellenőrzött felére került a városnak, sőt néhány
méterrel mögötte húzták fel a hírhedt berlini falat. A kapu innentől közel
három évtizeden át a megosztottságot jelképezte, egészen a fal 1989-es
lebontásáig, amikor a százezres ünneplő tömeg jelenlétében újra megnyitották, s
Kelet- és Nyugat-Berlin végre egyesülhetett.
a hangulatos éjszakai kivilágítást, a kis mini kameraállványom segítségével
készítettünk néhány beállított képet magunkról, háttérben a híres kapuval, majd
visszametróztunk a hostelbe.
a Reichstag (2009. május 16.)
mindössze egy lakótárssal kellett megosztanunk éjszakára a 14 ágyas szobánkat,
s mivel ez az egy lélek sem bizonyult notórius horkolónak, egész kipihenten
ébredtünk.
elmajszoltuk a tegnapról maradt szendvicseinket, majd nyakunkba vettük a
várost. Mivel a szállásunk még éppen a lélektaninak mondható háromnegyedórás
sétára volt a városközponttól, Gáborral a tömegközlekedési jellegű költségek
optimalizálásaként a gyaloglást szavaztuk meg az elsődleges közlekedési módnak.
az egészet megideologizáltuk azzal, hogy menet közben útba ejtünk néhány
kihagyhatatlan látnivalót. Ennek szellemében első utunk egy temetőbe vezetett.
Bár kissé morbid napindítónak tűnik, az 1763-ban alapított, Dorotheenstädtischer Friedhof néven
ismert kis temetőt érdemes felkeresni, mivel számos híres berlini polgárnak
szolgál végső nyughelyéül. Itt nyugszik például a Hegel, a felvilágosodás
korának egyik legnagyobb német filozófusa, Bertolt Brecht színpadi szerző és
drámaíró, Heinrich Mann író, valamint a 19. század egyik legtekintélyesebb
építésze, Karl Friedrich Schinkel, aki Berlin számos ismert épületét tervezte. Legnagyobb
meglepetésemre a kicsiny sírkertet egyáltalán nem találtuk lehangolónak, sőt
Gábort kifejezetten megérintette a hely szelleme.
a brandenburgi városkáról elnevezett Oranienburger
Straßén haladtunk tovább, mely Berlin egykor virágzó zsidónegyedén halad
keresztül. A Scheuenviertel olyan
grandiózus épületekkel büszkélkedhet, mint például az 1866-ben átadott,
aranyozott kupolás Új Zsinagóga (Neue
Synagoge), mely súlyos károkat szenvedett a nácik hírhedt zsidóellenes erőszakhullámainak
részeként elhíresült „kristályéjszakán”. A II. világháborúban tovább pusztult
épületet később teljesen elbontották, majd hosszas szünet után a teljes
rekonstrukció mellett döntöttek. A
zsinagóga tőszomszédságában egy pompásan felújított, elegáns udvarba (Heckmann Höfe) is bekukkantottunk, ahol
étterem, kávézó várja a látogatókat. Gábornak kifejezetten bejött a hely,
ráadásul az egyik vendég asztalán megláttam a Berliner Kindl Weisse színes sörkülönlegességét is, amit
mindenképpen ki akartam próbálni, úgyhogy abban maradtunk, körbenézünk még a
környéken, aztán beülünk ide egy kicsit.
rá, ahol elhaladva az éppen felújítás alatt álló, 1712-ben épült kis barokk
templom, a Sophienkirche előtt, a
halálba küldött berlini zsidók emlékére állított, szomorú emlékművet (Gedenkstätte Grosse Hamburger Strasse)
kerestük fel.
a pár saroknyira található, jellegzetes épületegyüttest, a Hackesche Höfét kerestük fel, melyet kilenc egymáshoz kapcsolt,
érdekes építészeti stílust képviselő udvart foglal magába. Végigjártuk mind a
kilencet, ám a komplexum mégis az egyik trendi boltjáról (Ampelmann) maradt nekünk emlékezetes, mely a jellegzetes berlini
közlekedési lámpák kalapos figuráiból kreált népszerű márkát. A rendkívül
kreatív ötletet maximálisan kiaknázták, így egy sor szuvenírt és háztartási
cikket szerezhetünk be kedvenc piros-zöld emberkéinkkel – többek között
napozóágyat, törülközőt, labdát, papucsot, szivacsot, bögrét, virágtartót vagy
kulcstartót. Annyira megtetszett nekem az ötlet, hogy hosszas gondolkodás után egy
kilincsre akasztható táblácskára esett a választásom, mely azóta is szüleim
vécéjénél teljesít jelentőségteljes szolgálatot.
folytattuk volna a városnézést, pihenés gyanánt visszalibbentünk a Heckmann Höféban korábban kinézett
kávézóba egy-egy pohárnyi rózsaszín sörre, ám azt hamar megállapíthattuk, hogy
a kissé gyógyszerízűre sikerült helyi italkülönlegességre azonban alig fogunk
rászokni.
Spree mellékfolyói által határolt
Múzeum Sziget (Museuminsel) felé
vettük az irányt, melyet sokan Berlin bölcsőjének tartanak, mivel először itt
jelentek meg a telepesek a 13. században. Később ezen a helyen épült fel a
brandenburgi választófejedelemnek a palotája (Stadtschloss) is, melynek sorsa az 1950-es években pecsételődött
meg, amikor a díszes bejáratát leszámítva (amit később egy új kormányzati
épületbe építettek) lebontották az egészet. A hosszúkás sziget északi felét
jelenleg a múzeumok uralják, melyekből összesen öt darab van egy zsebkendőnyi
helyre összezsúfolva.
legnagyobb ókori antik (görög és római) gyűjteményét felvonultató, jelenleg
becsomagolt és felújítás alatt lévő Pergamonmuseum
követ.
Nationalgalerie) kapott helyet, míg oldalról az egyiptomi gyűjteményt
bemutató Új Múzeum (Neues Museum)
következik. A sort a Karl Friedrich Schinkel által tervezett neoklasszicista Régi
Múzeum (Altes Museum) zárja, melyet
grandiózus, 18 jón oszlopból álló oszlopcsarnokáról könnyen fel lehet ismerni.
régi könyvek, hanglemezek, képek és NDK-s csecsebecsék mellett katonai
relikviákat is fel lehetett lelni. Gáborral poénból felpróbáltunk egy-egy fém,
világháborús sisakot egy kép erejéig, de árus bácsi láthatóan nem nézte jó
szemmel, hogy vásárlás nélkül próbáljuk fel a portékáját.
az Altes Museum előtti parkba (Lustgarten),
közelebbről is szemügyre vehettük azt a 7 méter átmérőjű, közel 75 tonnás
gránitedényt, melyet eredetileg a rotundájának szántak, ám annyira nehéz volt,
hogy nem bírták bevinni, így jobb híján itt kint állították ki. Ezt hallva,
természetesen Gábor nekiveselkedett, hogy majd hátha ő egymaga meg tudja
mozdítani a hatalmas gránitfaragványt, de az makacsul tartotta az eredeti
helyét.
befuccsolt erőpróbát követően letelepedtünk a Lustgarten füvére pihenni egy
kicsit és élveztük a csodás, napos időt. Fotós szempontból a fények
tökéletesnek mutatkoztak, úgyhogy a park szélén magasodó, csodálatos, neobarokk
stílusú berlini dómról (Berliner Dom)
is tökéletes képek születtek. Az 1894-1905 között épült, 98 méter magas
kupolával rendelkező katedrális, háttérben a modern TV-toronnyal Berlin
legjellegzetesebb látképét adják.
kis pihenőt követően a hársfákkal szegélyezett, világhírű sugárút, az Under den Linden környékét jártuk be,
melyet sokan a város legszebb részének tartanak, ahol többtucatnyi híres épület
követi egymást. A Schloßbrückén
átkelve jobb oldalon az 1706-ben épült egykori Fegyvertár (Zeughaus) épületében működő Német Történeti Múzeumot (Deutsches Historisches Museum)
láthatjuk, melyet az régi királyi őrházból átalakított, háborús áldozatoknak
emléket állító, neoklasszicista stílusú Neue
Wache emlékmű, valamint a nagyhírű Humboldt Egyetem (Humboldt Universität) követ. Velük szemben az út túloldalán a
királyi örökösök egykori rezidenciájául szolgáló, előkelő Koronahercegi Palotát
(Kronprinzenpalais) és az Állami
Operaházat (Staatsoper Unter den Linden)
találjuk.
a palotát, a Karl Friedrich Schinkel (igen, megint ő) által tervezett,
vöröstéglás, duplatornyos Friedrichswerdersche
Kirchét, Berlin első neogótikus templomát vettük szemügyre, melyet jelenleg
múzeumként (Schinkel Museum)
használnak. Gáborral bekukkantottunk ide is, s mivel nem kellett belépőjegyet
fizetni, a körbenéztünk a földszinten berendezett szoborkiállításon.
templomból kilépve, a szemközti sarkon egy első látásra jelentéktelennek tűnő,
vöröskőből faragott szoborcsoportra (Bärenbrunnen)
lettem figyelmes, mely egy medvecsaládot szimbolizált. Az emelvényen csücsülő
anyamedve kifejezetten szomorúan tekintett le alant játszó bocsaira, amitől
majd’ megszakadt az ember szíve.
hírhedt 1933-as náci könyvégetés helyszíneként ismert Bebelplatz felé gyalogoltunk el. Itt találtuk a római Pantheonra
emlékeztető, neoklasszicista homlokzattal és hatalmas kupolával büszkélkedő Szent
Hedvig Katedrálist (St-Hedwigs Kathedrale).
húzódó utca, melyet találóan „Hinter der
Katolischen Kirche” („A Katolikus Templom Mögött”) névre kereszteltek. A
németek logikus és praktikus gondolkodása nem ismer határokat! Gáborral
mindenesetre jót szórakoztunk ezen.
az innen egy saroknyira lévő Gendarmenmarktra
sétáltunk el. Az egykori piactér az évszázadok alatt Berlin egyik legszebb
terévé nőtte ki magát, melynek középpontjában a Karl Friedrich Schinkel által
tervezett neoklasszicista Koncertterem (Konzerthaus)
áll. Komolyan, minden második híresebb berlini épületet Schinkel építette,
hihetetlen! Szinte már el sem kellett olvasni az útikönyvből a leírásokat, már
előre borítékolható volt, kinek a nevéhez fűződik. Schinkel? Schinkel.
kupolás templom adja, melyek első látásra mintha egymás tükörképei lennének.
jobb oldalon lévő Francia Katedrális (Französicher
Dom) eredetileg a francia nyelvű, hugenotta menekült közösségnek épült
1705-ben, míg a vele farkasszemet néző protestáns-református Német Katedrálist
(Deutscher Dom) három évvel később, 1708-ban adták át, a német nyelvű
egyházközösség részére.
a teret, majd lassan visszaorientálódtunk az Under den Linden irányába. Nappali
fényben is megcsodáltuk a híres utca végében magasodó Brandenburgi kaput, mely alatt átkelve átléphettünk az egykor itt
húzódó berlini fal helyét jelző sáv fölött.
sugárutat (Strasse des 17. Juni)
ezúttal valamilyen női futóversenyre (Berliner
Frauenlauf) érkező tömeg foglalta el, akiknek jelentős hányada rózsaszín
futópólóban virított. Elkerülve hatalmas emberáradatot, lefordultunk jobbra, a
pár száz méterre található német parlament, a Reichstag épülete felé.
1871-ben kihirdetett Német Birodalom nemzeti egységét szimbolizáló, impozáns,
neoreneszánsz épületet stílusosan a korábbi háborúban legyőzött franciák által
fizetett, csillagászati összegű jóvátételnek az összegéből finanszírozták,
melyet végül 12 évnyi építkezést követően, 1894 júniusában adtak át. A
Reichstag azóta számtalan történelmi jelentőségű esemény középpontjába került.
1918-ban innen kiáltotta ki Philipp Scheidemann a Weimari Köztársaságot, ám a nemzetközi
köztudatba mégis az épületet sújtó, 1933. február 27-ei tűzvész révén került
be, melynek során a Reichstag jó része leégett. A bűntett elkövetésével az
éppen hatalomra került náci párt a kommunistákat vádolta, s így jogalapot
teremtett magának a szabadságjogok korlátozására, a weimari alkotmány főbb pontjainak
felfüggesztésére és a parlamenti felhatalmazás nélküli, szükségrendeletekkel
történő kormányzásra, mellyel az ország elindult a Hitler-féle totális
diktatúra felé vezető úton. A szerencsétlen sorsú épületet a később kitörő
háború miatt egy jó ideig nem is építették újjá, viszont jelentőségét mutatja,
hogy az elbukott II. világháborút követően a romos Reichstagra kitűzött,
szovjet vörös zászló, a legyőzött Németország szimbóluma lett.
berlini fal felhúzásával az épület a nyugat-berlini városrészbe került, ahol
hosszas felújítását követően kiállításokat rendeztek. 1990-ben, a német
újraegyesítéssel került vissza a törvényhozás a Reichstag épületébe, mely
1999-re új, csodálatos üvegkupolát kapott, mely szerencsére ingyenesen
látogatható, amennyiben az embernek van türelme kivárni a hosszan kígyózó sort.
Gáborral kapva kaptunk az alkalmon, pedig ez jó háromnegyed órás ácsorgást
jelentett a csigalassúsággal haladó sorban. Ezzel együtt rendkívül izgatott
lettem, ahogy a tekintélyt parancsoló épület hosszú lépcsőjén araszoltunk
fokról fokra, s felnézve a homlokzatra a „Dem
Deutschen Volke” („a német népnek”) felirat fogadott minket.
épület tetején kialakított kilátóteraszról valóban remek kilátás nyílt a
környékre, de az igazi látványosságnak maga a pazar üvegkupola bizonyult, melynek
közepét egy tölcsér alakú tükörtorony foglalta el, ami révén természetes
napfény juttathattak az alant kialakított parlamenti ülésterembe.
felsétáltunk a kupola tetejére vezető, spirálisan kanyargó rámpán, ahonnan
nagyszerű rálátás nyílt a Brandenburgi kapura, sőt még felülről az ülésterembe
is bekukucskálhattunk.
megjártunk a Reichstagot, már kezdett lemenni a nap, úgyhogy lerövidítve az
utat, átvágtunk az egykori királyi vadászterületből kialakított hatalmas parkon
(Tiergarten). Közben megálltunk II.
világháborúban elesett szovjet katonák emlékművénél (Sowjetisches Ehrenmal), melynek hatalmas oszlopát állítólag Hitler
főhadiszállásában lebontott márványból készítették.
az innen jó két kilométerre lévő Győzelmi oszlopig (Siegessäule) gyalogoltunk el, melyet 1864-ben a porosz-dán háború
győzelmét örökítette meg. Az Ausztria (1866) és Franciaország (1871) elleni
újabb porosz háborús győzelmek hatására az oszlop tetejére egy 8 méter magas,
aranyozott Victoria szobrot emeltek, melyet a helyiek gyakran csak „Goldelse”
(azaz „Arany Bözsi””) becenévvel illetnek.
egésznapos trappolástól már mindketten kivoltunk, ráadásul kopogott a szemünk
az éhségtől. Gondolkodás nélkül az első szembejövő kajahelyre rámondtuk az
áment, így végül Tiergarten S-Bahn állomás melletti Burger King lett a befutó.
Hiába, vannak pillanatok, amikor a „junk food” életet tud menteni. Ez most
olyan volt.
kétség sem fért hozzá, hogy metrózunk, nagyjából 100 métert sem tudtam volna
már gyalogolni. Útközben vettünk egy kis sört az egyik éjjel-nappaliban, majd
visszatértünk a hostelbe, ahol egy-egy üvegnyi Berliner Pilsner mellett
pihentük ki ezt a fárasztó napot.
a magam részéről befejezettnek is tekintettem a napot, igáslovakkal sem tudtak
volna kimozdulásra bírni, ám Gábor még határozottan érzett magában annyi erőt,
hogy belevesse magát a berlini éjszakába. Szomorúan vette tudomásul, hogy ezen
küldetésére ezúttal nem tartok vele, ám jelen helyzetben még ez a rozzant ágy is
olyan csábító alternatívának tűnt, aminek nem tudtam ellenállni. Ahogy Gábor
távozott, már gyakorlatilag zúgtam is be az ágyba.
és a Checkpoint Charlie (2009. május 17.)
az várható volt, Gábor reggel nem igazán volt szalonképes állapotban.
Félálomban dünnyögött valamit a takarója mögül, hogy ő még ugyan fel nem kel,
mert késő éjjel került csak ágyba. Tekintve, hogy így is már negyed 11 elmúlt, tovább
nem akartam rá várni, úgyhogy bementem egyedül a belvárosba, s ha összeszedte
magát, úgyis csatlakozik később.
utam a modern üzleti negyed szívébe, a Potsdamer Platzra vezetett. A hosteltől
egy saroknyira felpattantam az U8 metróra, majd az Alexanderplatznál átszálltam
az U2-re, melyen további hét megállót kellett megtenni.
Potsdamer Platz még berlini mércével
nézve is eseménydús évszázadot tudhat maga mögött. Az 1830-as évek elején még
szép zöld mező volt a tér helyén, mely az ideépült vasúti pályaudvarnak (Potsdamer Bahnhof) köszönhetően
villámgyors fejlődésnek indult, s rövid időn belül a város legfőbb közlekedési
csomópontjává nőtte ki magát. Az első berlini vonat is innen indult 1838-ban,
melyhez az évtizedek során földalatti vonal és 30-nál is több villamos- és
buszjárat csatlakozott. Az 1920-as évekre Európa legnyüzsgőbb terévé és a
berlini éjszakai élet központjává vált, ahol menő szórakozóhelyek, elegáns
kávézók és luxusszállodák sora várta a vendégeket. A környék virágzásának a II.
világháborús ostrom vetett véget, amikor szövetségesek porig bombázták az egész
területet. Hosszú évtizedekre egy elhagyatott, üres, romos térré változott,
amit ráadásul még az 1961-ben emelt berlini fal is kettévágott. A fal leomlását
követő újraegyesítés nyitotta meg az új korszakot a Potsdamer Platz
történetében, ahol a kontinens legnagyobb szabású városfejlesztési és
revitalizálási programja keretében néhány év alatt modern üzleti és kulturális
negyedet húztak fel a semmiből, mely mágnesként vonzotta a nagyobb nemzetközi
cégeket – többek között a DaimlerChrysler, a Sony és a Beisheim is saját
felhőkarcolót kapott itt.
feljöttem a metróaluljáróból, a tegnapihoz képest merőben más utcakép fogadott.
A kis nyolcszögletű, letisztult tér (Leipziger
Platz), rendezett parkjával, s háttérben a Potsdamer Platz utcaszint fölé
tornyosuló irodaházaival, egytől egyig új, mégis kissé steril hatást
nyújtottak.
Csakúgy, mint a város többi részén, az aszfaltban itt is végig jelölve
kockakövekkel a berlini falnak az egykori helye, melyre az egyesítés óta már
tucatnyi háztömböt húztak fel.
egykori híres vasúti pályaudvart modern, utcaszint alá süllyesztett verzióban
élesztették újra, mely integrált állomásként az S-bahn és metró mellett a
regionális vonatokat is kiszolgálja.
a lebegő sátorszerű, üveg- és acéltetővel rendelkező, modern Sony Centerbe
kukkantottam be, ahol a japán vállalatóriás irodái mellett éttermek, kávézók és
üzletek sorakoznak, miközben egy mulitplex mozi és a Filmmuseum Berlin is helyet kapott itt.
látványosságának mégis az üveghomlokzattal védett, építészettörténeti kincsnek
tartott Kaisersaalt tartják, mely az
egykor itt álló luxusszálloda, a Grand Hostel Esplande étkezőcsarnoka volt,
ahol II. Vilmos császár is több ízben megfordult.
Potsdamer Platz másik nevezetességének a tűhegyes csücskükkel a tér felé meredő
DaimlerChrysler épületegyüttes két felhőkarolóját tartják, melyek közül a
nyugati torony (Kollhoff-Tower) egy
96 méter magasan lévő kiltátóterasszal (Panorama
Punkt) is büszkélkedik, ahova Európa leggyorsabb liftje röpít fel.
mindenképpen fel akartam menni, de mivel gondoltam Gábort is érdekelné, előtte
megcsörgettem őt, hogy merre jár. Próbálkoztam néhányszor, de egyszer sem vette
fel, úgyhogy megváltottam magamnak a 4 eurós (diákkedvezményes) belépőjegyet. A
másodpercenként 8,5 méteres sebességgel süvítő lift kevesebb, mint 20 másodperc
alatt röpített fel a 25. emeleten kialakított kilátóteraszra, ahonnan valóban
fantasztikus kilátásban lehetett részem.
minden irányból, beazonosítottam a főbb látványosságokat a távolból.
indulni készültem, amikor a nézelődés közepette feltűnt, hogy a Deutsche Bahn
szemközti üvegfalú toronyházában szinte sehol sincs függöny vagy reluxa, s
olyan szinten belátni az irodájukba, hogy a még asztalon hagyott iratokat is
látni, az egyik tárolóhelységben felhalmozott, több tucat sörösrekesznyi Radebergerről
sem is beszélve. Stresszes lehet az irodai élet a német vasutaknál, hogy ha egy
egész helyiséget csak sör tárolására használnak!
az utcaszintre, feltűnt egy furcsa, órás szerkezet az út mentén, mely egészen
eddig beleolvadt az utcaképbe. Mint kiderült, ez Berlin első automata
közlekedési lámpájának a másolata, melynek eredetijét 1924-ben üzemelték be
ugyanezen a helyen.
zsúfoltak össze – többek közt a Berlini Filharmonikusok koncerttermének (Berliner Philharmonie) cirkuszi sátorra
emlékeztető, napsárga épületét, az Állami Könyvtárat (Staatsbibliothek), a Művészeti Könyvtárat (Kunstbibliothek), valamint a rendkívül gazdag gyűjteménnyel rendelkező
Iparművészeti Múzeumot (Kunstgewerbemuseum)
és Szépművészeti Galériát (Gemäldegalerie).
rendelkező épületek milyen jellegtelennek is tűnnek, mintha a tervezők szándékosan
igyekeztek volna rondábbnál rondábbra tervezni őket, ne vonja el a külső
megjelenés a figyelmet a belső tartalomról.
a környék nem igazán nyűgözött le, elindultam vissza a Potzdamer Platz felé. Már
a Szövetségi Tanács (Bundesrat)
épületénél jártam, amikor érkezett egy SMS Gábortól, hogy nemrég ébredt, hol
találkozzunk a városban. Félórával később csatlakozott hozzám a Potzdamer
Platzon, majd együtt folytattuk a nézelődést. Hatalmas „ereszdelahajam” buliban
nem volt része az este egyedül, s láthatóan nehezményezte valahol, hogy nem
tartottam vele.
Innen
az egykori munkásnegyednek számító, kissé ellentmondásos Kreuzberg városrész felé vettük az útirányt, ahol egészen furcsa
elegyet alkot a modern, felkapott, luxusépületek, s a szomszédos lerobbant,
szegényes házak összképe, mely lépten-nyomon valamilyen NDK-s retró hangulattal
van megfűszerezve. Például ha esetleg arra vágytunk volna, hogy zebramintás
Trabit bérelve szeljük a német főváros utcáit, már 25-30 euróért benevezhetünk a
Trabi Safari feketefehér csíkos, vagy gepárdmintás járgányaival történő
városnéző túrára. Hát, ez keleti-európaiként elég röhejes ötletnek tűnt, bár
Gáborral kétségtelenül értékeltük a németek leleményességét.
A következő programpontként egy meglehetősen lehangoló, szomorú helyet kerestünk
fel a Niederkirchnerstraße mentén. Itt található ugyanis a nácik bűneit
bemutató, sokkoló Topographie des Terrors
kültéri kiállítás, melyet a nemzetszocialista kormányzat rettegett szervezeteinek
(Gestapo és SS) egykori főhadiszállásának helyén alakítottak ki. Bár a gyűlölt
épületeket már rég elbontották, a zsidók szisztematikus kiirtását, valamint a
megszállt területek erőszakos germanizációját bemutató ingyenes tárlat
megdöbbentő részletességgel tárja fel náci terror rémtetteit. Az ember azt
gondolja, már annyi mindent hallott erről a nyomasztó témáról, hogy nem tudnak
majd újat mondani. De igen, sajnos tudnak.
Ez
is meg is adta az alaphangulatot az elkövetkezendő órákhoz. Innen alig egy
saroknyira egy újabb történelmi jelentőségű helyre érkeztünk, ahol a vasfüggöny
hírhedt határátkelője, a Checkpoint
Charlie állt egykor. A Friedrichstraßét
kettészelő ellenőrzőpontot már 1945-ben
kialakították itt, de válság csak 1961 októberében mélyült el igazán, amikor az
amerikai és szovjet tankok felsorakoztak a határ két oldalán, s a pattanásig
feszült helyzetben, két napig farkasszemet néztek egymással.
egészen a berlini fal 1990-es lebontásáig, a külföldiek kizárólag a Checkpoint
Charlie-nál kelhettek át Kelet- és Nyugat-Németország között.
amerikai szektorok között húzódó határvonal hosszú évtizedekre a hidegháborús
kettéosztottság egyik legfőbb szimbólumává vált, ahol kelet-németek tízezrei
próbáltak átszökni a fal nyugati oldalára.
kerítések, s a gyűlölt berlini falat is lebontották, de mementónak meghagyták a
későbbi korok számára az egykori amerikai őrtorony élethű mását, illetve a
négynyelvű táblákat, melyek az amerikai szektorba érkezésre/távozásra
figyelmeztetnek.
hely érthetően megérintett mindkettőnket, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy a
szomszédban kialakított múzeumot, a Haus
am Checkpoint Charlie-t is mindenképpen megnézzük, mely rendkívül gazdag
gyűjteménnyel rendelkezik a hidegháborús határkonfliktusokról, a fal építéséről
és az elképesztő szökési kísérletekről. A menekültek találékonysága,
kreativitása és bátorsága tényleg nem ismert határokat, ami jól mutatja
szegények kétségbeesettségét, hogy egy jobb világba próbáljanak jutni. Volt,
aki az autóját szabta át, hogy legyen benne rejtekhely, voltak speciálisan
kialakított bőröndök, s voltak, akik különféle repülő szerkezetekkel
próbálkoztak.
két és fél órát tölthettünk el a múzeumban, s bár a diákbelépő sem számított valami
olcsó mulatságnak (9,50€), minden centjét megérte.
végeztünk a múzeumban, alaposan besötétedett, de még éreztünk magunkban annyi
erőt, hogy a Friedrichstraßén lesétálva megkeressük a környéken lévő Zsidó
Múzeumot (Jüdisches Museum Berlin),
melyet fantáziadús és formabontó stílusáról még így sötétben is könnyen fel
lehet ismerni.
kimaradt, hullafáradtak voltunk mindketten, úgyhogy a hostel felé vettük az
útirányt. Eltartott egy bő órát, míg eltrappoltunk a szállásig, ahol a jó öreg,
számzáras ajtó és a lepukkant, igénytelen 14 ágyas szobánk fogadott minket. Az
ajtónyitáskor recsegő horkolás jelezte, hogy új szobatársakkal bővült a
vendégsereg, aminek egyikünk sem örült, de tekintve, hogy legalább egyik takaró
alá rejtett cuccomnak sem kélt lába, nem is bántam annyira. Az utolsó itt
töltött éjszakánk eseménytelenül telt, ezúttal Gábor is kimerült volt ahhoz,
hogy egy újabb szóló bulitúrára induljon.
környéke (2009. május 18.)
utolsó teljes berlini napunkat az egykor Nyugat-Berlinhez tartozó városrészben,
az elegáns Kurfürstendamm utca mentén kezdtük. Környék érezhetően más
hangulatot árasztott, mint a régen keleti blokkhoz tartozó kerületek. Elegáns
éttermek, trendi kávézók, áruházak, modern irodaházak vannak mindenfelé, melyek
30-40 évvel ezelőtt mágnesként vonzották a látogatókat. A hatás manapság már
távolról sem ennyire szembetűnő, de régen ez óriási szám lehetett.
viszonylag hosszú, bő félórás U-bahnozás alatt a metrószerelvény információs
képernyőjén futó, német nyelvű hírújságot olvasgattam, próbára téve egyre
halódó némettudásomat, amikor elkerekedtek a szemeim:
Gábor, ezt nézd! Késelés, két halott Kreuzbergben. Ott voltunk tegnap…” –
böktem meg a fáradtan maga elé bámuló Gábort.
ez elég durva…” – jegyezte meg döbbenten.
feljöttünk az U-bahn aluljáróból, rögtön a grandiózus KaDeWe (Kaufhaus des Westens) komor, szürke épülettömbje fogadott
minket. Így első ránézésre nem is gondoltam volna, hogy Európa második
legnagyobb áruházáról van szó, mely a II. világháborút követően gyakorlatilag a
nyugat-berlini gazdasági sikerek egyik legfőbb jelképe lett. Az elegáns
bevásárlóközpont több mint 60.000 négyzetméteres területén elképesztő választék
várja a vásárlókat, legyen szó élelmiszerről, ruháról, lakberendezésről vagy
szolgáltatásról.
egyetemistaként azonban egy másfél 1,05 eurós pudingos perec jobban megmozgatta
a fantáziánkat, mint egy elegáns, drága áruház, úgyhogy be is szereztünk egyet-egyet,
majd séta közben jóízűen elfalatoztuk őket.
Tauentzienstraßén haladva
megcsodálhattuk a Berlin alapításának 750. évfordulója alkalmából emelt,
egymásba tekeredő kukacokra emlékeztető szobrot, mely az egykor kettéosztott
várost szimbolizálja.
magasodik, melynek hiányos tornya úgy néz ki, mintha egy éhes óriás leharapta
volna a felét. Szerencsétlen templom nem bizonyult hosszúéletűnek, miután
1895-ös felszentelését követően 1943-ben bombatámadás érte, s a masszív tornyát
leszámítva romba dőlt az egész.
módját választották rekonstrukciónak, miután az eredeti templom még álló részét
meghagyták így szomorú romként megcsonkítva, majd egy rettentően ocsmány, nyolcszögletű,
kék üveg építőelemekből álló kis templomot, s egy különálló harangtornyot
emeltek mellé, mely egy eklektikus, minden szinten tájidegen összképet eredményezett.
templom eredeti állapotát mutató régi fényképeket és makettet tanulmányozta. Ezután
megnéztük a romos rész épen maradt díszmozaikjait, majd átkukkantottunk a modern
épületrészbe, ahol egy szigorú tekintetű, szögletes aranyjézus meredt vissza
ránk a négyzetrácsos, kék üvegfal felől lógva, eléggé hátborzongató összhatást
érve el. Hát, ha hívőként éppen bűnbocsátásért érkeznék ide, meglátva ezt a
rémséget, menten menekülőre fognám.
a város egyik legelegánsabb sugárútján, a Kurfürstendammon
barangoltunk tovább, majd lekanyarodtunk a bájos Fasanenstraßéra. Megcsodáltuk
a Művészeti Egyetem (Universität der
Künste) impozáns főépületét, majd egy jó 3 kilométeres séta keretében a Charlottenburgi
palota felé vettük útirányt.
féltávnál járhattunk, amikor a forgalmas Otto-Suhr-Allee
mentén, amikor egy feltűnően csinos, bájos csajszi szólított meg minket. Korunkbeli
egyetemista lehetett, kedvesen mosolygott, miközben egy vékony mappát
szorongatott, rajta néhány papírral, kezében tollal. Elsőre egy lelkes környezetvédő
aktivistának néztem, aki aláírást gyűjt valamilyen nemes cél érdekében, de
lehetett volna akár közvéleménykutatást végző diákmunkás is. Egy teljesen
ártalmatlannak tűnő szöveggel lépett oda hozzánk, s bevallom őszintén, a bája
annyira levett egy pillanatra a lábamról, hogy akár a pézsmapockok alkotmányos
jogaiért is kampányolhatott volna, akkor is megálltam volna beszélni vele.
Ahogy elnéztem, nemcsak rám gyakorolt nagy hatást a leányzó – a hosszú ideje
szingli Gábor szemei szinte kocsányon csüngtek. A lány kedvesen érdeklődött, mi
járatban vagyunk Berlinben, itt tanulunk-e, mi a véleményünk a városról. A
csevegős felütést követően a segítségünket kérte, mivel eléggé el volt maradva a
munkájával. Valamilyen személyiségtesztről volt szó, amihez ráadásul csak nevet,
emailcímet kellett megadni. Már vettük volna át az űrlapokat, amikor
felvetette, hogy ha van egy kis időnk, töltsük inkább ki a kérdőívet az egy
saroknyira lévő irodájukban, ahol a kitöltőknek ingyen étellel-itallal
kedveskednek. Hm, időnk, mint a tenger, ráadásul a csajszi is szimpi, ugyan mi baj
történhet.
tehát a leányzót, akivel először átkeltünk a forgalmas sugárúton, majd a túloldalon
gyalogoltunk pár száz méter. Már kezdtem kicsit türelmetlenkedni, hogy távolabb
van ez, mint az előzetesen be lett harangozva, amikor megláttam, hova is visz
minket:
ne…” – kerekedtek el a szemeim.
– nyelt egyet Gábor.
gáz, ha elfutunk?” – fordultam Gáborhoz, ahogy közeledtünk az épülethez,
amin óriási betűkkel virított a „Scientology
Kirche” felirat.
rejtettem véka alá, hogy a különféle vallási csoportok, szekták közül a
szcientológiát találtam az egyik legellenszenvesebbnek, amelynek működéséről egészen
hihetetlen rémtörténeteket lehet hallani.
beléptünk a masszív körajtón, a csajszi felszívódott, s egy idősebb férfi
üdvözölt minket hűvösen. Leültettek minket bejárati ajtók melletti fotelokhoz,
majd a falra szerelt hatalmas tévén bekapcsoltak valamilyen szcientológiás
bevezető propaganda-videót. „Ismerd meg
önmagad!... Tartozz egy közösséghez!”… csak úgy repültek az inspiráló, hangzatos
szövegek, miközben csomó mosolygó ember, menő timelapse felvételek és
videómontázsok követték egymást. Időközben a kezünkbe nyomtak valamilyen
papírokat, hogy töltsük ki, de mi megállás nélkül a kijáratot lestük. Kiderült,
valójában egy többórás szemináriumra kellene beülni ezután. Na, még mit nem.
elég volt néhány pillantást váltani, hogy tudjuk, mire gondol a másik – irány az
ajtó, minél előbb! Nem is halogattuk sokáig a pillanatot, még a
propaganda-videó vége előtt felpattantunk, s szó nélkül elhúztuk a csíkot.
néhány percbe, míg lenyugodtunk a hajmeresztő kitérőt követően. Az egészben az
a legijesztőbb, hiába vagyunk mindketten végletekig ateisták és ráz ki a hideg
minket az ilyen elvakult vallási csoportoktól, valahogy mégis sikerült
elérniük, hogy a központjukban leüljünk propaganda-videót nézni…
léptekkel eltrappoltunk a sugárút végében elterülő Charlottenburgi palotához (Schloss Charlottenburg), melyet III.
Frigyes választófejedelem (későbbi király) saját feleségének, Sophie Charlottenak
építtetett nyári rezidenciaként. A 18. századra Charlottenburg önálló várossá
nőtte ki magát, ahová főleg a tehetős emberek elegáns villái sorakoztak. Az I.
világháborút követően lett hivatalosan Berlin része.
bejártuk szüleimmel, amikor 2006 nyarán itt jártunk, s mivel Gábor sem igazán lelkesedett
egy hosszadalmas palotatúra (és a vele járó 13 eurós belépőjegy) ötletéért, így
megelégedtünk a főhomlokzatra vetett pillantással, majd elindultunk vissza a
metró felé. Menetközben útba ejtettük az uszodák falát díszítő mozaikokkal kirakott
Zsidó Közösségi Házat (Jüdisches
Gemeindehaus) és Berlin egyik legszebb színházát, a csodaszép,
neoklasszicista homlokzattal büszkélkedő Theater
des Westenst.
nap utolsó felvonásaként a külvárosi részen található East Side Gallery-t szerettük volna felkeresni, mely a berlini
falnak a leghosszabb, egyben megmaradt (1316 méteres) szakasza a Hauptbahnhof
és az Oberbaumbrücke között, melyet több mint száz művész graffitijei
díszítenek.
U1 U-bahnnal kellett a végállomásig (Warschauer
Straße) utaznunk, mely a csodaszép, vöröstéglákkal kirakott, árkádos hídon,
az Oberbaumbrückén halad keresztül. Az
egyesítést megelőzően ennél a hídnál volt a határ Kelet- és Nyugat-Berlin
között, ahol csak gyalogosan, nehezen beszerezhető papírokkal lehetett átkelni.
értékkel rendelkező falfestmények, graffitik csomó helyen össze voltak
firkálva, át voltak festve, vagy meg voltak rongálva.
kifejezetten szellemes, sokatmondó és szép alkotások. Ettől függetlenül ez a
rövid fal menti séta remekül keretbe helyezte a berlini kirándulást, úgyhogy
elégedetten indulhattunk vissza központba.
egy szegényebb, főleg bevándorlók által környéken sétáltunk, amikor már
igencsak időszerűnek tűnt a vacsora. Némi hezitálást követően adtunk egy esélyt
egy török kebabosnak, aki egy híd alatti kis bodegában kuporgott. A 3 eurós
kebab várakozáson felüli vételnek bizonyult – egyrészről nem kaptunk tőle
vérhast, másrészről olyan mennyiségű hússal volt tömve a pita, hogy azt
latolgattuk Gáborral, hogy nem megy csődbe így az ember.
jóízűen elfalatoztuk a kebabjainkat, elégedetten és jóllakottan térhettünk
vissza a városközpontba. Mivel a gépünk kora reggeli indulása miatt nem foglaltunk
szállást erre az utolsó éjszakára, abban maradtunk, hogy az estét az
Alexanderplatz környékén töltjük. Ez elsőre tök logikusnak tűnt, viszont ahogy
telt az idő, az utcán így átvészelendő bő 4-5 óra hirtelen szörnyen hosszúnak és
unalmasnak tűnt. Igyekeztünk lefoglalni magunkat, például megmásztuk Marx és
Engels 3-4 méteres szobrait, majd vicces fotókat készítettünk a TV-toronnyal a
háttérben. Ezzel el is ment nagyjából 20 perc.
tudod jól, hogy mit kéne csinálni!” – fordulatam felé sokatmondóan.
mit is?” – kérdezte.
eljött az idő, hogy megszabadulj a rengeteg cigitől!”
ja, azt hiszem igazad van…” – sóhajtott.
ismeri Gábort, az tudja, hogy sosem cigizik, ki nem állhatja a dohányzást.
Ennek fényében végképp mulatságos, hogy megszállott antidohányosként 3-4 karton
cigivel a hátizsákjában érkezett Berlinbe – konkrétan kevesebb ruhát hozott,
csak hogy legyen a ciginek elég hely. Gondosan kiszámolta, hogy az otthon
megvett olcsó cigarettát itt eladva egész jó profitot zsebelhet be, részben
finanszírozva az út árát. Ez mind meg is állná a helyét, de ahhoz előbb-utóbb
el is kellene adni azokat a nyavalyás cigiket. Márpedig – mint kiderült – ez
távolról sem olyan egyszerű dolog. Ugyan mégis ki szeretne sötétedés után, az
utcán, egy németül alig beszélő, kelet-európai idegentől cigarettát venni? A
legtöbb járókelő figyelemre sem méltatta Gábort, s inkább szapora léptekkel
elhaladtak mellette.
Abend! Möchten Sie billige Zigaretten kaufen?” – kezdte kedvesen Gábor
újból és újból, csillogó szemekkel az előre jól kigondolt, tuti sales-es szöveget,
amit kettőnk silánnyá sorvadt némettudásával sikerült komponálnunk, de a
kereslet láthatóan nem igyekezett megtalálni az egyre kétségbeesettebb
kínálatot.
idő után megesett rajta a szívem, úgyhogy én is beálltam kérdezősködni. Másfél
óra alatt sikerült összesített erőinkkel egy, azaz egy darab dobozt eladni (a 3-4 kartonból), azt is az eredetileg
kigondolt ár feléért.
is maradt még?” – kérdeztem.
Ez így sosem fog elfogyni…” – mondta Gábor lemondóan.
nem akartam volna kinevetni, valahogy mégis volt némi helyzetkomikuma ennek az
egésznek.
10 óra felé már rettenetesen unatkoztunk, ráadásul egy egyre sürgetőbb dolgot
is el kellett végeznem, de nyilvános vécé híján ez is nem várt kihívásnak
számított. Ekkor aztán Gábor egy zseniális ötlettel állt elő – menjünk vissza
és használjuk a hostel budiját! A bejárati ajtó az utcáról érkezve bárki
számára megközelíthető, senki sem nézi, ki jön-megy arrafelé, a belépőkódot
pedig úgyis tudjuk. Hm, ez nem is rossz ötlet!
visszaértünk a szállásra, merőben más kép fogadott minket, mint a korábbi
estéken. A korábbi csöndes, kihalt belső udvar egy csapat 16-17 éves holland
gimnazista diák árasztotta el, akik vélhetően osztálykirándulás keretében
érkeztek ide. Meg is állapítottam, az gimis osztálykirándulások mindenhol
ugyanolyanok – zene, ivás, cigizés, néhány bátrabb fiatalnál még a fű is
befigyel.
de nagy élet van itt! Na, megyek gyorsan elintézni a dolgomat, majd mehetünk is.”
– szóltam hátra Gábornak, aki mondandóm második felét már vélhetően aligha
hallotta, mivel lelki szemei előtt csak csinosabbnál csinosabb holland diáklányok
lebegtek.
végeztem, kikerültem a folyosón vodkázó társaságot, majd kiléptem a cigifüstben
úszó előtérbe, ahol Gábor már nagyban csapta a legyet néhány csajszinak.
guys!” – köszöntem nekik, majd Gáborhoz fordulva magyarul folytattam kaján
vigyorral: – „Gábor, szerintem ez itt a
tökéletes felvevőpiac a számodra.”
csináld, ezek még gyerekek… – hőkölt hátra.
ha akarnak, így is, úgy is dohányozni fognak, tőled függetlenül. Ahogy elnézem,
nem is ma kezdték. Ne szenteskedj, nem én hoztam egy hátizsáknyi cigit eladni.
Csak annyit mondok, hacsak nem akarod bontatlanul hazavinni a
cigikartonjaidat, legalább egy kérdést megér.”
nem is tudom…”
mit, megkérdezem én neked!” – s odafordultam egy sráchoz, aki gőzmozdonyt
megszégyenítő füstfelhőt húzott maga után. – „Hey, dude, would you like to buy cheap cigarette?”
sure! How cheap?” – csillantak fel a szemei.
mennyiért is adod?” – közvetítettem, mint valami tőzsdebróker.
az összeget, mire a srác elrikkantotta magát hollandul, s pillanatok alatt, körbevettek
minket a diákok, akik úgy repültek rá Gábor cigarettáira, mint éhes sólyom a
mezei nyúlra. Gábor nem győzte osztogatni a cigisdobozokat, s begyűjteni az
értük járó pénzeket, de gyakorlatilag percek alatt sikerült elpasszolnia a
készletének 95%-át. Mint kiderült, az általa belőtt összeg olyan alacsony volt
a hollandiai árakhoz képest, hogy még pofátlanul emelhetett is rajta egy 30-40%-ot,
még úgy is elment volna a készlet nagy része. Gábor végül így is fölöttébb elégedett
lehetett a bulizós diákokon realizált profittal, melynek birtokában már sokkal
könnyebben ideologizálta meg magának a tinédzsereknek való cigi eladás morális
kérdését.
a cigikiárusítás körüli őrület elült, a bagázsból három csajszi ragadt ott
velünk – Shannon, Mette és Yoy –, bár utóbbi egy szót sem szólt egész idő
alatt. Velük hamar megvolt a kapcsolódási pont, hiszen pont Amszterdamból
jöttek, ahol korábban félévet töltöttünk el Gáborral az ERASMUS keretében. Egész
jól elbeszélgettünk velük, s ők is meglepően érdeklődőnek bizonyultak, úgyhogy
búcsúzásképpen készítettünk velük egy közös fotót, majd a metró felé vettük az
útirányt.
május 19.)
egy óra körül szállhattunk át az Alexanderplatzon a Schönefeld reptér felé menő
S9-es S-bahnra. Olyan rettenetesen fáradtak voltunk, hogy komoly erőfeszítésbe
telt nyitva tartani a szemünket. Éjjel fél kettő körül értünk ki a terminálhoz,
ahol újabb négy és fél órát kellett kibekkelnünk a gépünk indulásáig. Gábor jobb
híján a bőröndjére dőlve próbált aludni, de rövid időre nekem is sikerült
lehunynom kicsit a szemem.
hazafelé tartó easyJet járatunk menetrend szerint reggel 7:05-kor indult. Ahogy
leültünk a helyeinkre, Gábort pillanatok alatt elnyomta az álom. Én ugyanakkor
mindenképpen ébren akartam maradni az repülőút idejére, mivel a repülés élménye
még mindig olyan újdonság erejével hatott, a világért sem hagytam volna ki az
ablakon való nézelődést egy percre sem. Ahogy a csodaszép, habos felhők fölött
húztunk el, arra gondoltam, lesz-e olyan idő, amikor a repülés élmény már
unalomszámba fullad. Ezt nehéz elképzelni. Nagyon nehéz…
lehet okom panaszra, ez a tavasz valóban az utazásokról szólt. Márciusban
Stockholm, áprilisban Zürich, májusban Berlin – ráadásul belőlük kettő
repülővel. Innentől kezdve nem volt megállás. Rákaptam a hátizsákos utazásokra,
mint újszülött az anyatejre. A fapados légitársaságoknak köszönhetően végleg
kinyílt az ablak Európa felé, s csak az volt a kérdés, mekkora és melyik részét
szeretném én magam felfedezni. De minél több szeletet látok ebből a hatalmas tortából,
mintha a torta maga is nőne időközben. És ez így van jól! Azt már tudom, hogy
Berlinbe bármikor és bármennyiszer szívesen visszatérek még…
örülök, hogy a 2006-os németországi buszos körutazást követően viszonylag hamar
be tudtam pótolni Berlinből mindazt, ami anno hiányérzettel töltött el. Nagyon
kellett, hogy érdemi időt tölthessek el itt, s átérezhessem a város igazi
hangulatát, ahol egyszerre van jelen a gazdag történelmi örökség és a színes,
modern, multikulturális főváros jellege, ami elképesztő karaktert kölcsönöz
neki, s mérete ellenére meglepően élhetőnek tűnt.
élmény volt visszatérni ide, s örülök, hogy mindehhez Gábort választottam
útitársnak. Annak ellenére, hogy eléggé eltérő utazási szokásokkal
rendelkezünk, végig remekül szórakoztunk együtt, mely tovább mélyítette kettőnk
barátságát. A szűkre szabott, szerény egyetemista útibüdzsé korlátai egy
pillanatra sem keserítette meg a napjainkat, s mindketten értékelni tudtuk
mindazt a szépet, amit Berlin csak nyújthatott, így számtalan élménnyel lettünk
gazdagabbak. Már előre kíváncsi vagyok, hogy a harmadik berlini kirándulás
mikor, kivel és milyen körülmények között fog megvalósulni. Mert, hogy lesz
harmadik, abban biztos vagyok!
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: