sablonmentes / 2022. augusztus 16., kedd

Babanasik és gyerekmenük: így tehetik tönkre a gyerekeinket!

Ha kimegyünk egy játszótérre, beülünk egy étterembe, elsétálunk egy óvoda környékén, elolvasunk egy mesét a gyereknek vagy összejövünk a tágabb családdal, akkor mit látunk a legtöbbször? Gyümölcslé, szörp, babakeksz, nyalóka, cukorka, rántott hús és sült krumpli – nagyjából ennyit eszik nagyon sok gyerek, akikről a legtöbb szülő úgy nyilatkozik, hogy „válogatós”, akivel harc az étkezés és akit az asztal körül üldöznek a falatokkal vagy tableten futó mesével próbálják elterelni a figyelmét, mert „úgy legalább eszik valamit”. Valami félrecsúszott az elmúlt évtizedekben, aminek pedig a következménye nemcsak az, hogy stresszesek a családi étkezések, de az is, hogy rohamos mértékben emelkedik a gyerekkori fogszuvasodás és elhízás, a kognitív és mentális problémák aránya. De mégis hogyan jutottunk….juttattak ide minket az ipari bébinasik és a gyerekmenük, illetve az agresszív élelmiszeripari marketing? Mit tehetnénk szülőként a jó hangulatú családi étkezésekért, a bátor gasztrofelfedező gyerekek „neveléséért” és ezek által egy egészségesebb generáció neveléséért? 

Mert az biztos, hogy nem jó az irány, amerre a gyermekek táplálása halad. És ahogy dr. James DiNicolantonio fogalmazza meg:

„ha folyamatosan(!) cukorral, liszttel, magolajokkal és ételszínezékes reggeli gabonapelyhekkel vagy GYEREKMENÜVEL eteted a gyereket, akkor valójában BÜNTETED őt és a metabolikus betegségek felé vezető útra tereled.”

– hozzátéve, hogy igen, mi is voltunk itt, de a mi szüleinknek nem voltak meg a megfelelő információi – nekünk viszont igen, szóval mi lehetnénk végre az a generáció, aki megtöri ezt az ördögi kört. Dr. Nicole Beurkens is úgy fogalmazza ezt meg, hogy

ha 99 problémád van a gyerekeddel, akkor abból 95-öt megoldana, ha többek között csökkentenénk a hozzáadott cukrok fogyasztását, reggelire fehérjét ennének (a cukros gabonapelyhek helyett), kütyümentesek lennének a családi étkezések.

Egy hasonló posztjában a „miért viselkedik rosszul a gyerekem?” starter pack első pontjaként említi az ultrafeldolgozott termékeket.

Szerencsére egyre több kutatás (vagy akár hozzátáplálási ajánlás) mondja ki, hogy a babáknak és a gyerekeknek is ugyanúgy kellene kinéznie az egészséges étkezésnek, mint a felnőtteknek; ugyanúgy „rendes” felnőttes ételeket kellene ennie a gyerekeknek, és nemhogy nincs szükség baba-és gyerekkajákra, de életre szóló rettenetes károkat okoz ezeknek a túltolt fogyasztása. Az izraeli ajánlás (hasonlóan a kanadaihoz, finnhez, UK-hez, USA-hoz vagy a skóthoz) szó szerint leírja, hogy az első napoktól az egészséges családi étkezésekbe vonjuk be a babát, és akkor se vegyünk babáknak marketingelt termékeket, ha az van ráírva, hogy „babáknak” vagy hogy ilyen-olyan vitaminokkal van tele. Mert nem jók.

Egy friss olasz kutatás pedig szintén arra a következtetésre jutott, hogy a hagyományosan ipari bébiétellel hozzátáplált gyerekek nemcsak válogatósabbak voltak 3 évesen (és ettek sokkal több édességet, csokit, és sokkkkkkal kevesebb zöldséget, gyümölcsöt, „valódi” természetes alapanyagot és ételt) mint a „felnőttes” mediterrán étrend-jellegű ételekkel hozzátáplálást társaik, de még a mikrobiomjuk diverzitása is sokkal gyengébb volt (márpedig a bélrendszer a legnagyobb immunszervünk).

És erről szól végre egy teljes könyv is Bettina Elias Siegel klaviatúrájából Kid Food: The Challenge of Feeding Children in a Highly Processed World címen. A Yale-en és a Harvadon végzett jogászt is a gyerekei születése után kezdte érdekelni, hogy miért van az, hogy a mai világban annyira nehéz „normálisan” táplálni a gyerekeket, miért érzi úgy az ember, aki szeretné, ha tudatosan étkezne a család, hogy árral szemben úszik és szinte minden ellenük van: a baba-gyerekkaja marketing, a gyerekmenük, az iskolai étkezés, a környezetünk, a családunk, az ismerősök, minden. A tőle elvárható alapossággal és tudományos kutatói szemlélettel ment utána a témának, aminek az eredménye egy olyan könyv, ami nagyon élvezetesen és olvasmányosan foglal össze egy nagyon nehéz témát.

Ezt a könyvet szerettem volna összefoglalni kedvcsinálóként az elolvasásához és elgondolkodtatásként ahhoz, hogy nemcsak lehetne, de igazából kötelességünk lenne szülőként máshogy csinálni ezt az egészet. A főbb pontokat kiegészítettem néhány személyes észrevétellel vagy magyar sajátossággal.

GYEREKMENÜ: a spárgától és a céklától a rántott húsig és a sült krumpliig

 

A szerző a gyerekei cseperedésével együtt találta magát ott, hogy olyan étrendi kompromisszumokat kötnek, amelyek eszükbe sem jutottak volna pár évvel korábban, és észrevétlenül csúsztak bele az asztal körüli csatározásokba és abba, hogy a gyerekmenükkel pl. ők maguk erősítették meg a gyerekek rántott, mélyolajban sült ételek iránti szeretetét és így a válogatósságát. De hiába szerettek volna változtatni, úgy érezték, hogy folyamatosan az árral szemben úsznak….például az éttermekben.

Amikor a szerző elkezdett jobban elmélyedni a gyerekkaják világában, ő is úgy érezte magát, ahogyan én is sokszor – mintha csak az én kattanásom lenne az, hogy miért olyanok a gyerekmenük, amilyenek, és rajtunk kívül mindenki adottnak és normálisnak veszi. Ez hajtotta előre, hogy kiderítse, hogy az 1920-as években jelentek meg a gyerekmenük az USA-ban. Előtte ugyanis az éttermek mindent megtettek, hogy a gyerekeket távol tartsák (sokszor külön szobába rakva őket a gondozónőikkel, amíg a szülők szórakoztak és falatoztak). A fordulat az alkoholtilalommal jött el, hiszen valahogy próbálták volna az éttermek a kieső bevételeket pótolni, így jutottak el a családokig. Ugyanakkor az ekkoriban megjelenő gyerekmenük a lehető legtávolabb álltak a mai borzalmaktól – előételként zöldségtálakat kínáltak, és a köretek sem merültek ki a sült krumpliban meg az üres rizsben, sokkal inkább volt borsó, répa vagy spárga. Akkoriban még úgy tekintettek rá, mint ami igazából támogatja a gyermekek tápláló étkezéshez való viszonyát és az egészségesebb ételek elfogadását, a válogatósság csökkentését. Lehetne bármi kevésbé igaz a mai gyerekmenükre, amelyek csak elmélyítik a gyerekek legrosszabb táplálkozási szokásait és a válogatósságot?

Hiszen ha azt mondjuk, gyerekmenü, senkinek sem kell magyarázni, mi az a kb. 3 étel, ami szerepel rajta. De az biztos, hogy zöldség vagy bármi valóban tápláló vagy bármi izgalmas, fűszeres étel nem lesz köztük…Úgy néz ki, hogy mára a társadalom és a mai szülők bedobták a törülközőt amikor arról van szó, hogy a gyermekeink lehető legjobb táplálkozási érdekeit szolgáljuk. Érdekes, hogy felnőttként cigizünk és iszunk, miközben kiskorúaknak ezeket tiltjuk, addig a tápláló ételeket a felnőtteknek kínálják az étlapok, a gyerekmenü-szekció pedig maga a táplálkozási tarló, amelyen semmi tápláló nem terem. És akkor azt várjuk, hogy egy nap a gyerekek felébrednek, és hirtelen elkezdenek egészségesebben enni, miközben szemmel láthatólag elég eltökéltek vagyunk abban, hogy egészségtelen ételekkel etessük őket. Hiszen ha mindig ezzel a pár étellel etetjük őket, akkor mi magunk vesszük el a lehetőségét annak, hogy megtanuljanak megszeretni izgalmas új ételeket…

VÁLOGATÓSSÁG: így mélyítjük el a problémát mi magunk

 

„A lányunk csirke nugget, pizza és waffle-gyerek. A Barna Étel Étrend, így hívom. Ez egy véget nem érő harc – és elképesztően nehéz visszacsinálni, ha már belekerült az ember”

„Az étkezések stresszesek mindenkinek. A „Kérlek, csak egy falatot…na nem egy egész falatot, csak egy picit”-játék mellett a „csak akkor kapsz ebből, ha abból ettél három falatot”-játékot játsszuk, az összes többivel, amit csak el lehet képzelni.”

Mindezek ellenére a kislány makacsul ellenáll az étkezéseknek – írja a szerző az egyik szülő panaszára, amit én annyival szeretnék itt kiegészíteni, hogy nem mindezek ellenére áll ellen a kislány, hanem éppen ezek miatt (de a nyomásgyakorlás által okozott hatalmas problémákra kitér ő is később).

A következő fejezetben tehát a válogatós gyerekek világába kalauzol minket a szerző, amiről én is millió cikket és bejegyzést írtam már a témában, és eléggé összecsengenek – lévén mindkettő a legfrissebb kutatásokon és ajánlásokon alapul. A lényeg, hogy a kisbabák általában tényleg mindenre is nyitottak (egy támogató, pozitív nyomásgyakorlás-mentes, egészséges ételekkel teli környezetben ahol a szülőknek is jó viszonya van az étkezéssel) az első hónapokban (kb. féléves kortól egy-másfél éves korig), aztán később a neofóbia egy normális jelenség egy bizonyos mértékig, aminek biológiai (lecsökkent növekedés stb) pszichológiai (dackorszak) és evolúciós okai vannak, hiszen 1,5-2 éves kortól mászkálnak el aktívabbak, természetes védekező mechanizmus minden újdonsággal szemben, ami potenciális méreg lehet. Emellé tegyük hozzá a velünk született vonzalmat az extra édes és sós ételekhez, aztán meg is érkeztünk a klasszik kisgyerekkori „nemszeretem”-jelenetekhez, és aztán ha nem vagyunk elég tudatosak (és mint oly sokan rossz családi mintákat hozunk, amelyeket nehéz átírni), az asztal körüli harcokhoz. Amikkel meg a lelimitált ételkínálattal aztán a szülők maguk mélyíthetik el (tudtukon kívül a legjobb szándékaik mentén haladva) a problémát legtöbbször, azaz az átmeneti és amúgy jól kezelhető „nemszeretemezés”  végül állandó személyiségjeggyé válhat. Sajnos pl. a szülők sokszor 3-5 kínálás után feladják, pedig ebben az életkorban akár 15 (vagy még több) találkozás kellene az új vagy nem kedvelt ételekkel ahhoz, hogy megtanulják megszeretni/elfogadni őket. Azaz igen, mi magunk vehetjük el a lehetőséget tőlük a tanulástól, ha csak néhány gyerekkedvenccel kínáljuk őket egy idő után, és hosszú távú célok helyett a rövid távúakra fókuszálunk.

Leírja ő is, hogy a nyomásgyakorlás nem működik, számos kutatást hoz a szerző is, ez mára tök egyértelmű. Még a gyenge nyomás is nagy mértékben növeli az adott étellel szembeni ellenállást (klasszikus: „nincs desszert, amíg nem eszed meg a zöldséget” éppen ezért kontraproduktív.

Idézi az egyik kedvenc mondatomat Ellyn Sattertől, a DOR (Division of Responsibility in Feeding) megalkotójától: a hozzátáplálás célja az, hogy a gyermek csatlakozzon a családi étkezőasztalhoz, és ne ti őhozzá az etetőszékhez. Hangsúlyozza a DOR betartásának fontossága. Ha a gyerek össze-vissza eszik, az az egyik legalapvetőbb szülői felelősség teljes negligálása. Ugyanígy ahogy átadjuk a gyerekeknek az irányítást otthon, ugyanígy a boltban is a gyerek mondja meg, hogy mi kerüljön a kosárba. A gyerekek ízlése egy kutatás szerint a szülők 95%-ának bevásárlási döntéseit befolyásolta…meg is van az eredménye.

CLAIM GAME, HEALTHWASHING & (HAMIS) HEALTH HALO: így adják el egézségesnek az egészségtelen babakajákat

 

Eljutottunk odáig, hogy a gyerekek diktálnak (szétcsúszott a DOR, szétcsúsztunk mi is), nem esznek meg semmit, a szülők egyre frusztráltabbak és egyre elkeseredettebb technikákat vetnek be, hogy „rávegyék” a gyereket az evésre. „Csak egyen valamit.” (Így aztán a probléma megoldására tett kísérletből lesz még nagyobb probléma.)

És akkor megérkeznek a nagy élelmiszeripari multik a „segítséggel”- az egészséges, bio, vitaminokkal és ásványi anyagokkal teli baba-és gyerekkajákkal, amelyeket a legválogatósabb kis csöppségek is örömmel fogyasztanak. Legalábbis egészségesnek álcázotakkal, hiszen az esetek legnagyobb részében hamis health haloval és healtwashinggal próbálják a gyereküknek jót akaró szülőknek eladni a liszt, cukor, aromák és pálmazsír keverékét (a legtöbb babakeksznek legalábbis így néz ki az összetevőlistája). Hívogató termékelőny helyett figyelmeztető jelként kellene minden olyan termékre tekintenie a szülőknek, amiken nagy betűkkel hirdetik, hogy milyen (hozzáadott) vitaminokkal van tele – erre amúgy már az izraeli hozzátáplálás is felhívja a figyelmet, hogy hiába van ráírva, hogy babáknak vagy hogy egészséges, inkább hagyja mindenki ott a polcon őket. Nyilván azért van rajta az, mert más nélkül egy eladhatatlan borzalom lenne (így is az).

Ahogy pedig Michael Pollan fogalmazza meg:

ha érdekel az egészséged [vagy a gyermeked egészsége], akkor el kellene kerülni azokat a termékeket, amelyek egészséges üzenetekkel próbálják eladni magukat.

Egyébként még az 1930-as években kezdték el a reggeli gabonapelyhek gyártói használni a különféle mesefigurákat a dobozaikon. Az 50-es, 60-as évekre a gabonapehely-sor a szupermarketekben már teli volt a gyerekeknek marketingelt cukros termékekkel, de a 90-es, 2000-es évekig kellett várni, amíg a gyerekeknek gyártott és marketingelt termékek letarolták a piacokat.

Legelszomorítóbb példája a fentieknek (a babakekszek, a „hozzáadott cukormentes” bébiételek és a Dörmi mellett) a junior italok, amelyekre semmilyen szüksége nincs az 1 év feletti gyerekeknek, egész egyszerűen a BIG NO GO kategóriában van a gyerekeknek készült talán egyik legátfogóbb hivatalos italajánlás szerint is. Hálisten’ az elmúlt 1-2 évtizedben ismét megindultak felfelé a szoptatási ráták, aztán szerencsétlen tápszergyártóknak valamivel pótolni kell a kiesett profitot, így szőnyegbombázó marketingbe kezdtek (a babák helyett a kisgyerekeket célozva). 2015-ben a könyv szerint ez az iparág 9 millió dollárt (3,5 mrd ft) költött a csecsemőtápszer reklámra, és 16-ot a junior italokra. Egy tanulmányt is idéz a szerző, ami szerint az USA-ban a szülők 40%-a kínálja (sokszor minden nap) a gyerekét a tejpor, tejcukor, cukor, növényi (mag)olajok meg aromák (na meg persze vitaminok, hogy valamivel el is lehessen adni) keverékével.

A legjobb, hogy sokszor úgy jelennek ezek a termékek meg, mint amelyek segítenek persze a válogatósság ellen, hiszen segítenek a táplálkozási hiányosságokat pótolni – nem eszik zöldséget a gyerek? Semmi gond, adj neki vitaminos cukros tejport! Szakemberek szerint a valóságban éppen ezek járulnak hozzá a válogatóssághoz, hiszen egy év felett kiszorítják a „rendes” ételeket a gyerek étrendjéből. Klasszik példája annak, hogy rövidtávú nyereségért hosszú távon hatalmas veszteséggel fizetünk.

 

Oh és még egy szuper trükk a healthwashinghoz és az információferdítéshez, amikor ráírják a rendkívül magas cukortartalmú bébiételekre, hogy hozzáadott cukor nélkül. Kár, hogy a pürékben található cukrok szabad cukroknak minősülnek, és semmi keresnivalójuk nincs 2 év alatti gyerekek étrendjében. Hiába nincs hozzáadott cukor, a pürés formának köszönhetően olyan nagy koncentrációban tartalmaznak cukrokat, hogy sok jót nem teszünk a túlzott fogyasztásukkal a gyereknek.

A könyv nem említi, mivel európai projekt a Nutri-Score, de ha már itt vagyunk, pár mondatban kitérnék rá. Az EU-ban is akarnának valami egységes egyértelmű jelölést a termékekre, hogy akkor az most „jó” vagy „rossz” (persze ezen a projekten is évek óta kérődznek az EU-s döntéshozók), erre terjedt el pár országban a franciáktól a Nutriscore: A, B, C, D, E kategóriákba sorolja az ételeket „egészségességük” szerint. Na, hogy emögött is mit machinálhattak az élelmiszeripari mammutok és hogy mennyire hiteles tájékoztató (szerencsétlen összekavart szülőknek) azt mutatja, hogy a cukros-lisztes Nesquik gabonagolyó „A” azaz legjobb besorolást ért el, az olívaolajban (azaz még csak nem is napraforgóolajban!) eltett sima makrélafilé „C”, ahogy az extraszűz olívaolaj is. Ez már annyira XD, hogy nem tudok mást írni, tényleg. Az ember nem tudja eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. (Mondjuk a Nestlé a babakaják terén is nagyot megy a healthwashinggal, de ők már öreg rókák a szakmában, érdemes rákeresni, hogy a 70-es években miért hívták The baby killer cégnek őket, azaz mit műveltek a fejlődő országokban a tápszerreklámjaik a vádak szerint...ja és hát egy felsővezetői belső levélben azt is elismerték, hogy a termékeik nagyobb része egy egészségtelen gány volt mindig és az is lesz, és ebben még a minősíthetetlen babakajáik nincsenek is benne, amelyek között elvétve találni olyat, amiben nincs hozzáadott cukor meg aroma. Ezután döntse el mindenki, hogy mennyire szeretné egy ilyen cégnek adni a pénzét - mi semennyire.)

A cuki állatfigurás health washinggal egészségesnek eladott, valójában utlrafeldolgozott cukros gyerekkajáktól az éttermek gyerekmenüjéig (vagy addig, hogy Bartos Erika könyveiben sem esznek cukros dolgokon kívül semmi mást a szereplők) az a legnagyobb gond, hogy a gyerekek számos káros üzenetet tesznek magukévá azzal kapcsolatosan, hogy az „ő” ételeiknek hogyan is kellene kinéznie. Mint Pavlov kutyáit kondicionáljuk a gyerekeket arra, hogy egy idő után csak ezeket a „gyerekételeket” várják mindenhol. És az ördögi kör beindul: a gyártók, a táborszervezők, a menzák és az éttermek is ezt az igényt próbálják kiszolgálni. Azoknak a gyerekeknek az igényeit, akik már csak néhány ultrafeldolgozott ételt esznek meg.

 

„De anyaa, légyszííííí, vegyük meg!” avagy köszi mindent, Pester Power

 

Eljutottunk oda, hogy a gyerekének legjobbat akaró szülő megveszi az egészségesnek vélt babanasikat, gyerekkajákat (amikhez elkezd hozzászokni a gyerek, és amelyek kiszorítják a normális kajákat, de legalább eszik valamit, ugye!). Azt gondolja, uralja a helyzetet, jól táplálja a gyermeket, minden okés. Aztán cseperedik a kicsi , egyre több szociális (reklám)hatás éri, egyre inkább ki tudja fejezni az akaratát…és egyre nehezebb lesz vele elmenni a boltba, hiszen mindig szembe fog jönni pár cuki csomagolásos répa…ja, nem, az nem szokott, de cukros ultrafeldolgozott cuccok igen. És anya, kezdődik: „de légyszíííí, vegyüüük meg!” – jobb napokon, rosszabb napokon meg minden szülő rémálma is eljön, amikor a gyerek toporzékolni kezd értük a boltban. Köszi, Pester Power és köszi szépen gyerekeket célozni képes marketingesek!

A Pester Power a reklámipar kifejezése a gyerekek azon képességére, hogy rávegyék a szüleiket, hogy megvegyék, amiket ők (nagyon-nagyon) akarnak. Egyesek szerint 1952-re datálódik vissza az eredete, amikor az első játékos reklám megjelent Mr. Potato Headdel a TV-ben. De mások szerint már sokkal korábban, a késői 19. sz. És a korai 20. sz. Körül már tudtak erről és tudatosan használták is. ekkor kezdték el a kiadók elérni a gyerekeket népszerű ifjúsági magazinokon keresztül, és ekkoriban lett a gyerekeknek is mind több szava a családban. Aztán ahogy meglátták a profitábilitást a Pester Powerben, a szakemberek nehezen tudták visszafogni a lelkesedésüket. Valójában – ahogy Stiegel is írja a könyvben – minden „De anyaaa, légysziiiii” egy iparág erőbefektetéseinek az eredménye, amely a lehető legmélyebb szintekig meg van tervezve, ki van számolva és analizálva.

Az USA-ban a gyermekkori elhízás visszaszorításáért dolgozó Robert Wood Johnson Foundation a legnagyobb ezen a téren – na ők évi 100 milliót költenek évente a probléma elleni harcukra. Az élelmiszeripar a gyermekeknek szánt ételek marketingjére ennyit költ el – január 4-ig.

Amúgy a reklámoknak a gyerekekre számos negatív hatása van, kezdve azzal, hogy az első jópár évben ugye ők ezt sima mesének hiszik, nem értik, hogy reklám, csak egy szórakoztató valami. Többletevésre ösztönöz, érzelmi kapcsolatot alakít ki a termékkel a cukika csomagolás által…és a Pester Power aláaknázza a szülők autoritását és rombolja a gyermekükkel való kapcsolatot is. A magas szintű szülői frusztrációról és stresszről nem is beszélve, illetve azon képességük aláaknázásáról, hogy felelősségteljesen ellássák táplálkozási kapuőr szerepüket. Ide kapcsolódnak a félrevezető marketingüzenetek is (healthwashing és health halo), amelynek jelenségéről korábban írtam). Éppen ezért az American Psychological Association és az American Academy of Pediatrics állásfoglalása is az, hogy rendkívül tisztességtelen és félrevezető ez a gyakorlat.

Az amerikai kormány is próbált tenni valamit, egész pontosan kétszer futott neki, de nem sült el jól vagyis eredményesen a dolog. Kid Vid volt az első próbálkozás még a 70-es években, amelyet akkor még a riasztó mértékű emelkedés a gyermekkori fogszuvasodásban motivált (illetve az, hogy megjelentek kutatások arról, hogy a gyerekek nem értik a reklámok meggyőző szándékát. Az élelmiszeripari lobbi győzött, sokáig le is került a terítékről, aztán egy, a fogszuvasodásnál komolyabb egészségügyi krízis, a gyermekkori elhízás elképesztő mértékű emelkedése ismét előhozta – több mint három évtizeddel később, 2005-ben. Ez már Obamáék idejére datálódik, emlékezetes Michelle törekvése a területen, de a végén nem véletlen beszélt inkább ő is a mozgásról – ugyanis ismét és még ellenük is győzött a lobbi (visszanyomozták, hogy mikor, ki, milyen belépkártyákkal volt bent a Fehér Házban és hát gondolom nem kell részletezni).

DE: van remény, hiszen Chile volt pár éve az első ország, amely egy teljesen átfogó és rendkívül szigorú törvényt vezetett be a gyermekeknek szóló egészségtelen ételek reklámozása ellen (mind a csomagolásokon, mind pl a TV-reklámokban), és mind több országban kerül terítékre a téma Nagy Britanniától Hollandiág.

Ahogy Siegel, úgy én is hiszem, hogy pár évtizeden belül ugyanúgy döbbenten fogunk visszanézni korunk ételmarketingeseinek a gyakorlatára, ahogy ma nézzük, látjuk a 70-es évek cigireklámjait és szabályozásait (vagyis annak hiányát).

INTÉZMÉNYI ÉTKEZÉSEK: rajtunk is múlik a változás

 

A szintén külön nagy fejezetben tárgyalt iskolai menü problémája nálunk kevésbé releváns, illetve Magyarországon más jellegűek a menzával kapcsolatos akadályok és nehézségek. Persze van pár közös pont (finanszírozás, kevés idő az étkezésre, az otthoni minták azaz hogy ha a gyerek először az oviban lát céklát vagy brokkolit, akkor eléggé borítékolható az eredmény, így ördögi körbe kerülünk, hogy a beszállító is csak a nagy többségben lévő „válogatós” gyerekek igényeit fogja figyelembe venni).

Habár a menzareform óta történtek nálunk is előrelépések, azért ha ránézünk a menüre, főleg a kisétkezésekre, akkor azért nem őszinte az ember mosolya (mondjuk az ebédek általában pl. nálunk teljesen rendben vannak). A szülőnek kell vinni a zöldség-gyümölcsöt, különben a tízórai (ami sajnos sok gyereknek a reggeli) margarinos kenyér egy gagyi felvágottal. A cukros tea, a kakaó, a vaníliás tej és a cukros péksütemények is kiirthatatlanok – és nem azért, mert nincs szándék mondjuk a beszállító részéről, hanem azért, mert amikor pl. a mi kerületünkben is megpróbálták csökkenteni a cukrot vagy natúr tejtermékeket kínálni, akkor jöttek a savköpő menyétek, aka a felháborodott szülők, hogy mit képzelnek hogy majd cukor nélkül issza a szemük fénye a teát…szóval visszaemelték a cukor mennyiségét. De ugyanígy csak azok hangosak mindig, akiknek nem tetszik, hogy bejött a bulgur a menübe – miközben azok mélyen hallgatnak, akiknek tetszenek az újítások, de nem tetszik az, hogy napi kb. 20 gramm hozzáadott cukor van a menüben. A mi óvodánkban és az egész kerületben én voltam az első, aki jelezte, hogy nem díjazza, hogy cukros teát igyon a gyerek reggel (mondjuk természetesen mi reggelivel indítjuk itthon a napot, így szerencsére nem szokott inni belőle). Elég beszédes…

Sajnos ebben az esetben is megállapítható, hogy rajtunk, szülőkön nagyon sok múlna, így nagyon fontos, hogy hallassuk a hangunkat, és jelezzük, hogy nagyon nem tetszik a napi 20 gramm cukor. Ez pl. kifejezetten nem finanszírozási probléma, hanem igénybeli…és ahogy már sokan, így pl. jó pár éve LifeTilt Tomi is megtapasztalta: hiába tett meg mindent egy jobb menzáért, végül ő is a szülők gáncsoskodásán bukott el.

A gyerekeket nálunk viszont az iskolákban talán kevésbé bombázzák édességekkel, mármint nem tudom, mennyire gyakori, hogy egy pedagógus cukorkákkal jutalmazza a kicsiket (nem hallottam ilyenekről). De az tény, hogy ezek mellett (főleg miután intézményekbe kerül a gyerek) is tényleg mindenhol belefut az ember abba, hogy többé-kevésbé idegenek kínálgatják édességgel a gyereket, aminek köszönhetően már vagy 70-100 grammnál tartunk

Elég kimenni a játszótérre, elvinni sportolni a gyereket, táborba adni, megkínálják a boltban gumicukorral, a kávézóban keksszel, stb. ha mindig visszautasítod, akkor tiltott gyümölccsé válik az édesség (te meg kajanácivá), ha nem, akkor meg lőttek hivatalosan a közös fagyizásnak vagy a minőségi és tudatos, mértékletes édességfogyasztás terén való példamutatásnak, hiszen mint már írtam, 3-5x annyi cukrot evett a gyerek, mint kellene.

GYEREKKAJATERROR: mi a gond a fentiekkel?

 

Mára eljutottunk oda, hogy az az alap, hogy (1) a gyerekek válogatósak, (2) ezért nekik külön nekik gyártott ételekre van szükségük. Ördögi kör. Mindenhonnan ez ömlik ránk. Normálisnak gondoljuk, pedig nem az. „Mi is felnőttünk valahogy” – mondják ilyenkor, amikor valaki szeretne változtatni, aztán milyen szép jóemberek lettünk. Igen-igen, olyan szépek, hogy Magyarország az EU meg az OECD egyik legelhízottabb országa, durván vezetünk a táplálkozáshoz köthető halálozásban (EU-ban nálunk a legmagasabb), a felnőttek 2/3-a és mára minden harmadik gyerek túlsúlyos vagy elhízott! Szóval igen, az elmúlt évtizedek táplálási és táplálkozási gyakorlatai ide vezettek. De mi is felnőttünk valahogy, a gyereknek is jár a boldogság meg a csokika!

A 70-es években még „csak” a gyerekkori fogszuvasodás volt az első figyelmeztető jel, mára már örülnénk, ha „csak” szuvasodnának a pár éves gyerekek fogai (mert ez történik, egy pécsi kutatás szerint a 3 év(!) alatti gyerekek 15,5%-ának már van szuvas foga, a CDC adatai szerint a 6-8 évesek több mint felének(!) volt legalább egy(!) szuvas tejfoga….). Főleg, hogy sok elhízott gyerek igazából rettenetesen alultáplált, hiszen hiába eszik energiadús ételeket, ha közben azok mindenféle tápanyagot, rostot, stb. nélkülöznek. A szervezetük éhezné a tápláló ételeket, ehelyett sok gyerek egész étrendje kb. ultrafeldolgozott cuccokból áll. Hogy az elhízás milyen problémákhoz vezet, az mára eléggé közismert: 13 féle (!) rákhoz köthető, szív-és érrendszeri betegségek, cukorbetegség, kognitív és hangulati problémák, gyerekeknél szégyen és kiközösítés, stb.

Na hát nem meglepő, hogy egyre több az elhízott gyerek (és ehhez kapcsolódóan az IR-es, a cukorbeteg, a hormonproblémás…). Az viszont igen, hogy a nem alkoholos zsírmáj (NAFLD) is megjelentek már közöttük és rohamtempóban terjed. Igen, gyerekek között!

Arról se feledkezzünk meg, hogy a gyerekkorban rögzült étkezési szokásokat és ételpreferenciákat nagyon-nagyon nehéz később megváltoztatni - erről már sokunknak van mára ismerete, hogy mennyire nehéz pl. megállni, hogy ne akarjunk minden nap minden étkezés után desszertet enni, vagy csak cukorral tudjuk meginni a kávét, nem tudunk vizet inni csak édes üdítőket, utáljuk a zöldségeket - igen, ezeknek mind gyerekkorban alapozunk meg. Azt szeretnénk, hogy a gyerekünk is ezekkel küzdjön, ha felnő?

És talán az sem eléggé közismert, hogy az ilyen rossz étrend a negatív fizikai hatások mellett bizony súlyos kognitív és mentális problémákhoz járulnak hozzá. Értsd: tanulási és memóriaproblémák, hangulatzavarok, depresszió. Egy kanadai tanulmányt idéz a szerző, ami egyértelmű kapcsolatot állapított meg a gyerek iskolai teljesítménye és az étrendjük minősége között. Például a klasszik cukros édes reggelik (péksüti, cukros gabonagolyó stb) számos módon tudja negatívan befolyásolni: egyrészt ezek az ételek az agy sóvárgásért és függőségért felelős központját stimulálják, másrészt pedig reggel felraknak az inzulin-és vércukorhullámvasútra, hiszen ezek amilyen gyorsan emelik a vércukorszintet, olyan gyorsan ejtik is le, aminek következtében félóra múlva éhes lesz a gyerek, tehát még az éhségközpont is folyamatosan aktivizálva van a nap folyamán…a kettő kombója meg nem éppen a koncentrációt meg a figyelmet támogatja!

A folyamatosan gyenge minőségű étrend még komolyabb és hosszabb távú negatív következményekkel is jár a gyerekek mentális egészségére nézve úgy mint a szorongás és a depresszió a könyv által idézett szakemberek és kutatások szerint.

OKÉ, ITT VAGYUNK: de mit tehetünk?

 

Az, hogy mára ehhez a tragikus helyzethez jutottunk, nagyon is emberi tényezőknek köszönhető: vállalati kapzsiság, szülői nemtörődömség, összezavartság és kiégés; anyagi problémák, az édességek esetén sokszor egyszerűen a szeretet és törődés (nem feltétlen megfelelő) kifejezése.

De ezeken lehet változtatni – és lehetnénk mi az a generáció, aki megtöri az ördögi kört. Ahogy én is sokszor hangsúlyozom, hogy mi magunk szülők nagyon sokat tehetnénk, úgy a szerző is elmondja, mennyire fontos lenne mind az iskolákban, mind a gyártók felé felszólalni, felelősséget vállalni. Mindezek mellé Siegel a könyv végén négy kívánságot fogalmaz meg, hiszen – ahogy írja, élhetnénk egy olyan világban, ahol miközben továbbra is lenne helyük a kevésbé tápláló ételeknek, az egészségeset választani lenne az egyszerűbb választás és megoldás. Ehhez viszont szükséges lenne

1. Véget vetni a Pester Powernek (pl. Chilében is betiltották a gyerekeknek szóló egészségtelen ételreklámokat, és mind több ország sorakozik felé melléjük, akik ezt korlátozzák/tiltják)


2. Segítenünk a gyerekeknek megszeretni az egészségesebb ételeket: Főzés, kertészkezdés, érzéki bevonás nem kell megkóstolni, de ha megfogja, látja, hallgatja sokat segít. Szenzoros ételedukáció. Gyümölcsök és zöldségek marketingje (mesékben pl jó lenne), de fordítva is működhet nagyobbaknál, segítsünk nekik átlátni a cégek visszataszító gyakorlatán, ha felhívjuk a gyerekek figyelmét, hogy hogyan akarják átverni őket a cégek


3. Véget vetni a címkejátszmáknak és a healthwashingnak. Sajnos ez kormányzati szintű dolog lenne, csak hát oda meg elér a lobbi, nem véletlen jöhet az ki a csomagoláson, hogy a csokis cukros gabonagolyó egészségesebb. mint az olívaolaj.


4. Javítani az iskolai étkezéseket, amelyek amennyire le vannak sajnálva és ejtve (mondjuk azáltal, hogy inkább stadionokra költjük a pénzt, mint a gyerekek normális étkezésére – popizmus vége), annyira formálják és határozzák meg a gyerekek ízlésvilágát és bizony egészségét, nem csoda, hogy annyi gyerek beteg folyamatosan.

Szülőként is sokat tehetünk – felvértezhetjük magunkat tudással, hiszen minél többet tudunk az ilyen termékek összetételéről az összetevők hatásairól, annál kisebb az esélye, hogy megvásároljuk őket. Ez persze egy ilyen környezetben nem egyszerű, de pont az ilyen könyvek is segíthetnek tisztábban látni. Hiszem a szerzővel együtt, hogy egy szép napon a társadalom ugyanolyan megdöbbenéssel fog visszanézni napjaink gyerekmenüire és agresszív (gyerekeket célzó) junk food-reklámjaira, mint ahogy megrökönyödve gondolunk vissza arra, hogy nemrég még zárt térben vagy akár repülőn is lehetett dohányozni (vagy ahogy a szexi Marlboro-maneket is felváltották a figyelmeztető szövegek, szétrohadt fogak meg amputált lábak a cigimarketingben, úgy talán a cuki mesefigurák is eltűnnek majd a cukros cuccokról). Kerüljük a babáknak marketingelt és gyártott ételeket (helyettük vonjuk be őket a hozzátáplálás első napjaitól az izgalmas, színes, tápláló családi étkezésekbe és ételekbe), figyeljünk a saját táplálkozásunkra, amelyet alapozzunk valódi, természetes alapanyagokra, és csökkentsük az ultrafeldolgozott termékek fogyasztását - ezzel már rengeteget tehetünk a következő generáció egészségéért és azért, hogy ne ők legyenek az elsők, akik rosszabb életminőségben, rövidebb életet élnek, mint a szüleik.

Tovább az eredeti oldalra!