sablonmentes / 2024. szeptember 9., hétfő

Az első falatok: így tanulunk meg (jól vagy éppen rosszul) enni

Mind a magunk, mind a gyerekek esetében hajlamosak vagyunk örökérvényűnek tűnő következtetéséket levonni és elkönyvelni egyszer s mindenkorra, hogy „így születtünk”, „ez van”, „válogatós”, „ezt úgysem szereti”. Pedig a negatív címkézés elfelejtése mellett a másik legfontosabb lenne magunkévá tenni azt a (tudományosan is bizonyított) szemléletet, hogy az, hogy mit szeretünk (és mit nem), az legnagyobb részt TANULT dolog, ahogy az étkezési szokásaink is. Ez a tanulás pedig már az anyaméhben elkezdődik, és az első két életévben (a kötődési mintákhoz és sok máshoz hasonlóan) eléggé be is épülnek ahhoz, hogy egy életre meghatározzák a döntéseinket, preferenciáinkat, általuk pedig a testi-lelki egészségünket.

Erről szól a First bite: how we learn to eat c. könyv is, amelynek szerzője, Bee Wilson a lehető legalaposabb járta körbe a témát, és legnagyobb meglepetésére arra jutott hosszas kutatás után, hogy mondhatni univerzális konszenzus volt minden szakma és terület részéről (a pszichológusoktól és idegtudósoktól az antropológusokon át a biológusokig), hogy az étvágyunk az ételek iránt az TANULT dolog. Gondoljunk csak arra, hogy például Tanzániában élő törzseknél a klasszikus első „babaétel” az a csontvelő, Laoszban pedig egy, az anya által előrágott és a szájából a baba szájába adott zselés rizs…a „nyugati” világban meg mára már sokszor a bolti bébiételek hipoallergén kanálon kínálva, majd ezt követően jönnek a szintén ipari babakekszek, babapudingok és a többiek, amivel már elő is huzalozzák a gyerek ízlésvilágát…és nem lesz megállás a panírozott dínóig, azaz hamar eljutunk odáig, hogy a gyerek csak néhányféle egyenízvilágú ultrafeldolgozott ipari terméket hajlandó megenni. És akkor azt mondjuk, hogy „csak ezt eszi meg a gyerek” – képzeljük el ezt egy tanzániai törzsnél, hogy egy ilyen mondat elhangozzék. Mert ezeket az ultrafeldolgozott ételeket TANULJÁK meg megszeretni…de nem úgy születettek, hogy csak a túrórudit és a sült krumplit eszik meg cukros ketchuppal.

Az, hogy mit szeretünk enni, az TANULT dolog

Mindannyian, így a gyerekek is, azt esszük, amit kedvelünk – és csak azt tudjuk kedvelni, amit ismerünk! Amivel lehetőségünk van ismerkedni…hosszú-hosszú heteken és hónapokon át! Ezelőtt sosem volt olyan az emberiség történelmében, hogy teljes generációk tanuljanak (vagyis inkább ne tanuljanak meg) enni egy olyan ételkörnyezetben, ami teli van magas cukor-, zsír-, színezék-, aroma- és kalóriatartalmú, addiktív ételekkel, ahol minden percben olyan üzenetek érnek minket, hogy ezt (v)együk, azt (v)együk!

Ha végre megértjük és elfogadjuk, hogy az étkezés egy tanult viselkedés (és nem egy sorscsapás, nem a végzet és még csak nem is véletlen vagy szerencsétlenség kérdése), akkor láthatjuk meg azt is, hogy nem az a lényeg, hogy minél több infót szerezzünk a „tökéletesnek vélt” étrendről, hanem sokkal inkább megtanulni új szokásokat beépíteni. Olyan képességeket és készségeket kell elsajátítanunk (azaz megtanulnunk) amelyek segítenek a mai ételkörnyezetben navigálni, és ezeket átadni a gyerekeknek, hogy magabiztos alapokkal léphessenek ki egy olyan világba, ahol magától értetődőbb a gyereknek a health washinggel egészségesnek eladott, ugyanakkor csupán lisztből, cukrokból, tojásléből álló Dörmi macikát adni, mint almát és diót. Répa? Felejtsd el, úgysem szereti!

Úgy tűnik, hogy az étkezési szokásaink két éves korunkban (akár csak játszunk az étellel, akár válogatósak vagyunk vagy hogy mennyi zöldséget, gyümölcsöt eszünk), egy elég jó előrejelzője annak, hogy hogyan fogunk enni, amikor 20 évesek leszünk – írja Wilson. Más kutatás azt mondja erről, hogy ahogyan eszünk 9 hónaposan (amilyen változatosan), úgy fogunk iskolásként is enni. De ha lecsúsztunk ezekről sem érdemes aggódni, hiszen mire eljön a 18. szülinapunk, addig kb. 33 ezer tanulási lehetőségünk van az étkezések terén (napi 5 étkezéssel számolva). Minden étkezés egy tanulási lehetőség – kezdjük a következőnél, és haladjunk lépésről-lépésre…vagyis falatról-falatra! Mert az, hogy mit eszünk meg és mit nem, az nem életre szólóan fixált, nincs betonba öntve. Épp ellenkezőleg: rugalmasan változtatható és formálható, ahogy a neuroplaszticitásnak köszönhetően ugye az agyunk is.

Finnyás ételkritikus és mindenevő francia gyerekek

És ugyanerre a megállapításra jut egyébként Jeffrey Steingarten is, aki a Vouge ételkritikusaként rájött, hogy nem lehet úgy valóban objektív kritikákat írni, ha van egy csomó étel, amit nem szeret. Így mind elméleti, mind pedig gyakorlati oldalról nekiment a kérdésnek. Elméleti részről is a fentiekre jutott, amit aztán megpróbált a gyakorlatban is bebizonyítani, azaz nekiállt megtanulni megszeretni a korábban nem kedvelt ételeket. Erre három módszert talált:

• Agyműtét: patkányoknál és majmoknál működött, de ki tudja, hogy a műtét után képesek lennének-e receptek elkészítésére? Inkább hagyjuk


• Éhezés: ahogy Arisztotelész is mondta, minden étel jobban ízlik, ha éhesek vagyunk. Habár alapvetően nagyon fontos, hogy a gyerekek is pl. éhesen üljenek le az egyes étkezésekhez, nem ez lesz a fő megoldás


• Bonbonok/jutifalik: miért ne jutalmaznám magam minden alkalommal egy kis csokival, amikor megkóstoltam a kimchit vagy a szardellát - veti fel a kérdést a költői szerző, hozzátéve, hogy a szülők is ezt szokták sajnos alkalmazni. Már 30 éve is ismert volt az, amiről sokat beszélek: időlegesen működhet, hosszú távon viszont csak a jutifalat értékelődik fel.


• Gyógyszerfüggőség: klórdiazepoxid után a finnyás állatok ízletesebbnek találták az új ételeket akkori kísérletek szerint. azóta biztos vannak új gyógyszerek, amik hathatnak erre a területre..hagyjuk ezt is!


• Expozíció: egyszerű, nagyszerű és mindmáig kb.az egyetlen járható út mind a gyerekeknél, mind a felnőtteknél az új vagy addig nem kedvelt ételekkel való megbarátkozásra.

Persze vannak még az expozíción belül praktikák (legyen finom az étel, azaz olyan helyen együk, ahol jól készítik, kimchit Dél-Koreában és a többi), de Steingarten a gyűlölt ételeiből a legtöbbet végül megtanulta megszeretni!

Az elmúlt évtizedek félresikerült hozzátáplálási ajánlásai és azok eredménye

Ezért mondom mindig, hogy a hozzátáplálás során a legfontosabb a változatosság és az, hogy minél több alapanyaggal találkozzon a baba, és 5, 10, 15 alkalom után is kínáljuk újra és újra azokkal, amiket addig nem kóstolt meg. Ars poetica az is, hogy nem az a lényeg, hogy mit eszik meg, hanem az, hogy mivel találkozik, mivel kínáljuk - sajnos ezen a lovon sokszor fordítva ülünk. A szerző is megemlíti, hogy sajnos a legtöbb szülő 2-3 kínálás után feladja - és ez lesz aztán a válogatósság egyik fő oka is (hogy elvesszük az ismerkedés lehetőségét, ami sokszor hónapok, évek munkája).

Hozzáteszi ő is, hogy sajnos a szülők a mai napig sok „hagyományos” (már amennyire az emberiség történetét nézve „hagyományosnak” lehet hívni egy pár évtizedes félrement gyakorlatot) etetési módszert alkalmaz:

• Mindent meg kell enni a tányérról


• Mindent meg kell kóstolni


• Zsarolás: addig nem lehet felállni, amíg nem evett; ha megeszi, kap csokit


• Figyelemelterelés mesével, képernyővel, játékkal

Ezeknek pár generációval feljebb lehetett talán létjogosultsága, amikor az éhínség valós veszély volt. De a mai világban ezek annyira maladaptív sémákká és automatizmusokká váltak, hogy már nem a gyerek túlélését segítik, hanem a gyerekkori túlsúly és más egészségügyi problémák általi idő előtti elhalálozást (majd pár évtized múlva, de a fast food culture-ben sajnos a hosszú távú célokat hamar felülírják a rövid távú „nyereségek”).

Wilson leírja, hogy a gyerekeknek semmilyen hatalmuk/kontrolljuk nincs az asztal körül (és akkor ő még nem is a poroszos Ká-Európában nőtt fel, ahol nehogy már egy gyereknek véleménye meg akarata legyen, mert a gyerek meg asszony neve, hát, tudjuk). Nem kontrollálhatják azt, hogy mi van előttük, hogy mit és mennyit esznek meg, hogy hol ülnek, hogy kedvesen vagy idegbeteg módjára beszélnek velük azért, ahogy (nem) esznek (és akkor a nap többi részén emiatt felhalmozódó frusztrációról még nem is beszéltünk). Így ilyen környezetben az egyetlen, ami felett kontrollt gyakorolhatnak az az, hogy elfogadnak vagy elutasítanak. És hát általában az utóbbi szokott lenni. Rájönnek arra is, hogy ezáltal nagy és mély érzelmeket is kiváltanak a közeli felnőttekből, plusz extra figyelmet is kapnak, amelyre annyira szomjaznának. Rájönnek, hogy a szüleinknek örömöt szerezhetünk vagy éppen feldühíthetjük őket pusztán azáltal, hogy ettünk-e a főzelékből! Aztán pedig a szülők panaszkodnak, hogy nehéz a gyerekekkel az étkezés…

És sajnos ezek a minták – az, hogy egészségtelen étkezési szokások alakulnak ki az első években – mennek tovább felnőttkorig. A szegényes gyerekkori étrend  gyakran szegényes felnőttkori étkezéseket is jelent, hiszen ezek az ízek (legyen az akár az ultarfeldolgozott ipari termék vagy bármi más kevésbé egészséges opció) kapcsolódnak össze a gyerekkorral. És nemcsak ezek az ízek kitörölhetetlenek, de bizony sokan úgy is érezhetik tudat alatt, hogy ha mást ennének, akkor elárulnák a gyerekkorukat, a családi házat és a szüleiket. Bizony, egy nagyon komplex kérdés ez!

Az viszont már elég bizonyos, hogy nagyon egyértelműen látszik, hogy milyen rossz irányba megyünk (erről volt már szó itt több blogbejegyzésben és lesz még a cikk végén), és ahogy Latin-Amerikában már elkezdték szorosabbra fogni a gyeplőt, a gusztustalan élelmiszeripari lobbi ellenére is biztos, hogy pár évtizeden belül ugyanolyan gáz és ciki lesznek napjaink élelmiszeripari reklámjai és gyakorlatai (például az, a szerző által is említett tény, hogy a szupermarketek pocain található termékek 80%-ában van cukor, a gyerekeknek marketingeltben pedig szerintem 95%-ban) mint az, hogy nemrég még biztonsági öv nélkül vezettünk és gyerekekkel reklámoztunk cigit meg kólát.

Erről a témáról még a Nem harap a spenót c. könyvben is olvastam, ami ugye (a Falra hányt borsóhoz hasonlóan) arról mesél, hogy hogyan lehet, hogy a francia gyerekek olyan jó evők.

„Elolvassa az ízlelés tudományáról szóló szakirodalmat, és arra a következtetésre jut, hogy az új ételekkel az a gond, hogy újak. Ezért ha gyakrabban találkozunk velük, fokozatosan elmúlik a velünk született ellenállás. „

„Nincs olyan szag vagy íz, amelyet velünk születetten undorítónak éreznénk, amit pedig megtanultunk, azt el is felejthetjük. Steingarten kísérlete jól summázza a franciák hozzáállását a gyerekek etetéséhez: ha mindig új dolgokat kóstolunk meg, végül a legtöbbet meg is szeretjük. Steingarten úgy jutott erre a felfedezésre, hogy beleolvasta magát az ízlelés tudományába. A francia szülők azonban ösztönösen tudják ezt, és automatikusan így cselekszenek. Az, hogy a gyerekeket újra és újra sokféle zöldséggel és más étellel kell kínálni, Franciaországban nem csupán egy célkitűzés a sok közül. Ez a gyerekek kulináris nevelésének alapelve.”

A másik említett könyv, a Falra hányt borsó (angolul beszédesebb French kids eat everything) szerint is erről az alapelvről szól a gurmé gyerekek neveléséről híres franciák alapvetése is:

„A gyerekek MEGTANULJÁK, hogy mit kedveljenek és mit nem. Ez a folyamat igen korán kezdetét veszi: egyes kutatások azt mutatják, hogy a születés utáni első évben megismert ízek jelentős mértékben befolyásolják az ízek elfogadását és preferálását későbbi életünk során. A másik megállapítás, hogy a neofóbia egy fefejlődési szakaszt jelöl, nem élethosszig tartó állapot (noha állandó személyiségjeggyé válhat, ha a szülők rosszul kezelik a jelenséget).”

„A cél egyértelmű: képezni akarják gyermekeik ízlését, bővíteni az ismereteiket és tapasztalataikat. Azt akarják elérni, hogy az új nemzedék is szeresse és igényelje a változatosságot.”

„A csemeték már egészen korán sokféle étellel megismerkednek, és nem is akármilyen indíttatással…fontos a szülők számára, hogy képezzék a kicsik étvágyát és ízlését.”

„A változatos étkezésre, az új ízek felé való nyitottságra nevelést tekintik az egyik legfontosabb szülői feladatnak. A korai gyerekkor kritikus fázis, különösen a születés utáni első két év. … A francia szülők hisznek abban, hogy a gyerekek ízlése FORMÁLHATÓ, hisz inkább SZERZETT, mintsem örökölt tulajdonság, és mint ilyen, TANULHATÓ (és TANÍTHATÓ). A felnőttek feladata az, hogy elősegítsék gyermekeik ízlésének fejlődését, érési folyamatát. Ha beletörődünk abba, hogy a gyerekünk csak szűk körből választ ételeket, azzal megakasztjuk a fejlődési folyamatát.”

Habár nyilván általánosságban nem lehet kijelenteni, hogy minden francia gyerek jó evő lenne, és a kint élők is vegyes visszajelzést adtak (volt, aki szerint baromság, és volt, aki szerint viszont abszolút így van, és a férje is kiskora óta osztrigán meg kagylón nőtt fel, stb.), azt bizton állíthatjuk, hogy nem véletlen olyas című könyvek születnek, hogy French kids eat everything és nem Hungarian vagy US vagy British. Arról nem is beszélve, hogy szinte minden általuk használt (vagyis a könyvek által leírt és sok kint élő által is megerősített) praktikáknak tudományos háttere is van, nem véletlen jelennek meg amúgy mondjuk a hozzátáplálási ajánlásukban is. De a legfontosabb: nemcsak a kutatások, hanem a gyakorlat, az élet és az eredmények is őket igazolják.

„Ami megtanulható, az újratanulható”

Talán ez az egyik legfontosabb gondolat, amit érdemes elvinni a könyvből magunkkal. Ahogyan eszünk, az leginkább rutinok és preferenciák kérdése, amit egy életen át csiszolgatunk és gyakorolunk. Az viszont tény, hogy ahogy Caspar Hare filozófus is fogalmazott: „nem könnyű új preferenciákat kialakítani vagy elhagyni, akaraterőből”. Éppen ezért fontos segíteni a következő generációnak, hogy nekik legalább ezzel ne kelljen majd felnőttként küzdeniük, és hogy belőlük lehessen azok, akik a jelenlegi diszfunkcionális modern étekörnyezetben is magabiztosan tudjanak navigálni. Hogy ők legyenek azok, akik élvezettel esznek meg egy fagyit a nyáron anélkül, hogy úgy éreznék, büntetniük kell magukat ezért; akik vissza tudnak utasítani egy ételt, mert éppen nem éhesek; akik tényleg élvezni és szeretni tudják a valódi, természetes alapanyagokból készülő tápláló fogásokat; azok, akik akkor esznek, amikor éhesek és abbahagyják, ha már nem; akik úgy érzik, hogy egy vacsora nem is vacsora valamilyen zöldség nélkül. Az ilyen emberek azok, akik elsajátították azokat az étkezési képességeket, amelyek megvédik őket egy olyan világban, ahol bármikor, bármennyi étel rendelkezésre áll – köztük az ultrafeldolgozott, függőséget okozó cukros, aromás termékek is. Ezt pedig sehogy máshogy nem taníthatjuk meg a gyerekeknek, mint példamutatás, lelkesedés és türelmes expozíció (új/nem kedvelt ételek újra és újra és újra és újra kínálása pozitív, támogató, nyomásgyakorlás-mentes környezetben).

A gyerekkori ízimprinting életre szóló testi-lelki hatásai

Nagyon fontos lenne a kulináris nevelésre tudatos figyelmet fordítani, mert ahogy a brit szerzőnő is írja, 2010-ben a szegényes étrend, a fizikai inaktivitás világszinten a halálozások 10%-áért volt felelős (amíg a dohányzás „csak” 6,3%). A helyzet mára és itthon még rosszabb: „Magyarországon a halálozások fele egészség-magatartásbeli kockázati tényezőknek tulajdonítható, mint a helytelen táplálkozás, a dohányzás, az alkoholfogyasztás és a kevés testmozgás. Az uniós átlagérték ennél jóval alacsonyabb: 39%. A táplálkozási kockázatok szempontjából a legdrámaibb Magyarországon a helyzet. 2017-ben az összes halálozás több mint negyede 28%-a volt köthető étrenddel összefüggő kockázatokhoz (például csekély mértékű gyümölcs- és zöldségfogyasztás, és/vagy magas só- és cukorfogyasztást). Míg az EU-ban csak a halálozások 18 százaléka. A dohányzás (az aktív és a passzív együtt) az összes haláleset több mint ötödében (21 %) játszott szerepet a becslések szerint.” (forrás)

A gyermekelhízás is egyre nagyobb probléma, és a velük foglalkozó orvosokat idézve is azt írja Wilson, hogy az elmúlt pár évtizedben teljesen normává és általánossá vált, hogy a kisgyerekek egyáltalán nem esznek zöldséget és gyümölcsöt (és akkor csodálkozunk, mennyi gyereknek vannak székrekedéses problémái (is)).

Az még nagyobb probléma, hogy a gyerekkori ízimprinting életre szóló hatású lehet, és a gyerekkori ízemlékek is elkísérnek minket. Baumistert idézi a könyv, aki azt találta, hogy hatalmas akaraterő kell akkor, amikor egy csoport embert megkérnek, hogy egyenek például retket olyan ételek helyett, amit igazán szeretnének (csoki, keksz). Ez annyira kimerítő, hogy amikor egy másik nehéz feladatot (egy trükkös kirakót) kellett megoldani, akkor sokkal gyorsabban adták fel. A kekszek meg-nem-evésének az érzelmi erőfeszítésének pszichikai ára van, és ez kimutatható. Azaz megváltoztatni az étkezési szokásainkat az egyik legnehezebb dolog, amiben a mai ételkörnyzet sem segít, ráadásul rengeteg impulzus még előttünk is rejtve marad (pl. a gyerekkorban beivódott minták és preferenciák).

E.P. Köster, egy behaviorista pszichológus évtizedeket töltött azt vizsgálva, hogy miért azokat az étkezési döntéseket hozzuk, amelyeket. Azt mondja, hogy az étkezési szokások szinte kizárólagosan tapasztalati újratanulás által változtathatók meg. Azaz ha szeretnénk újratanulni azt, hogy hogyan együnk, akkor az olyan, mintha újra gyermeknek kellene lennünk. A rossz étkezési szokások csak úgy változtathatók meg, hogy az egészséges ételeket élvezetessé tesszük, megtanuljuk szeretni és élvezni őket. Ha úgy éljük meg az egészséges ételt mint valami kényszert (ami akaraterőt kíván meg), akkor sosem fog ízletesnek tetszeni.

Összegzés

„Az, hogy mikor, mennyit és mit eszünk, az sokkal messzebbre mutat az éhségnél vagy hormokoknál: rituálék, hagyományok, kultúra vagy éppen a vallás is szerepet játszik benne”, és akkor a gyerekkori ízimprintingről és ízemlékekről nem is beszéltünk még, vagy a gyerekkorban az étkezéshez kialakult attitűdről.

Ha szeretnénk akár a saját étkezésünket megváltoztatni, akár pedig szeretnénk tudatosan egy olyan generációt nevelni, akinek egészségesebb viszonya lehet az egészséges étkezéssel (egy kevésbé egészséges ételkörnyezetben), akkor akárhol is tartunk éppen, az első és legfontosabb lépés a „jobb evés” felé az az, hogy tudatosítsuk: az ízlésünk és a szokásaink nem kőbe vésettek, hanem MEGVÁLTOZTATHATÓK.

Ezentúl pedig három nagyon fontos dolog van, amelyekből mindannyian profitálhatunk: rendszeres étkezéseket követni/tartani; a saját belső éhség-teltségérzetünkre hallgatni (a külső jelek helyett mint például XY által előírt kalóriák, adagok, tányérok); és hogy próbáljuk meg nyitottabbá tenni saját magunkat az új ételek kipróbálására. Ezek mind megtaníthatók a gyerekeknek, ami azt sugallja, hogy akkor felnőttként is képesek vagyunk újratanulni őket.

A mai obezogén ételkörnyezetben nagyon nehéz navigálni, és megállni, hogy a folyamatos marketingüzeneteknek, csomagolásoknak, aromás, ízfokozós, cukros, zsíros, sós ételeknek ne csábuljunk el. Így szülőként talán az egyik legfontosabb feladatunk erre felkészíteni a gyerekeket azáltal, hogy már pici baba koruktól, az első falatoktól tudatos figyelmet fordítunk a kulináris nevelésre és az egészséges étkezési szokások kialakítására – leginkább példamutatás és a fentiek gyakorlása által. Mentőmellényként szolgálhat ma az egészséges viszony az egészséges étkezéshez, ami megvéd az egészségtelen életmód következményeitől mint a krónikus betegségek, depresszió, lelki és mentális problémák, daganatok és idő előtti halálozás.

Szülőként foglalkozni az egészséges életmóddal nem önzőség, hanem a legfontosabb, amit a gyermekeinknek adhatunk. Ez nem arról szól, hogy vékonyak vagyunk. Ez arról szól, hogy elérünk egy olyan állapotot vagy attitűdöt, ahol az étel az egy olyan valami a családunk számára, ami egyszerre táplál testileg-lelkileg és tesz minket boldoggá, ahelyett, hogy megbetegítene vagy folyamatos stresszforrást jelentene. Ez arról szól, hogy úgy tápláljuk magunkat (és ezáltal a gyermekeinket is), mint egy jó szülő tenné: szeretettel, változatossággal, de ugyanakkor határokkal. Megváltoztatni azt, ahogyan eszünk messze van az egyszerűtől, de egyáltalán nem lehetetlen. Mindenevőkként nem úgy születtünk, hogy tudtuk, hogy mit kell ennünk. Mindannyiunknak meg kellet ezt tanulni kisbabaként, kisgyerekként.

Szóval ne feledjük: az, hogy mit szeretünk és mit nem, az egy tanult dolog, és folyamatosan formálható. Legkönnyebben az első két évben, de később is – minden étkezés egy új lehetőség a tanulásra és fejlődésre, éljünk vele.

Tovább az eredeti oldalra!