Bázel
Előzmények
Manapság igencsak bajban vagyok a születésnapi
ajándékokkal, s egyre nehezebb kitalálni, ki minek örülne a legjobban.
Fölösleges kacatot, ami csak a port fogja, semmiképp sem szeretnék adni, a
hétköznapi használati cikkeket pedig mindannyian megvesszük magunknak. Mindig
arra jutok, hogy a legjobb ajándék az, ha valamilyen élménnyel lepjük meg
egymást.
Mivel Apukám idén ünnepli a 60. szülinapját, erre az
alkalomra valami igazán emlékezetessel szerettem volna meglepni. Három éve,
amikor Anya töltötte be a hatodik „X”-et, egy háromnapos belgiumi kirándulásra
vittem el, ami minden szinten telitalálatnak számított. Anya imád utazni,
repülni pedig végképp, úgyhogy sejtettem, egy ilyen meglepetéssel nem igazán
lőhetek mellé.
Apával kapcsolatban már egy fokkal nehezebb dolgom
volt. Bár ő is szívesen utazik, neki lelkiekben sokkal inkább rá kell készülnie
egy ilyen eseményre, mely számtalan bizonytalanságot tartalmazhat – amire ráadásul
sosem érzi, hogy kellőképpen fel lenne készülve.
Egy közös külföldi út ugyanakkor kiváló alkalmat
kínálna arra, hogy értékes és érdemi időt töltsünk el együtt, csak mi ketten,
mint apa és fia, ráadásul távol a hétköznapi komfortzónánktól, ami még
izgalmasabbá tenné az egészet.
Olyan helyet próbáltam keresni, ahol egyikünk sem
járt még korábban, viszont Apának is érdekes lehet. Az úti célokat böngészve a
Wizz Air májusban indított bázeli járata tűnt a legszimpatikusabb opciónak, ahova
ráadásul halomban álltak az olcsó repjegyek szeptemberre.
Bázellel kapcsolatban általában három dolog jut az
eszembe:
1.) A svájci város reptere
valójában Franciaország területén fekszik.
2.) Egyik jó barátom, Anita
anno itt töltötte gyakornoki idejét.
3.) Egyszer Anya ide repült
még Swiss Airrel, amikor régen Bernbe ment Mártihoz látogatóba.
Utóbbi adta az ötletet, hogy Anya biztos szívesen
meglátogatná Mártit újra, hisz’ olyan ritkán látják egymást, így akár
összeköthetnénk a hármunk utazását. Felvetettem az ötletet Anyának, akinek
rögvest felcsillant a szeme. Napokon belül leegyeztették a terveket Mártival,
aki tárt karokkal várta Anyát. Abban állapodtunk meg, hogy kirepülünk együtt
hárman, Mártival kiegészülve még aznap tartunk egy kis városnézést Bázelben,
majd ők Bern felé veszik az irányt, míg mi Apával az általam eltervezett kis
körutat járjuk végig, melynek keretében a Bázel-Mulhouse-Freiburg háromszög
bejárásával három országot (Svájc, Franciaország és Németország) is érinteni
fogunk.
Mivel egy utazást kissé körülményes „becsomagolni”,
kitaláltam, hogy a szülinapi ajándékozásra veszek valamilyen jellegzetes
terméket mindhárom országból, rájuk tűzök egy-egy nemzeti zászlót, mintha ezek
lennének az ajándékok. Svájcot egy Toblerone csoki képviselte, amely mellé egy
német Paulaner sör és egy francia Chamembert sajt került a papírtáskába,
amelybe még elrejtettem egy kézzel írt, rajzolt Wizz Air-es beszállókártyát
ehhez a különleges Apa-fia utazáshoz.
Hatalmas pillanat volt, ahogy Apa izgatottan elhúzza
az egyes fogyasztási cikkeket a szatyorból, majd szépen lassan lankad a
lelkesedése:
-
„Egy kis sör…német sör…és egy kis csoki…és
sajt…nahát, sajt…ez tényleg… remek. Köszönöm!”
Aztán persze elárultam neki, hogy lapul ám még valami
ott a táska mélyén, ami már végképp mosolyt csalt az arcára…
1. nap –
Bázel (2018. szeptember 21.)
Elérkezett az utazás napja! Bár a gépünk csak délután
1-kor indult, a hétköznapi rutinnak köszönhetően már reggel 8 előtt ébren
voltam, mintha csak munkába készültem volna. Kényelmesen megreggeliztem, majd
negyed 10-re átgurultam szülőkhöz. A készülődés utolsó fázisára értem oda, s
nagyjából hozták a szokásos formájukat. Míg Anya elképesztő izgatottsággal
tekintett az út elébe, Apán szemmel láthatóan a feszültség és stressz jelei
mutatkoztak. „Mi van, ha valamit
elfelejtettünk? Mi van, ha nem térek haza?” És ehhez hasonló gondolatok
kavarogtak a fejében. Szerencsére, ahogy elindultunk, hamar feloldódott, s mire
kiértünk a reptérre, neki is sikerült átadni magát az utazás szellemének.
Mivel a közvetlenül a terminálépület előtti parkolót
most átépítik, fokozottan kellett figyelnünk, hogy a jó parkoló egységbe
hajtsunk be. Bár korábban is használtuk már a legolcsóbb opciónak tartott
Holiday Lite parkolót, de nem tartottuk elképzelhetetlennek, hogy esetleg
megvariálták az egyes szekciókat. Lekanyarodtunk ahhoz a részhez, ahol korábban
is a Holiday Lite-ot találtuk, ám a biztonság kedvéért, megerősítést kértünk a
jegykiadó automata mellett álló munkástól.
-
„A Holiday Lite a főút másik oldalán van,
arrafelé kell menniük.” – magyarázta a reptér felé mutogatva.
-
„Valóban? Egy éve még ezt a szent helyet
hívták Holiday Lite-nak…” – furcsálltam a dolgot.
-
„Nem, ez sosem volt Holiday Lite. Viszlát.”
– zárta le röviden a beszélgetést.
Mondanom sem kell, hogy a munkás teljesen
félreinformált minket, ami egy fölösleges, ötperces bolyongást jelentett, míg
visszatérhettünk ugyanide. Emberünk eddigre már továbbállt, pedig szívesen
elküldtem volna melegebb éghajlatra.
Leparkolunk, majd elgyalogoltunk a terminálig, ahol
szokatlan tömeg fogadott minket. Beálltunk a biztonsági ellenőrzésekhez kígyózó
sorba, ahol a rendkívül gyanús tárgynak minősített fényképezőgépemet külön még
kétszer visszatették a futószalagos röntgengépbe, hogy végképp
megbizonyosodhassanak, nem valami időzített bombát készülök felvinni a gépre.
Ezután megjártuk a szokásos vécés, vízutántöltős
kört, majd kölcsönadtam Apának a Wizz Air hitelkártyámat, hogy kedvére
falatozhasson, pezsgőzhessen a MC Loungeban.
Amikor végre kiírták a beszállókapunkat (A19),
lebattyogtunk a fapados légitársaságok által használt bádogváróba. Anya a
„kiválasztottaknak” fenntartott elsőbbségi beszállásos, rövid sorba állhatott,
míg Apával maradtunk a mezei utasok tömegében. A repülési élmény maximalizálása
érdekében mindannyiunknak váltottam előre ülőhelyet, így szülők egymás mellett
ülhettek, Anya pedig az ablakra tapadva nézelődhetett végig.
A gépünk öt perccel délután 1 után szállt fel.
Kezdetben szép, tiszta, napos időben repülhettünk, mely során elhúztunk többek
között a Fertő-tó fölött.
Viszont, ahogy beléptünk az osztrák légtérbe, egyre
sűrűbb, barátságtalanabb felhők takarták el az alatt húzódó vidéket. Mire
megkezdtük az ereszkedést a bázeli reptér felé, már igencsak lógott az eső
lába. Végül nem sokkal délután háromnegyed 3 előtt landoltunk a három várost, s
egyben három országot kiszolgáló Bázel–Mulhouse–Freiburg-EuroAirport
repülőtéren.
A hosszú, hivatalos megnevezés alatt alapvetően mindenki a
bázeli repteret érti, amely ugyanakkor paradox módon, nem is Svájc, hanem
Franciaország területén fekszik. Ami a slusszpoén az egészben, hogy miután
átjutunk az útlevél-ellenőrzésen, külön kijáratot kell választani annak
fényében, hogy Franciaország vagy Svájc területére szeretnénk kilépni.
Márti külön meghagyta nekünk, hogy mindenképpen a
svájci oldalon menjünk ki, viszont a hosszadalmas útlevél-ellenőrzéssel nem
tudtunk előre kalkulálni. Bő háromnegyed órát ácsorogtunk hosszú
végeláthatatlan sorokban, míg végre átengedtek minket. Még jó, hogy folyosó
elején külön tábla figyelmeztet: „Most
menj el vécére, mert ezután a pont után már nem lesz több mosdó!”, ami az
örökkévalóságnak tűnő sorban állást tekintve valóban hasznos tanácsnak
bizonyult.
Végül jelentős késéssel sikerült kikeverednünk a
svájci oldalra, ahol Márti mosolyogva várt minket. Nagyon örült nekünk,
különösen Anyának, akivel manapság elég ritkán tudnak csak találkozni. Mint
kiderült, már másfél órája tilosban parkol, ráadásul az ideiglenes taxiváró
közepén, de úgy tűnt, ez minden, itt dolgozó, illetékes reptéri ellenőrt
hidegen hagyott.
Mivel Márti nem igazán ismerős Bázelban, előkaptam a
telómat, és a Waze alapján elnavigáltunk magunkat a belvárosba. Végcélként a
Marktplatz-ot adtuk meg, de mivel gyakorlatilag lehetetlen péntek délután ingyenes
parkolóhelyet találni Bázelben, jó ideig keringtünk még a város utcáin, mígnem végre
találtunk egy üres helyet. Bevallom, én túl szűknek ítéltem meg a két kocsi
közti helyet, és szülők sem adtak volna sokat annak, hogy befér a kocsi ide.
Nem úgy Márti, aki néhány ügyes kormánymozdulattal úgy bemanőverezte magát a
szűk helyre, hogy alig maradt 10-10 centi elől-hátul. Már csak abban kellett
bízni, hogy szomszédok sem fogják majd meghúzni az autót.
A cuccok jó részét a csomagtartóban hagytuk, majd
közösen elindultunk felfedezni Bázel (Basel / Bâle) városát. Szerencsére
kiváló helyen sikerült leparkolni, mivel az óváros nyugati kapujaként szolgáló,
gótikus Spalentor alig kétsaroknyira
volt tőlünk. Az 1370-ben épült, zömök megjelenésű torony egykor a várost övező
védőfal része volt, egyike a három megmaradt városkapunak.
Átkeltünk a masszív kapu alatt, majd a hangulatos kis
utca, a Spalenvorstadt mentén
haladtunk tovább.
A következő kereszteződésnél lefordultunk balra, megnézni
kívülről az 1460-ban alapított Bázeli Egyetem (Universität Basel) épületét, mely az ország legrégebbi
felsőoktatási intézményeként ismert. Olyan hírességek köthetőek az egyetemhez,
mint Rotterdami Erasmus, Jakob Bernoulli vagy Friedrich Nietzsche. Az intézmény
jelenlegi épületének, a modernista stílusban épült Kollegienhausnak a bejáratát mozaikok díszítik – igazából csak
erről tudtuk beazonosítani a kívülről kissé jellegtelen épületet. Vele szemben
egy kisebb park (Petersplatz) terül
el, melynek túloldalán az egyetemi füvészkert (Botanischer Garten der Universität Basel) kapott helyet.
Szerencsére ide ingyenes a belépés, úgyhogy Anyáék nagy örömére tettünk itt egy
rövid sétát. Apa nagyjából minden második bokrot lefotózta, majd az egy árva
mamutfenyőről legalább 20 képet készített. A kaktuszház külön érdekesnek
bizonyult, szinte minden formában és méretben meglehetett csodálni ezeket a
szúrós növényeket.
Miután bejártuk a botanikus kertet, a Marktplatz felé
vettük az irányt. A Petersplatz túloldalán Apa kiszúrta J.P. Hebel mellszobrát, akiről joggal feltéteztük, hogy a
Hebel-tégla feltalálója lehet.
Ennek az esetünkben azért van jelentősége, mivelgyerekkorom jó részét építkezéssel töltöttük, mely során eme hasznos
falazóelemnek kiemelt szerep jutott. A mai napig emlékszem, amikor 6-7 évesen megérkeztek
a hatalmas, hófehér, lyukacsos szerkezetű téglák, melyek jó részét a
kiselőszobánk építésére használtuk fel. Poénból Apát le is fotóztam Hebel
szobrával, aki ezeket a hasznos téglákat adta nekünk. Csak utólag derült ki,
hogy a bázeli születésű Johann Peter
Hebel valójában költő, teológus és író volt az 1700-as évek második
felében, és köze sincs az építőiparhoz. (A pontosság kedvéért, mi emberünk a
20. században élt német építőipari feltaláló Josef Hebel lett volna.)
Innen a Totengäslein
meredek lépcsőin indultunk el lefelé, amit Anya nem díjazott különösebben.
Útközben elhaladtunk a Gyógyszertörténeti Múzeum (Pharmaziehistorisches Museum Basel) mellett, ám gyógyszergyártás
történetét bemutató múzeumot már zárva találtuk.
Egy sarokkal odébb kiértünk az óváros szívébe, a Marktplatzra. A piacteret – nevéhez hűen
– minden hétköznap reggel gyümölcsös, virágos és zöldséges standok töltik meg,
melyekből délutánra néhány kézműves árus maradt hírmondóba. A tér legfőbb
látnivalója a csodálatos, gótikus stílusú Városháza (Rathaus), melynek mélyvörös homlokzatát egy díszes óralap, valamint
allegorikus alakok díszítik.
Innen a környező kis lépcsős sikátorokat megmászva
jutottunk fel a Münsterplatzra, ahol
a Bázel lenyűgöző, gótikus stílusú katedrálisa, a Münster magasodik. A csodaszép, duplatornyos székesegyház a város
egyik legfőbb látnivalójának számít, ám sajnos jelenleg ezt is zárva találtuk.
A díszes főkaput és a sárkánnyal küzdő Szent György szobrát lefotóztuk közelről,
majd a templom mögötti kilátóteraszról elénk táruló panorámát csodáltuk meg.
Miközben szépen-lassan elindultunk visszafelé a
hangulatos lakóházakkal szegélyezett Augustinergassén,
egyre erősebb széllökések söpörtek végig a város utcáin. Őszintén reméltem,
hogy ennél azért barátságosabb időben lesz részünk az utazás hátralevő
részében.
Visszasétáltunk a kocsihoz, ahol jóízűen
elfogyasztottuk a szendvicseinket, sőt Márti egy-egy doboznyi sörrel is megajándékozott
minket. Mivel nekik még egy bő órányi autózás maradt hátra Bernig, lassan indulniuk
kellett.
A kollektív uzsonnaszünetet követően elvittek minket
Apával a bázeli főpályaudvar közelében lévő szállásunkig (ibis budget Basel City), majd elbúcsúztunk tőlük.
- „Jók
legyetek, fiúk!” – kötötte a lelkünkre Anya, majd egy nagy ölelést követően
folytatták az útjukat Bernbe.
Innentől kezdve Apa teljes mértékig az én gondjaimra lett
bízva, úgyhogy érthetően izgultam, hogy a dolgok a lehető legjobban
alakuljanak. Első körben bizakodásra adott okot a szállásunk, mivel a szoba (#536)
kicsi volt, de rendkívül tiszta és kompakt, saját fürdővel, mosdóval, elegendő
pakolófelülettel. Ráadásul az ajtónyitó mágneskártyákhoz mindketten kaptunk
egy-egy kétnapos időtartamra szóló Basel
Card-ot, mellyel ingyen használhattuk a városi tömegközlekedést és tucatnyi
látványosság, múzeum belépőjéhez járt jelentős kedvezmény. Már önmagában a
tömegközlekedés rész hatalmas kincsnek számított, úgyhogy megbeszéltük, hogy
egy kis pihenést követően este bevillamosozunk a városközpontba.
A rövid pihenőidőt kihasználva tanítgattam az Apát az
új telefonjának használatára, letöltöttünk néhány hasznos appot, köztük az offline
térképet erre a régióra. Ezután vibereztünk kicsit Móniékkal, majd negyedórányi
szundit engedélyeztünk magunknak, mielőtt elindultunk a városba. Némileg
hátráltató tényezőnek tűnt a szitáló eső, de ez nem tántorította el Apát az
esti sétától, úgyhogy kibattyogtunk a közeli villamosmegállóba (Münchensteinerstrasse). A #11
villamossal egészen a Marktplatzig
jöttünk, ám az impozáns piactér távolról sem kapott olyan szintű éjszakai
díszkivilágítást, mint előzetesen vártam.
A Városházát azért lefotóztunk így
is, majd pár utcával odébb, az egykori ferences-rendi templomban berendezett
bázeli Történeti Múzeumot (Historisches
Museum) megkerülve, felgyalogoltunk a Münsterhez. A katedrális mögötti
kilátóteraszról igyekeztem szép, hosszú záridős képet komponálni a
Rajna-partról és a város két partját összekötő Mittlere Rheinbrückéről.
Ezután tettünk még egy nagyobb kört, majd
visszakanyarodtunk a Marktplatz irányába. Útközben szörnyülködtünk egy sort az
egyik trendi ruhabolt kirakatán, melynek próbababái – valamilyen érthetetlen
okból – rattanos hatású, fonott tehén- és kecskefejet viseltek.
Olyan bájos
látványt nyújtottak, rögtön shoppingolhatnékom támadt. (Igazából dehogy! Ki az,
akit ez vonz be a boltba, de komolyan?)
Mivel a villamos érkezéséig még jó negyedóra maradt
hátra, lesétáltunk a következő két megállót, s csak a Bankvereinnál szálltunk fel az érkező #11-re.
Bár az első napra nem jutott túl sok városnézés, alaposan
lefáradtunk így is estére, olyannyira, hogy visszaérve a szállásra egy gyors fürdést
követően zuhantunk be az ágyba.
2. nap –
Bázel és Mulhouse (2018. szeptember 22.)
Reggel nyolc órára húztunk az ébresztőórát. Apa egy frissítő
tusolással kezdett, mialatt én összepakoltam a cuccaim nagy részét, majd
reggeli gyanánt elfogyasztottuk a tegnapról maradt szendvicseinket. Evést
követően összekészülődtünk az induláshoz, majd lementünk a recepcióhoz
kicsekkolni. A biztonság kedvéért hoztunk még egy példányt a tömegközlekedési
hálózat térképéből, majd a közeli villamosmegálló felé vettünk az irányt. Így
nappali fénynél jobban szemügyre vehettük a hotel szomszédságában futó,
többtucatnyi vasúti sínpárt, melyeken fáradhatatlanul jönnek-mennek a vonatok.
Szép, napos idővel indult a nap, mindössze néhány
kósza felhőpamacs díszítette a kék eget, ami a tegnapi barátságtalan időjárás
után bizakodásra adott okot.
Az éppen érkező #10 villamossal elutaztunk a Bankverein megállóig, amit már elég
központinak ítéltünk meg, hogy a városnéző túra kiindulásaként szolgáljon.
Egy kőhajításnyira innen magasodik az impozáns,
gótikus ikertornyairól könnyen felismerhető Elisabethenkirche,
mely első látásra egy szép, ugyanakkor teljesen átlagos templomnak tűnik.
Valójában egy egészen új kezdeményezés részeként, az ország első „nyitott
templomaként” (Offene Kirche Elisabethen)
működik napjainkban, melynek keretében nyíltan a társadalom minden rétegének szeretnének
– korra, nemre, szexuális irányultságra való tekintet nélkül – vallási,
kulturális és szociális segítséget nyújtani, beleértve a menekülteket,
turistákat, üzletembereket, hajléktalanokat, bárkit, akinek szüksége van rá.
A templom mögött egy bizarr, már-már groteszk
örökmozgókkal díszített szökőkút (Tinguely
Brunnen) foglal helyet, mellyel gondolom kicsit fel akarták dobni az
egyhangú bázeli belvárost – nos, felemás sikerrel.
Megkerültünk ezt az egész háztömböt, majd a város
világhírű szépművészeti múzeuma, a Kunstmuseum
Basel felé vettük az irányt.
Az ország egyik legpompásabb művészeti
kollekciójával büszkélkedő múzeumnak csak a belső udvarát néztük meg, ahol
Rodin komor hangulatú szoborcsoportja, a Calais-i
polgárok van kiállítva. Ez az alkotás valamiért nagyot megtetszett Apának,
úgyhogy kiváló témaként szolgált a telefonos fotózásról tegnap tanultak
gyakorlásához. A végére a szoborcsoport minden szeglete körbe lett fotózta
telefonnal és fényképezőgéppel egyaránt.
Innen a St. Alban-Torig szerettünk volna eljutni,
viszont alaposan benéztem az útirányt, így végül villamossínekkel vastagon
behálózott Aeschenplatzon lyukadtunk
ki. Miután sikerült betájolnunk magunkat, a rendkívül hangulatos, ligetes
kialakítású St. Alban Anlagén vezetett
az utunk.
A szeretnivaló kis sétány végében áll a 13. századi városkapu, a St. Alban-Tor, mely főbejáratul szolgált
a mögötte elterülő, kicsiny St. Alban
kerülethez.
Itt készítettünk egy közös fotót, majd elindultunk felfedezni ezt a
kis városrészt, melynek központjában egy galíciai vízimalommal hajtott, középkori
papírgyár (Basler Papiermühle) működött,
ami jelenleg múzeumként üzemel. Az udvarán ki van állítva egy első látásra
betonkeverőnek tűnő gőzgömb masina, melyben úgy kiforralták a ruhaszövetet,
hogy később papírt tudtak belőle készíteni. A múzeum előtt húzódik az egykori
városfal egy rövid kis szakasza is, mely mentén hétvégente bolhapiac szokott szerveződni.
Itt aztán mindenféle „felbecsülhetetlen értékű” csecsebecsét, kincset fel
lehetett lelni, ami a bázeli garázsok, pincék mélyéről előkerült, nem csoda,
hogy Apa kiemelt figyelemmel szemlélte a kínálatot.
Innen kisétáltunk a Rajna partjára megcsodálni a
folyó menti panorámát. Sétálgattunk egy kicsit a rakparti St. Alban Rheinwegen, mielőtt visszakanyarodtunk a papírmalom
épülete felé.
Tettünk egy rövid kitérőt a szerény kis kolostor, a St. Alban Kirche felé, majd a hangulatos
Mühlenberg utcán visszabattyogtunk a
Kunstmuseum környékére.
Mielőtt a Münster felé folytattuk volna az utunkat,
kisétáltunk a Rajna fölött átívelő Wettssteinbrückére,
ahonnan az egyik legjellegzetesebb bázeli látképet csodálhattuk meg, ami minden
második képeslapra is felkerül, a folyóval és az impozáns Münster
katedrálisával a háttérben. Megnyugodhattam, hogy sikerült ezzel egy megfelelő
Ludwigos képet is készíteni Bázelről.
Innen már egyenesen a Münster felé vettük az útirányt, melyet ezúttal alaposan
bejárhattunk. A sötétvörös homokkőből épült székesegyházat nagyjából 400 éven
keresztül építették, s annyira sikerült megtartani az eredeti terveket, hogy a
román stílusú katolikus templomból 14. század elejére már egy duplatornyos,
gótikus stílusú, protestáns székesegyház lett.
Igaz, ehhez az 1356-os
földrengés is hozzájárult, mely legyalulta a fél épületet. Külön kiemelendő a
két csodaszép, csipkés templomtorony, melyek nemcsak eltérő magasak, de külön
nevet is kaptak.
A Szent Györgyről elnevezett, baloldali torony (Georgsturm) 64,2 méteres magasságával
közel két métert ver jobboldali szomszédjára, a Szent Márton nevét viselő, 62,7
méteres Martinsturmra. Míg előbbit
egy 1372-ben faragott, sárkánnyal küzdő Szent György szobor díszíti, utóbbi csúcsát
szép virágfaragványok ékesítik. Szintén érdemes szemügyre venni a kereszthajó
végét lezáró, lenyűgöző román stílusú díszkaput, melyet 1180 körül faragtak.
Magába a katedrálisba ingyenes a belépés. A belső
kialakítás meglehetősen puritán, egyedül az 1281-ben elhunyt (Habsburg) Anna
királyné márványszarkofágja említhető, mint látványosság, de az is el van dugva
az oltár melletti egyik sarokba.
Ezután a templom kerengőjét jártuk végig,
melynek fala roskadásig volt aggatva mindenféle sírtáblával. Itt a fényképezésbe
belefeledkező Apát fel kellett pörgetni egy kicsit, miután 10 percig csak a kerengő
sírtábláit és folyosóit fotózta. Már szinte láttam a lelki szemeimmel, ahogy az
otthoni képnézegetéskor végig lesz pörgetve ez a rengeteg kép.
Miután összeszedtem Apát, megkerestük, hol lehet
jegyet venni a templomtoronyba. A belépő fejenként 5 CHF volt, s mire Apa
kikalkulálta volna magában, hogy ez forintban mennyi költséget jelentene nekem,
már be is szereztem a jegyeket. Ráadásul elfogadtak hitelkártyát egy templomban,
úgyhogy egy szavam sem lehet.
Rendkívül keskeny és szűk csigalépcső vezetett fel.
Az alig egyembernyi szélességű helyen egy kövérebb alkatú egyén biztosan nem
tudott volna felmászni, de nekünk is vigyázni kellett, hogy a hátizsákjaink ne
súrlódjanak folyton a koszos falhoz. A legnagyobb mutatványnak ugyanakkor a
harang körül kiépített fagerendákon való átmászás jelentett, ahol már mi is
alig fértünk át. Alaposan meg kellett dolgozni a kilátásért, de megérte.
Feljutottunk a Martinsturm első erkélyére.
Az alig 2-3 arasznyi szélességű
erkélyen araszolva megkerültünk a tornyot, majd, mivel vezetett még feljebb lépcső,
folytattuk az utat a csúcs felé. Döbbenetes, de egészen a torony legfelső
szintjéig fel lehet jutni, ahonnan páratlan kilátás tárul a szemünk elé.
Egyrészről a Münsterplatz járókelői mikronméretű hangyákká zsugorodtak, míg a
túloldalon a Rajta menti látképben lehetett gyönyörködni.
Közelről
megcsodálhattuk a díszes faragású vízköpőket, Anyának külön le is fotóztunk
néhányat, miután tegnap annyira tetszettek neki. Miután minden irányból
körbefotóztuk a tájat, megkíséreltük a bokatörés nélküli lemenetelt a szűk
lépcsőkön. Ahogy jöttünk kifelé, Apa halkan megjegyezte, hogy tényleg megérte
felmenni ide. Én meg csak mosolyogtam magamban.
Szemügyre vettük még a katedrális oldalában, a
kereszthajót lezáró, román stílusú díszkaput (Galluspforte), melyet 1180 körül készítettek, majd a templom
mögötti kilátóterasznál nézelődtünk egy kicsit. Pihenésképpen elmajszoltunk itt
egy-egy müzli szeletet, majd továbbindultunk a Marktplatz irányába.
Kifejezetten üdítő volt a fenséges Városházát (Rathaus) ilyen szép napos időben viszontlátni,
mely így sokkal inkább emelte a tér hangulatát. Bázel egyik legikonikusabb
épülete bő 500 éves múltra tekint vissza, középső, árkádos része 1504-1521
között épült.
Érdemes megfigyelni közelebbről az allegorikus alakokkal
díszített, mélyvörös homlokzatát, melyet még egy aranyozott óramű ékesít.
Mivel az emblematikus hivatali épületet nyitva
találtunk, besurrantunk körülnézni a belső udvarra, melyet minden irányból
hatalmas fali festmények díszítenek. Éppen valamilyen választást tartottak itt,
úgyhogy ennél beljebb maximum a szavazófülkébe mehettünk volna.
Ezzel nagyjából már csak egy látnivaló maradt
Bázelből, amit még mindenképpen be akartam iktatni – a francia-német-svájci
hármashatárt jelző emlékművet. Előzetesen olvastam egy másfél órás sétáról,
mely a francia Saint-Louis városkából
indul, egy hídon átvezet a német Weil am
Rhein nevű kis településre, ahonnan pár perc alatt átsétálhatunk a svájci
oldalra, Bázelbe, ahol egy kikötői emlékmű jelöli a szimbolikus határpontot.
A Marktplatzon felpattantunk a #8 villamosra, melynek
az északi végállomása Németországban van. Villamossal még sosem siklottam át országhatáron
sem, ám ezúttal ezt is kipipálhattuk. A határ német oldalán, a Dreiländerbrücke nevű megállónál
szálltunk le, mely a névadóul szolgáló hídtól egy saroknyira található.
A
2007-ben átadott kis gyalogoshídon lazán átsétálhattunk a túloldalra, immár
francia területre.
Látkép nem különösebben magasztos, többnyire a bázeli
folyami kikötőt és néhány gyárépületet látni innen, mégis izgatottsággal
töltött el a hely. Felemelő volt belegondolni az itt testet öltő, országokon
átívelő integrációba, ami lehetővé teszi, hogy ilyen szabadon járjunk-keljünk az
országok között. Aki már az EU-s időkbe született, annak mindez teljesen
természetes, s bár én is csak haloványan emlékszem az órák hosszat tartó
dekkolásra az osztrák határon, mégis értékelem az ebben rejlő szimbolikát.
Pihenésképpen elrágcsáltunk egy-egy almát, majd nekivágtunk a három országos,
másfél órás sétának Franciaországból Németországon át Svájcig.
Mivel a hármas
határt jelképező Dreiländereck
emlékmű a bázeli kikötő legszélső csücskének a végén található, a sétának az
oroszlánrészét a kikötői kitérő tette ki, de így is hamar sikerült megtalálni a
megcsavart rakétára (vagy darts nyílra) emlékeztető határpontot.
Nem mondható
egy kifinomult művészi alkotásnak, de néhány vicces közös képet mindenképpen
lőttünk itt.
Innen visszabattyogtunk a legközelebbi
villamosmegállóba, majd a soron következő szerelvénnyel egészen a vasúti pályaudvarig
(Basel SBB Bahnhof) suhantunk.
Szerencsére elég gyakran indulnak vonatok Mulhouse
felé, úgyhogy sietnünk nem igazán kellett, viszont a következő, 17.39-es
járatot azért jó lett volna elérni. Mivel az automatákból nem lehetett nemzetközi
viszonylatra jegyet venni, gyorsan megkerestük a jegypénztárat, mely leginkább
modern okmányirodára vagy bankfiókra hasonított. Sorszámos rendszer működött
itt is, viszont elég gyorsan sorra kerültünk. Beszereztük a fejenként 10
frankos jegyeket, majd rohantunk a pályaudvar legszélső, 33-as vágányáról
induló vonatunkhoz. Bár semmi sem jelezte külön, hogy előzetesen érvényesíteni
kellene a jegyünket, de peron előtt kihelyezett, jegykezelőnek tűnő masina
túlontúl gyanúsnak tűnt, úgyhogy próbaképpen beledugtuk a tikettjeinket.
Nyomtatott rá valamilyen kódsort, úgyhogy ezzel részünkről le is tudtuk az
ilyenfajta kötelezettséget, és felszálltunk a vonatra.
Az egész 20 perces vonatút alatt színét sem láttuk
kalauznak, ráadásul rajtunk kívül alig néhány utas lézengett a vonaton.
Kicsivel este 6 óra után érkeztünk meg Mulhouse vasútállomására (Gare de Mulhouse-Ville).
Mivel ahhoz még korán volt, hogy elsétáljunk a város
túlsó felén lévő szállásra, gondoltuk, szétnézünk egy kicsit az óvárosi
részeken. A legtöbb látnivaló a Place de
la Réunion mentén található, így mi is itt kezdtük a nézelődést.
Az óváros
szívének tartott főtéren találjuk többek között az 1552-ben épült, gazdagon
festett homlokzatáról könnyen felismerhető Városházát (L’Hôtel de Ville), a 14. századi Temple Saint-Étienne protestáns templomot, az 1649 óta működő Lily
Gyógyszertárat (Pharmacie au Lys),
valamint a szabók 1564-ben épült díszes céhházát.
A város egyik legrégebbi
épületét is itt találjuk – a Mieg család egykori rezidenciáját (Maison Mieg) 1418-ban építették, igaz,
mai megjelenését 1560 körül nyerte el.
De gyakorlatilag a tér összes épületéről
elmondhatunk valami érdekességet, az egyik szép, fabetétes ház sarkáról például
Tell Vilmos figurája nézett vissza ránk.
A téren valami kisebb zenés mulatság ment éppen,
melyből mi mindössze a vacsora reményével kecsegtető kajás, italos bódékra
fókuszáltunk. Evés előtt azért még alaposan bejártuk az óváros környező utcáit
a város turisztikai honlapjáról letöltött kis térképes útmutató alapján, majd
amikor már kezdett besötétedni és gyomrunk is már a vacsoráért kiáltott,
visszatértünk felmérni a kajakínálatot.
Amint megláttam, hogy a Strasbourgból ismert flamkuchen is kapható, meggyőztem Apát,
hogy ő is ezt akarja választani, mert nagyon finom. Hosszas győzködésre nem
volt szükség, minden ehető alternatívára nyitottnak mutatkozott. Vettünk még
egy korsónyi (valójában félliteres műanyagpohár volt) sört kísérő gyanánt, majd
miután megsütötték a pizzaszerű, de rendkívül vékony tésztájú, sajtos-tejfölös-sonkás
étket, jóízűen megvacsoráztunk.
Miután mindketten jóllaktunk, a telefon offline
térképét követve elindultunk a közel 3 kilométerre lévő szállásunk irányába.
Bevallom, a foglaláskor nem igazán figyeltem oda, melyik vasútállomáshoz is van
valójában közel, ám mint kiderült, véletlenül sem ahhoz, ahova mi érkeztünk.
Miközben az úton baktattunk, felhívtak Viberen a
Mártiék, úgyhogy Anyával is tudtunk néhány szót váltani. Jó volt hallani, hogy
ők is milyen jól érzik magukat.
A hosszú, esti séta végén elértünk végre a szállásig
(hotelF1 Mulhouse Centre Ouest),
amire előzetesen nagyon kíváncsi voltam, ugyanis – a rendkívül kevés,
megfizethető opcióból – messze a legolcsóbb kétágyas szobát ez ajánlotta, igaz,
a borzasztó értékelések nem biztattak túl sok jóval. Senkit se tévesszen meg a
„hotel” megnevezés – ez a hely a gyenge hostel-szintet is csak nagy
jóindulattal üti meg. A szobák koszosak, az ágy kényelmetlen, a matrac
rosszabb, mint egy gyerektáborban, az emeleti ágy minden mozdulatra nyikorog,
pakolófelületként pedig mindössze egy darab székkel kellett beérnünk. A
legnagyobb sokk azonban a mosdóban ért minket. Mind a zuhanyzó, mind a vécé egy
előreöntött, műanyag kabinhelyiség volt. Mintha egy hatalmas, fröccsöntött
kapszulába kerültünk volna, mely, miután az ember végzett a dolgával, vagy a
fürdéssel, hatalmas sugárral végigmossa saját magát, véletlenül se kelljen
takarítószemélyzetet alkalmazni a tisztántartására. Én rendkívül igénytelennek
találtam, de Apa olyannyira értékelte ezt a fajta praktikus tulajdonságot, hogy
a tusolást követően a fényképezőgépével tért vissza.
Az este hátralevő részében azt próbáltam megtervezni,
hogy miként jutunk majd el a holnapi programunk helyszínéről, Colmarból
Freiburgba. Hihetetlen, de hiába helyezkednek el közel egymáshoz, Mulhouseból
vagy Colmarból alig van rendszeres tömegközlekedés a határ német oldalán fekvő,
szomszédos településre. Végignéztem mindenféle busztársaság honlapját,
átböngésztem a német (DB) és francia (SNCF) vasút csatlakozásait, de semmilyen,
pénzben és időben értelmes opciót nem találtam, mígnem végül ráakadtam a
Deutsche Bahn regionális buszos leányvállalataként működő Südbadenbus által kínált Colmar-Freiburg járatra.
Ezzel össze is állt a holnapi terv, úgyhogy ezzel a
jóleső gondolattal szenderülhettünk álomba.
3. nap – Colmar
(2018.
szeptember 23.)
Nem mondhatom, hogy elképesztően kipihenten ébredtem.
Az emeleti ágy alapból rettentően kényelmetlen volt, aztán amikor hajnali fél
öt körül felriadtam a szomszéd szobából áthallatszódó traccsparti zajára, még jó
másfél óráig nem is tudtam visszaaludni. Mégis, amikor 8.40-kor csörgött az
ébresztőm, minden fáradtság ellenére inkább örültem, hogy több időt nem kell
ebben az ágyban tölteni.
Gyorsan felöltöztünk, összepakoltunk, majd Apa
távozáskor még megörökítette a kapszulavécét, mely éppen végzett az
öntisztítással és önszárítással.
Bár fejenként 3,50 euróért kérhettünk volna reggelit,
elnézve a néhány pirítós kenyérből, müzliből és lekvárból álló szegényes
kínálatot, inkább lemondtunk erről az élményről. Ahogy kiértünk az utcára, egy
ideig vacilláltam, hogy próbáljuk-e megkeresni az egyik közeli
villamosmegállót, hátha tömegközlekedéssel gyorsabban megtennénk az állomásig
hátralévő utat. De mivel menetrendet nem találtam, feltételeztem, hogy vasárnap
reggel nem járnak túl gyakran, így látatlanban nincs értelme egy ilyen
kitérővel húzni az időt.
Jól is tettünk, hogy a gyaloglást választottuk,
ugyanis útközben találtunk egy remek kis francia pékséget, ahol friss
péksütemények széles választéka várt minket. Végül fejenként egy ropogós
nutellás croissant-t és egy csokis sütit kértünk, mely összesen került annyiba,
mint egy fő reggelijének a díja lett volna a szálláson.
Ahogy sétáltunk tovább a belváros felé, egyre több
helyen láttunk kisebb-nagyobb útlezárásokat. Elsőre azt gondoltam, biztos
valamilyen sztrájk vagy tüntetés van készülőben (hiszen franciákról van szó),
de mint kiderült, éppen egy női futóverseny rendeztek. Kiérve a Place de la
Réunionra, már gyülekezett a futókat biztató nézőközönség, miközben az egész
teret egy hatalmas szivárvány fogta közre. Ezzel emlékezetes képpel búcsúztunk
Mulhousetól, majd a vonatállomás felé vettük az irányt.
Két sarokkal odébb
elhúzott mellettünk az első futónő, akit aztán több száz követett. A rózsaszín
pólós futósereg egészen az állomásig „kísért” minket, ahol éppen sikerült
elérni a 10.46-os Colmar felé tartó vonatot. A jegyek fejenként mindössze 4,50
euróba kerültek, igaz, csak rövid, húszperces útról volt szó.
A kívülről meglehetősen réginek tűnő szerelvényt
látva már kezdtük volna húzni a szánkat, ám felszállva szuperkényelmes, már-már
fotelszerű ülések vártak minket. A sebességre sem lehetett panaszunk –
megmértem ugyanis, szinte végig 200 km/órával süvítettünk.
Miután megérkeztünk Colmar vasútállomására,
első dolgunk volt kideríteni, pontosan honnan indul a Freiburgba tartó busz.
Végigjártam az állomás előtti buszmegállókat, majd mikor megtaláltam freiburgi
járatáét, ahol a biztonság kedvéért összevetettem az indulási időket az
internetes menetrenddel. A délután háromnegyed négyes járatot lőttük be, így bő
4-4,5 óránk maradt Colmarra.
Az irányjelző táblákat követve elgyalogoltunk az Avenue de la République mentén a Place Rappig, ahonnan Colmar történelmi
óvárosa nyílik.
Eleinte különösebb cél nélkül sétálgattunk a
hangulatos, elzászi stílusban épült kis utcácskákon, majd kiértünk az óváros
szívében található Katedrális térre (Place
de la Cathédrale), ahol az 1365-ben átadott kollegiális templom, az Église Saint-Martin magasodik.
Az
eredetileg kéttornyosra tervezett, gótikus templomnak végül csak a déli tornya
épült meg, mely így kissé felemás látványt nyújt. Ráadásul az egyetlen
megmaradt tornyot is láthatóan magasabbra tervezték, mint ami végül kisült
belőle – a széles, tömzsi harangtorony szokatlanul gyorsan elkeskenyedő
csúcsdíszt kapott.
Körbenéztünk a belülről kissé puritán templomban,
majd megkerestük a turistainformációs irodát, hátha tudnak valamilyen támpontot
adni a látnivalókkal kapcsolatban. Kaptunk egy ingyenes várostérképet, melyen
egy ajánlott túraútvonal volt jelölve, rövid leírással a főbb látványosságokról.
Sőt, megkönnyítendő a turisták dolgát, járdába épített, kis aranyozott nyilak
is mutatták a helyes útvonalat, összhangban a térképpel. Minden egyes kis háromszög
alakú nyílra a New York-i Szabadságszobor képe van gravírozva, amely
meglehetősen furcsa egy francia kisvárosban. Miért tennék pont a hazafias
lelkülettel megáldott, büszke franciák az egyik legamerikaibb jelképet
háromméterenként a járdájukba?! Mint kiderült, ezzel a város egyik híres
szülöttére, Auguste Bartholdi francia szobrászra emlékeznek, aki történetesen a
világhírű Szabadságszobor tervezője volt. Mint utólag megtudtam, Colmar
külvárosában egy 12 méteres másolata is található az emblematikus szobornak,
melyet 2004-ben, Bartholdi halálának 100. évfordulóján avattak fel.
Innentől tehát szorgosan követtük a járdába épített
kis aranyozott nyilakat, majd minden látnivalónál elolvastuk a hozzájuk
tartozó, rövid leírásokat. Az egyik első nevezetesség az 1609-ben, reneszánsz
stílusban épült borkereskedési épület, a Fejek háza (Maison des Têtes) volt, melynek homlokzatát 105 groteszk arc
díszíti.
Ezt követően megnéztük a francia felvilágosodás egyik
legnagyobb alakjának, Voltaire-nek a rezidenciáját, ahol 1753-ban három hónapot
töltött, de jártunk a Bartholdi Múzeumnál (Musée
Bartholdi) is, melyet szobrász szülőházából alakítottak át.
A múzeummal
szemben találjuk a reneszánsz korból származó, 1537-ben épített Pfister-házat (Maison Pfiste), mely egy ezüstbányászatból
meggazdagodott kereskedő tulajdona volt. A középkori építészet egyik
remekművének tartott épület tornyos, erkélyes homlokzatán még mindig az eredeti
freskókat lehet megfigyelni.
Megkerülve ezt a háztömböt, a Katedrális térre
jutottunk vissza, ahol az 1575-ben épült, gazdagon díszített erkélyéről könnyen
felismerhető egykori Őrház található.
Gyakorlatilag minden sarokra jutott egy érdekes,
történelmi jelentőséggel bíró épület, s akkor még nem is beszéltünk a
hangulatos, keskeny kis utcácskákról, fabetétes házakról, szerte az egész
óvárosban.
Pihenésképpen letelepedtünk az egyik padra uzsonnázni
egy kicsit, majd folytatva a városnézést a Rue
des Clefs mentén sétáltunk tovább, ahol a Városháza is található.
Az innen nyíló egyik mellékutcában jelölte a térkép a
szántók céhének központját, ami annyira viccesnek tűnt, hogy csak ezért
beiktattuk ezt a rövid kitérőt. A tompa sárga színben pompázó épületet 1626-ban
építették, és gazdagon díszített reneszánsz bejárati kapuja egy igazi mestermű.
Továbbhaladva elbattyogtunk a modern hatású zsinagóga
mellett, majd szükség lévén felkerestem az egyik nyilvános WC-t. Tudom, hogy
szinte minden utazásról hozok egy vécézős sztorit, de számomra érthetetlen,
miért olyan tabutéma ez. Például rendkívül hasznosnak tartom, hogy Bázelben és
Colmarban (de később Freiburgban is) a turisztikailag fontos helyeken több
ingyenes, öntisztító mellékhelyiséget is kialakítottak, melyek hasonló elven
működnek, mint amit a mulhousei szálláson láttunk. Egyik sem egy patika tisztaságú
hely, de a higiéniailag elfogadható, van vécépapír, kézmosó víz és szappan,
ráadásul nem is gombolnak le rólad 1-2 eurót ezért. Budapestre is több ilyen nyilvános
illemhely kellene!
Tettünk egy kis kitérőt a 18. század közepén épült Régi Kórház épületéhez, mely 2012 óta a
Tartományi Médiakönyvtárnak ad otthont, majd lekanyarodtunk az óváros
főutcájára, a Grand ’Rue-ra.
Az itt
koncentrálódó turistatömeg ellenére is elképesztően hangulatosnak találtuk ezt
a részt, s szinte minden irányból körbefotóztuk a környező épületeket. Erre
találjuk a Tímárok kerületét, egy
néhány kisebb utcácskából álló szomszédságot, melyet eredeti állapotában
sikerült megőrizni.
Az egykor tímárok által lakott, fabetétes házak falán még
mindig láthatóak azok kampók, ahol régen a bőröket szárították. Szintén a Grand
’Rue mentén találjuk Colmar legrégebbi középületét, az 1480-ban épült, híres Koïfhus-t, mely a város kereskedelmi és
politikai központjaként szolgált. A földszinten raktár, piactér és vámház
működött, míg az emeleten a városvezetés gyűlésterme kapott helyet.
Innen az óvárost keresztülszelő kis patak mentén
sétálgattunk tovább, majd kiértünk Colmar egyik legromantikusabb részéhez, a Halárusok kerületéhez. Bár a neve
alapján végképp nem gondolnánk, de ez a néhány folyó menti utcácska olyan,
mintha egy tündérmesébe csöppentünk volna.
Az egykor halászok és hajósok által
lakott környék színes házainak képe köszön vissza minden második colmari
képeslapról, úgyhogy vitán felül a város egyik legszebb részéhez érkeztünk.
Miután minden irányból körbefotóztunk mindent, bekukkantottunk az 1865-ben
épített Fedett piac (Marché Couvert)
ajtaján, de vélhetően záróra előtt lehettünk, mert be már nem engedtek minket.
Az egyik szuvenírboltban vettem képeslapot Laurának
(mivel Bázelben elfelejtettem), majd továbbsétáltunk a Lauch folyó által
közrefogott kis házsorhoz, melyet találóan Kis Velencének (La Petite Venise) neveztek el.
Ezzel nagyjából sikerült is végigjárni az összes
fontosabb colmari látnivalót. Nagyjából bő egy óránk maradt a busz indulásáig,
úgyhogy visszasiettünk a Katedrális térre, ahol állítólag egy trafikban
kaphatunk bélyeget a képeslaphoz. Még legalább 3-4 embert megkérdeztem, mire
nagy nehezen megtaláltam a keresett boltot, beszereztem a díszes bélyeget, majd
lehuppanva Apa mellé egy padra, igyekeztem valamilyen értelmes szöveget
firkantani Laurának.
Miután végeztem, dinamikus, de sietős léptekkel
indultunk vissza a pályaudvar irányába. Útközben bedobtam a képeslapot az egyik
sárga postaládába, remélve, hogy a nemzetközi leveleknek nem egy más színű
dobozt szántak.
A katonás menetelésnek köszönhetően hamar megérkeztünk
a vasútállomás előtti buszmegállóhoz, ahol rajtunk kívül csak egy fiatal lány
álldogált. Lecsüccsentünk a padra, elnyammogtunk egy-egy müzliszeletet, s míg a
buszt vártuk, Apa mesélt a régi Hungarocamionos vállalati kiküldetésekről
Párizsba és Hamburgba.
Öt perccel a menetrendszerinti indulás előtt
becsorgott a buszunk a megállóba. Kértünk két jegyet Freiburgba (9,50€/fő), ám
összesen négyet kaptunk. Az egyik a Colmar-Pont du Rhin viszonylatra szólt, míg
a másikon csak annyi állt, hogy „Zone C3”. Még egyszer visszakérdeztem, hogy ez
tuti érvényes-e Freiburgig, mire a sofőr részéről heves bólogatás volt a
válasz. Hát jó, kerestünk két helyet és leültünk.
Útközben több kisebb települést is érintettünk, de
szinte sehol sem szállt fel senki. Végül háromnegyed órányi utazás után, Breisach am Rheinnál léptünk át a
francia-német határon, majd a busz befordult a vasútállomás mellé.
Meglepetésemre itt az összes utas leszállt és sietve a vasúti peronhoz igyekezett.
Megkérdeztem újból a sofőrt, aki megerősítette a gyanúmat, hogy az út hátralevő
részét vonattal kell megtennünk. Egy rövid, két-három kocsiból álló kis
dízelvonat állt bent, indulásra készen. Felszálltunk, pont találtunk még két
szabad helyet, s ahogy leültünk, már indult is.
A bő félórás vonatutat követően, 17.10 körül
érkeztünk meg Freiburg központi pályaudvarára (Freiburg (Breisgau) Hauptbahnhof). A város hivatalos neve Freiburg im Breisgau, mely a Stuttgart,
Mannheim és Karlsruhe után Baden-Würtenberg tartomány negyedik legnagyobb
városának számít.
A telefonos offline térképemet követve indultunk
megkeresni a szállásunkat (StayInn Hostel
und Gästehau), mely a mulhouseival ellentétben, ezúttal valóban csak 10
percnyi sétára volt a pályaudvartól. Bár hivatalosan „csak” hostelként futott a
hely, fényévekkel verte a hotelnek kategorizált tegnapi szállást. Szép, tiszta
szoba és fürdő, modern bútorok, háromfajta ingyenes törülköző, sőt extra
ajándékként még kaptunk egy-egy kis zacskónyi Haribo gumicukrot a párnánkra.
Lepakoltunk, szusszantunk egy kicsit, s a feltámadó
erős szél ellenére besétáltunk a városba. Elsősorban valami vacsorázó helyet
kerestünk, de közben első benyomásokat is kaphattunk Freiburgról. Az rögtön
látszott, hogy így este nem különösebben fordítanak erőfeszítést a szebb
épületek kivilágítására sem, úgyhogy fantasztikus éjszakai látképeket nem
várhattunk.
Azt is megállapíthattunk, hogy a városközpontban nagyjábóllámpással kell keresni a (vasárnap este) nyitva tartó éttermeket. Hosszas
bolyongást követően találtunk egy kicsiny thai éttermet (Chang), és bár Apa számára az ilyesfajta keleti kaja a totális
újdonság erejével hatott, meglepő nyitottsággal állt hozzá az egészhez. A menü
tekintetében rám bízta magát, úgyhogy mindkettőnknek csirkés pad thait
rendeltünk, egy pohárnyi búzasörrel. Az étel minden szempontból telitalálatnak
számított, nagyon ízlett Apának. Külön kiemelte, hogy az őrölt földimogyoró
milyen jól illett az enyhén csípős, keleti ízvilághoz.
Közben kint elkezdett szakadni az eső, de mire
végeztünk a vacsorával, enyhült annyira, hogy a hazafelé tartó úton nem áztunk
el két perc alatt. Az esernyő hiánya az utolsó kétszáz méteren vált kritikussá,
amikor szó szerint leszakadt az ég, így pillanatok alatt átázott mindenünk.
Kész megváltás volt visszaérve a szállásra egy
frissítő zuhanyt venni. Az este hátralevő részében, míg én a bázeli reptérre
való kijutás opcióit térképeztem fel, Apa élete első hosszabb Viber üzenetét
komponálgatta feszült koncentráció közepette. A reptéri transzfert illetően
viszonylag korlátozottak voltak a lehetőségeink, nagyjából a Flixbus maradt,
mint egyetlen értelmes opció, mely ráadásul közvetlen reptéri járatot is
kínált. Hogy miért kellett akkor ezen ennyit gondolkozni?
Gyanúsnak tűnt, hogy ez a közvetlen buszjárat még
nyugat-európai mércével nézve is igen drága – egy alig 50 perces útért
fejenként 7300 forintot kértek, miközben a messzebb közlekedő bázeli járat csak
2540 forintba került. Fogalmam sincs, miért kerül egy sokkal közelebbi
célállomás konkrétan háromszor annyiba, lehet, hogy a reptéri indokolatlanul
magas díjai állhatnak a dolog mögött. Mindenesetre Apával arra jutottunk, hogy még
úgy is megspóroljuk a jegyár felét, ha elbuszozunk Bázelbe, és onnan helyi
járattal megyünk ki a reptérre, úgyhogy végül ezt az opciót választottuk.
Ezt követően becsekkoltunk online a Wizz Air járatra
is, úgyhogy azzal a jóleső érzéssel alhattunk el, hogy minden hazaúttal
kapcsolatos dolgot sikerült előkészíteni.
4. nap – Freiburg
(2018.
szeptember 24.)
Az utazásunk utolsó napjához érkeztünk. Ezúttal egy
kicsit hosszabb alvásidőt engedélyeztünk magunknak, s csak negyed 10 körül
keltünk ki az ágyból. A gyors reggeli készülődést (igen, ez még Apa esetében
sem lehetetlen!) követően leadtuk a kulcsokat a recepción és kicsekkoltunk,
majd elugrottunk az innen egy saroknyira lévő Penny Marketbe valami reggeliért.
Vettünk sajtos-sonkás és nugátkrémes croissant-t is, egy-egy bajor sósperec,
két banán kíséretében, majd a közeli Jézus szíve templom (Herz-Jesu-Kirche) előtti parkban jóízűen megreggeliztünk. Szép
napos, ugyanakkor meglehetősen hűvös időnk volt, úgyhogy póló tetejére gyorsan
ráhúztam még két rétegnyi ruhát.
Evést követően a park melletti gyalogos- és villamos-felüljárón
átkelve, majd a Bertholdstraßén haladva besétáltunk a központba. Az első főbb
látnivaló a Freiburgi Színház (Theater
Freiburg) volt, mely mellett az Egyetemi könyvtár (Universitätsbibliotek) modern üvegépületet foglalt helyet.
Innen
továbbmentünk a kissé rusnya, szobor-szökőkút átmenetnek tűnő Bertoldsbrunnenig, ahol minden irányból
érkező villamossínek keresztezték egymást. Itt lefordulva jobbra, a város egyik
jelképének számító, 13. századi Szent Márton kaput (Martinstor) csodálhattuk meg, mely az egykori városi védvonal
szerves része volt.
Sajnos a szép őrtorony pont árnyékba burkolózott, így a
fényviszonyok nem igazán kedveztek egy beállított fotóhoz, amit hosszas
próbálkozás után nekem is be kellett látnom.
Ezután az óváros két festői kis utcácskáját,
a Fischeraut és Gerberaut jártuk be, melyek mentén a kicsiny Gewerbebach patak csordogál végig.
A másik ilyen kedves kis szomszédságnak
a patak által közrefogott szigetecske, az Insel
környékét találtuk, ahol egymást követték a többszáz éves házak, melyeket
egytől egyik valamilyen különleges névvel illettek. Láttunk például Szürkefarkas
házát (Haus zum grauen Wolf), vagy
Borz házat (Haus zum Dachs), de hogy
a Zöld Színesfém háza (Haus zum grünen
Farbeisein) pontosan miről kaphatta a nevét, elképzelni sem tudtuk.
A bizarr dolognak ezzel nem volt vége, pár lépésnyire
innen, a patakba állítva egy szemétből komponált szobor hívta fel a figyelmet a
környezetszennyezés ártalmaira, mögötte néhány méterrel pedig egy kőkrokodil
feje kandikált ki a Gewerbebach patakból.
Innen már tudatosan a (freiburgi) Münster felé orientálódtunk. A több mint
300 éven keresztül épült, 116
méter magas katedrális egyike a város azon lenyűgöző,
gótikus stílusú épületeinek, melyek csodával határos módon sértetlenül
átvészelték az elmúlt 500 év háborúit. Az előtte elterülő Münsterplatz napközben a helyi őstermelők piacterének ad otthont.
Ezen
a téren találjuk még az 1520-ban átadott, vörös homlokzatáról, hegyes
tornyairól és díszes árkádjairól könnyen felismerhető Kaufhaust, mely egykor a kereskedők gyűléseinek adott otthont.
Szétnéztünk az árusok standjai között, majd bekukkantottunk a templomba is. Kétségtelenül
a hatalmas, színes üvegablakok szolgálnak a legfőbb látnivalóul, melyek egy
része a 13. századból való. Az ablakokon kívül még egy dologról marad
emlékezetes a katedrális – a vízköpőiről, melyek a legváltozatosabb formában
jelentek meg. Az egyik sarkon például házimalac okádja magából az esővizet, de
láttunk kutyát, oroszlánt, de westernkalapos férfit is. A pálmát mégis az a
kéjes arcot vágó, fenekével pucsító emberalak vitte el, akinek konkrétan a
segglyukából lövellt ki az esővíz. Elég merész húzás volt egy ilyen perverz
alkotást helyezni egy templomra, nem lepődnék meg, ha a szobrászt máglyán
égették volna el, mint eretneket.
Ezután megkerültük a templomot, majd a Kartoffelmarkt érintésével a Rathausplatzra sétáltunk el, ahol
leültünk egy padra uzsonnázni. Elfogyasztottuk a pereceket és a banánokat, majd
míg én a következő programponton törtem a fejem, Apa süttette az arcát a
kellemes őszi napsütésben.
A téren található a Régi és Új Városháza
épülete is, utóbbi pedig jelenleg a turistainformációs irodának ad otthont.
Mivel még maradt bő három óránk a busz indulásáig, gondoltam utánakérdezek itt,
hogyan lehet feljutni az óváros határában magasodó Schloßbergre, melyet a híres Fekete-erdő (Schwarzwald) „előszobájának” tartanak. Azt javasolták, hogy üljünk
fel a hegyre menő kis siklóra (Bergbahn),
majd követve a piros jelzésű túraútvonalat, az óváros délkeleti csücskénél jöjjünk
le. Ez így egész jó tervnek tűnt, úgyhogy elbattyogtunk a Leopoldring végében lévő Bergbahn-végállomásig. A jegy 3,30€-ba
került (fejenként), és nagyjából egy Gellért-hegynyi magasságba visz fel. Mint
menetközben realizáltuk, lazán fel is gyalogolhattunk volna, mivel kiépített
sétaút vezet fel a fenti végállomáshoz.
Miután felértünk, a korábban kapott (kissé elnagyolt)
térképünk alapján próbáltuk belőni a helyes irányt. Eredetileg a piros ösvényen
akartunk elindulni, de olyat nem találtunk, úgyhogy kizárásos alapon maradt a
sárga, ami egy sokkal nagyobb kört írt le a hegy körül. Egy ideig aszfaltúton
gyalogoltunk, majd az első adandó alkalommal letértünk egy erdei ösvényre, mely
legnagyobb meglepetésemre jelölve volt a telefonom offline térképén. Innentől
kezdve el is süllyeszthettem a papírtérképet a táskámba, s kizárólag a telefon alapján
meneteltünk.
Az őszi erdő hangulata tényleg megunhatatlan, ezt
minden erdei túra alakalmával megállapítom. Ráadásul nem is akármilyen helyen
élhettük át mindezt, hanem a híres Fekete-erdőben! Ha még plusz egy nap
rendelkezésünkre állt volna, egy nagyobb kirándulást is csaphattunk volna ezen
a vidéken, ám jelen esetben be kellett érni ezzel a rövid kedvcsinálóval. Az
első részcél a vörös kunyhó (Rote Hutte)
volt, ahol szerteszét ágaztak a különböző túraútvonalak – mi az egyik dombtetőn
magasodó kilátó, a Schloßbergturm
felé folytattuk az utunkat. A 35
méter magas, csavart, acéltorony rendkívül modern,
dizájnos hatást kelt, amelynek tetejéről páratlan kilátás nyílik Freiburg
városára és a környező erdőségre.
153 lépcső vezet fel a tetejére, melynek
fokain a szerkezet építéséhez hozzájárult adományozók nevei olvashatók. A
magasság szerelmesei, akik nem érnék be a széles felső kilátóterasszal,
felmászhatnak az innen induló, keskeny kis extra csigalépcsőre, amely tovább
4-5 méterrel toldja meg az eredeti magasságot.
Ennek a plusz toldaléknak a
végén mindössze egy ember fér el, az is elég szűkösen, viszont a könnyű
acélszerkezetnek köszönhetően a legenyhébb szél hatására is érezhetően beleng.
Az ilyen helyeket nem igazán nekem találták ki, viszont mit meg nem tesz az
ember egy jó fotóért vagy egy szép panorámáért. Majd’ betojtam az alattam
himbálózó szerkezeten, melynek a lépcsői is lyukas fémrácsokból készültek, így
valóban úgy érezhettem, hogy menten lezúgok innen. Alaposan leizzadtam, míg
körbevideóztam és fotóztam a kilátást, majd átadtam a terepet a kíváncsian
várakozó Apának.
A kilátótornyos intermezzót követően elindultunk
vissza a városba. Lefelé menet sikerült lebeszélnem Apát arról, hogy az
útközben talált, kicsiny, tüsi gesztenyetermést ne akarja hazavinni emlékbe
(vagy még rosszabb, Anyának ajándékba), hanem még itt az erdőben vegyen tőle
könnyes búcsút. Még közös képet is készítettem róluk, csak hagyja hátra a cuki
kis gubacsot.
Ahogy lejöttünk a Schloßbergről, az óváros délkeleti
csücskénél található, 13. századi őrtoronynál, a Schwabentornál lyukadtunk ki.
Még nagyjából egy óránk maradt a busz
indulásáig, ám előtte még mindenképpen meg akartunk ebédelni. Korábban kinéztem
egy szimpatikus hamburgerezdét a városközpontban, azt próbáltuk megkeresni.
Rövid bolyongás után végül sikerült visszatalálni oda, s némi gondolkodás után
le is adtuk a rendelést – mindketten sajtburgert kértünk egy adagnyi sült
krumplival.
A tálcás, büfé jellegű kis helyen folyamatosan teltház volt, így
elég lassan készültek el a rendelések. Felváltva figyeltem az órát és az
ételkiadó pultot, mikor rikkantják el alig érthető németséggel a
keresztnevemet, de jó sokáig nem történt semmi. Jobb híján a velünk szemben ülő
apukát és két kisgyerekét figyeltük, akikből a kisfiú valamiért meglehetősen
ferde szemmel tekintett rám. Kész öröm volt látni az arcán a döbbenetet és
megrökönyödést, amikor a kajálda asztalánál ülve előkaptam a kontaktlencse-tartómat,
bekentem a kezem „hájdzsinnal” és ott mindenki előtt kivettem a lencsémet, ami
már egész délután szúrta a szemet. A kissrác lefagyott, mint a Windows.
Jó 20-25 percet kellett várni a burgerekre, amit
utána olyan sietve kellett befalnunk, hogy azzal biztosan megdöntöttük a hamburgerevés
gyorsasági rekordját.
Fél öt körül végeztünk, majd teli hassal siettünk el
a Hauptbahnhof melletti buszpályaudvarra, ahova a Flixbus járatunk indulása is
jelölve volt. Az e-jegyen mindössze annyi állt, hogy az #5 és #6 kocsiállás
valamelyikéről indul, ám a helyszínen semmi egyéb infót nem találtunk.
Bár alig 5 perc maradt az indulásig, a mi járatunk
még nem futott be, a többi Flixbus pedig egyértelműen más célállomásra ment.
Egy Flixbus-kabátos hölgyet is megkérdeztünk a biztonság kedvéért, hogy jó
helyen várunk-e, aki nyugtatott minket, s jelezte, hogy kisebb késésre kell
számítani.
Teltek-múltak a percek, 10 perc, 20 perc, 25 perc,
még mindig semmi. Többször körbejártam az egész, hosszú peront, még a többi
sofőrt is kérdeztem, hogy tudnak-e valamit a bázeli járatról (elég naiv
gondolat volt, miért is tudtak volna), majd módszeresen a Flixbus-kabátos
hölgyet kezdtem bombázni az egyre türelmetlenebb kérdéseimmel. Ezzel nem voltam
egyedül, a többi bázeli utas közül többen eléggé ki voltak bukva, a
legrosszabbat nem is tőlem kapta. Kétségbeesetten próbálta hívni a központot, a
sofőrt, de használható infót ő sem kapott. Már 40 perce szobroztunk ott, amikor
még mindig képtelenek voltak megmondani, merre jár a nyavalyás busz, elindul-e egyáltalán
még ma? Elmagyaráztam a hölgynek, hogy záros határidőn belül tudnom kell mi a
helyzet, különben nem érünk ki a reptérre időben.
-
„Hát, akkor menjenek el a közvetlen reptéri
busszal! Még valószínűleg lehet rá jegyet kapni!” – javasolta nagy lazán.
-
„Az a járat háromszor annyiba kerül, mint ez!
Gondolom, arra nem engednek fel ezzel a jeggyel, még a késés ellenére sem.”
– válaszoltam meg a saját kérdésemet.
-
„Valóban nem. De, utólag megpróbálhat
pénzvisszafizetést kérni, de általában csak 2 órát meghaladó késésnél adják meg.”
– ingatta a fejét.
-
„Ööö, tehát ön azt javasolja, hogy mivel 40
percnyi késés után sem tudják megmondani, mikor indul a bázeli járat, fizessünk
ki háromszor annyit és később induló buszra, amikor még visszatérítést sem kapunk
az eredeti jegyre?!” – éreztem, ahogy az agyamat elönti a vér.
-
„Igen, pontosan. Most elnézést kérek.” –
ezzel sarkon fordult, és elvágtatott a másik irányba.
Ebben a szent pillanatban gördült be egy új busz az
#5 kocsiállásra, melynek az ablakán már a „Basel”
kiírás is szerepelt. Bár nem a Flixbus rikító zöld festésében pompázott a busz,
ez már kétségtelenül a miénk volt.
Közel háromnegyedórás késéssel indultunk el, s bár
így sem került veszélybe a repülőgép elérése, de kellett egy kis idő, míg mindketten
lenyugodtunk a sok izgalom után. Maga a buszút nagyjából egy órát tartott,
végig jól tudtunk jönni. 18.40 körül érkeztünk meg Bázelbe.
Keresztülsétáltunk a vasúti pályaudvar (Basel SBB Bahnhof) épületén, majd abejárat mellőli automatákból beszereztük a jegyeket (4,70 CHF/fő) az #50
reptéri buszra. Apa javaslatára nem szálltunk még fel az éppen induló járatra,
hanem beiktattunk előtte egy rövid sétát.
A nulladik lépésben egy vécét kellett sürgősen
találnom, úgyhogy megkerestem a pályaudvari mellékhelyiséget. Majd’ kiesett a
szemem a helyéről, amikor megláttam a WC 2 frankos díját. Előbb pisilek be
nyilvánosan, minthogy közel 600 forintot fizessek a budihasználatért. Ezután
elindultunk körülnézni az állomás környékén, hátha találunk egy erre a célra
tökéletesen megfelelő McDonaldsot. Szerencsére nem kellett sokat keresgélni,
mivel a pályaudvar előtti tér végénél lévő aluljárószinten találtunk egy
többszáz kerékpár tárolására alkalmas biciklimegőrzőt, amelyhez ingyenes WC is
járt. Apát hátrahagyva be is támadtam a mellékhelyiséget. Amikor jöttem kifelé,
Apa éppen egy bicikliruhás férfival beszélgetett – pontosabban hallgatta, amint
a másik monologizál. Még bólogatott is időnként, majd amikor észrevett, gyorsan
odahívott magához:
-
„Ó, Lacókám, segítenél kérlek, hogy pontosan mit
is szeretne? Nehogy, azt higgye, el akarok lopni innen egy biciklit…”
Jézusom, mit történt itt azalatt a fél perc alatt,
amíg a vécén voltam.
Mint kiderült, míg engem várt, Apa jobb híján a lezárt
bicikliket nézegette, a másik férfi pedig azt hitte, Apa nem találja a saját
kétkerekűjét. Még kedvesen meg is jegyezte, hogy az aluljáró túloldalán még
kétszer ennyi bicikli van kikötve, érdemes ott is megnézni, ha netán elhagyta
volna. Vicces jelenet, az biztos!
Ezután még sétálgattunk egyet, leültünk az egyik
padra beszélgetni, majd visszabattyogva a buszmegállóba, negyed 8 körül
felszálltunk az #50 reptéri buszra.
Alig 20 perc alatt ki is értünk a bázeli reptérre.
Miután átkeveredtünk a biztonsági ellenőrzéseken, Apát tovább tanítgattam az
okostelefon-használatra – ezúttal a Flightradar24 rendkívül hasznos kis
alkalmazása volt a tananyag. Végigkövettük a Pestről érkező gépünk útját, így
előre láttuk a közel háromnegyed órás késést, mintsem hogy a reptéri
járatinformációhoz kiírták volna.
Így végül csak éjjel 11 körül tudtuk felszállni,
ellenben olyan kevesen voltunk a fedélzeten, hogy mindketten ablak mellé
ülhettünk nézelődni.
Éjjel fél 1 körül landoltunk ferihegyi reptéren.
Ahogy jöttünk ki a terminálépületből viccesen meg is jegyeztem:
-
„Nincs is más dolgunk, csak felcsörgetni
Apát, aki 5 perc múlva felvesz minket a parkoló aljában, és hazavisz. Ahogy
mindig is teszi.”
Apa láthatóan értékelte a tréfát, és a mögötte
megbújó dicséretet. Ezúttal azonban együtt utaztunk el és együtt érkeztünk
haza…
Így utólag visszagondolva, nem is alakulhatott volna
tökéletesebben ez a közös út. Apa mindvégig remekül érezte magát, s a kezdeti
aggodalmait levetkőzve hamar át tudta adni magát az utazás szellemének. Ő
általában szeret mindent kézben tartani, minden körülményről tudni, ám ezúttal
el tudta engedni mindezt, s nyugodtan hagyhatta sodródni magát az eseményekkel.
Többször meg is jegyezte, hogy ő akkor sem aggódott egy pillanatig sem, amikor
én a különböző tömegközlekedési opciók optimalizálásával szenvedtem, mert
biztos volt benne, hogy végül jól megoldok mindent. Ez az egyik legnagyobb bók,
amit fiú az apjától kaphat.
Ami pedig ennél is fontosabb, minőségi időt
tölthettünk el együtt, csak mi ketten, ami úgy gondolom, tovább mélyítette a kapcsolatunkat.
Örülök, hogy ezzel mindkét szülőmet sikerült egy emlékezetes, életre szóló
ajándékkal meglepni a 60. születésnapjukra, mely így is eltörpül mindamellett,
amit eddig életem során tőlük kaptam. Ezért is külön jó érzés, hogy ezúttal
felcserélődtek a szerepek, és én vihettem el őket valahova úgy, hogy nem
kellett a költségek miatt aggódniuk. Gyerekfejjel mindez olyan természetesnek
tűnik, felnőttként azonban igazán tudjuk értékelni az így megélt pillanatokat. Remélem
még sok ilyen, ehhez hasonló közös élményben lesz részünk.
Úgy érzem, Bázel kiváló kiindulópontnak bizonyult egy
ilyen közös kiránduláshoz, mely során szűk négy nap alatt három országot
érinthettünk, mialatt összesen kilencszer (!) léptünk át valamilyen módon
országhatárt – busszal, vonattal, repülővel, gyalog vagy akár villamossal.
Megmászhattuk a bázeli Münster csipkés harangtornyait, vacsorázhattunk Mulhouse
történelmi főterén, bejárhattuk Colmar elképesztően hangulatos óvárosát, és
túrázhattunk a híres Fekete-erdőben Freiburg mellett. Mindezt közösen, mint Apa
és fia.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: