Argentína
Buenos Aires
Reggel érkeztünk meg a 13 milliós argentin főváros
nemzetközi repülőterére (EZE). Jól felkészültem, hogy milyen módon lehet
bejutni a központba, mégis volt egy kis keresgélés a reggeli nyüzsgésben, ezért
most közszolgálati jelleggel leírom a lehetőségeket. Vonat nincs. Hátizsákos
turistáknak opció lehet a helyi BKV 8-as járata, ami nevetségesen olcsó.
Hátránya, hogy bőröndökkel elég macerás lehet felszállni, több mint egy óra az
út befelé, és kell, hogy legyen nálunk feltöltött metrókártya (erről majd
később írok), amit nem tudom, hogy be lehet-e szerezni a repülőtéren. Másik
megoldás a Tienda León társaság (helyi Volán) reptéri transzferbusz járata, ami
kb. félóránként indul, és elférnek benne a legnagyobb kofferek is. 13 USD, és
elfogadják az amerikai valutát. Ez azért fontos, mert a reptéren csak
nevetséges árfolyamon lehet pesót váltani. (Erről is írok majd.) Hátránya, hogy
két különböző buszvégállomásra viszi csak be az utasokat, ahonnan még el kell
jutni valahogy a szállásig. Végül marad a jó öreg taxi, ami kb. 40 dollárért
elvisz a szállodánk elé. Nyilván ez a legkényelmesebb, és három főtől még
gazdaságos is, de a taxik többsége elég kicsi, ha hárman vagyunk, nem biztos,
hogy beférnek még a csomagok is. Ráadásul a sofőrök nem mindig hajlandóak
bekapcsolni a taxamétert, ilyenkor alkudozni kell, és persze angolul egyikük
sem tud. A lényeg, hogy az utaskijáróban ajánlkozó vállalkozókkal biztosan nem
szabad szóba állni, mert annak súlyos lehúzás lesz a vége (még Ferihegyen is).
egyenesen kell törtetni úgy száz métert a kijárattól a parkoló felé vezető
járdán, és rögtön meglátjuk az állomásokat egymás mellett. Mi a Tienda León
társaságot választottuk. A jegyeket már a reptéren is meg lehet vásárolni ott,
ahol az autókölcsönzők nyomulnak, de a buszmegállóban is van egy bódéjuk.
Felszálltunk a Madero terminálra induló járatra, miközben segítőemberek
bepakolták alulra a csomagokat. A társaság honlapján az áll, hogy fejenként egy
bőrönd fér bele az árba, de nem témáztak azon, hogy még két kisebb kofferünk is
van (cabinbag). Kb. negyven perc alatt értük el a belvárosi végállomást.
Szándékosan úgy kerestem szállást, hogy ötszáz méteren belül legyen ettől a
ponttól, mert ennyit még elrángatom a húzóbőröndöt. Nem kalkuláltam bele a
szintkülönbségeket, így végül sikerült diszkréten átizzadt ingben beállítani a
recepcióra.
város felfedezésének. Elsőként a pénzváltásról kellett gondoskodni, ezért a
Florida nevű sétálóutca felé vettük az irányt, mert ott lehet legjobb áron pesót
vásárolni.
unortodox monetáris politikának köszönhetően kétféle dollárárfolyam alakult ki:
a hivatalos és a „kék”, ami nálunk feketének becéztek. Egy hónappal ezelőtt,
még a dupláját adták a Florida utcai pénzváltók a bankokhoz képest, de most
jött ez a láncfűrészes elnök, és első reformintézkedése az volt, hogy lefelezte
a peso értékét a dollárhoz képest. Csakhogy megmaradt a hatósági árfolyam, és
vele együtt a vágtató infláció is, ezért a kék dollár biznisz továbbra is
dübörög. Most éppen nyolcszáz peso helyett 1180-at kaptunk 1 dollárért. Kicsit
aggódtam, hogy fog működni ez a gyakorlatban, de felesleges volt. A Calle
Floridában szinte minden sarkon kiabál egy ember (pedig elvileg illegális),
hogy „cambio-cambio”. Kiválasztottam egy szimpatikus külsejű hatvanas urat,
aki kérdésemre ˗ How much?
˗ már kapta is elő a számológépét és mutatta az árfolyamot. Miután bólintottam,
hogy megfelel, egy kapualjba kísért. (Izgi, mi?) Benyitott egy ajtón, ahol egy
„rendes” pénzváltófülke fogadott vastag ablaküveggel, pénzszámoló masinával,
csak arab szempár helyett egy latin tekintetű fickó számolta le a bankókat. Minimális procedúra, de megéri, mert a kártyás vásárlás külföldi kártyával nem mindenhol működik, és 20-25 %-kal többe fog kerülni minden.
képest, de még egy magyarnak is barátiak az árak.
És
akkor most belevágnék a kötelező (tehát unalmas) részbe, de ígérem, sokkal
tömörebben írok a látnivalókról. Elsőként az 1858-ban megnyílt Café Tortoniba
látogattunk el. Kisebb sor várakozott a kapuban, de hamar sorra kerültünk, és
egy patinás asztal mellé ültettek, ahonnan jól belátni a több helyiségből álló
kávézó nagy részét. A vendéglátóhely, amellett, hogy impozáns épület, még egy
múzeumnak is beillik. Miután a XIX. század végén írók és költők kedvelt
találkozóhelye volt itt, a relikviák többsége hozzájuk köthető, de találtunk
fotót arról is, amikor Juan Carlos spanyol király vagy Hillary Clinton beugrottak
ide egy kapucsínóra.
Innen
csak néhány sarokra van a Plaza de Mayo, a város ikonikus tere, amely nevét az 1811-es
májusi, függetlenségi forradalomról kapta, és ahol megannyi tüntetés után,
kormányok mondtak le. 1970 óta ide vonulnak ki azok az anyák, akik a katonai junta
éveiben elvesztették gyermeküket, és szeretnék tudni, mi lett a sorsuk. A téren
található műemlékek közül először a Cabildo múzeumba térünk be, ami a
koloniális időszak utolsó emléke. (Ingyenes, de olyan is.) A tér sarkán álló
timpanonos épület a Catedral Metropolitana 1836-ban felszentelt neoklasszicista
templom. Itt nyugszik José de San Martin, az ország felszabadítója. Sírját
díszőrség védi elég keményen, mert a kardjuk már kikezdte a velencei
mozaikpadlót.
A tér
keleti végében helyezkedik el a Casa Rosada elnöki hivatal, a mindenkori,
regnáló elnök munkahelye. Innen integetett egykoron Evita a híveinek, de
osztotta az észt Maradona is ugyanarról az erkélyről, amikor a kormánypárt
mellett kampányolt. Az épületben egy múzeum is található, ahol a régebbi
elnökök személyes tárgyai láthatóak. Sikerült egy őrségváltást is elkapnunk,
mielőtt tovább indultunk volna az új városrészbe.
Madero, egy viszonylag új negyede a városnak. A régi kikötő raktárait a
kilencvenes évek óta fejlesztik, és mára egy hangulatos, modern része lett a
városnak, felhőkarcolókkal és sétányokkal. Érdekessége, hogy minden utcának női
neve van és a gyaloghidat, amin átjutottunk az öböl felett, Puente de la Mujernek,
vagyis Nők hídjának keresztelték el.
hogy becserkésztük az „óvárost”, irány egy külső kerület, amit egy utazó sem
hagyhat ki, aki Buenos Airesbe látogat. La Boca, a Boca Juniors pályának is otthont
adó városrész. Ehhez azonban buszra kell szállni. Ügyes megoldás, hogy a széles
sugárutakon, a buszsávot és ezzel a megállókat is, az úttest közepére tették,
(nagyjából úgy, mint nálunk a villamosokat) és a hosszú járdaszigeten
elcsúsztatják a különböző buszjáratok megállóit, amit feliratokkal jeleznek.
Ennek ellenére, nem árt, ha integetéssel jelezzük a sofőrnek, hogy szeretnénk
felszállni, mert hajlamosak továbbrobogni, ha nincs leszálló. Felkészülten
vártam a 33-as buszt, és tudtam, hogy a metrókártyán kívül készpénzzel is lehet
fizetni a sofőrnél. A gond csak az volt, hogy ő nem tudott erről. (Biztos nem
olvassa okos magyar bloggerek bejegyzéseit.) Le kellett szállnunk a buszról, és
keresni egy lottózót, vagy egy metrómegállót, ahol beszerezhettük a SUBE
kártyát. Végül az egyik földalatti megállóban találtunk egy kasszás Erzsit,
akitől vettünk egy kártyát kb. 800 forintért, és töltöttünk rá 2000 forintnak
megfelelő pesót, merthogy ketten is tudunk használni egy kártyát. Egy kicsit
túlbiztosítottam magunkat, mert olyan olcsó a buszjegy, hogy a fele még mindig
rajta van. (Ha a közeljövőben készülsz Buenos Airesbe, megkaphatod a kártyámat
ingyé, csak írj!) Felszálláskor be kell mondani egy megállónevet a sofőrnek, ő
pötyög valamit a gépén, majd int, hogy tartsd a kártyádat a leolvasóhoz. Mivel
ketten voltunk, a procedúrát kétszer kellett végrehajtani. (Többi utas addig
szépen vár.) Még a leghosszabb táv sem került egy dollárnál többe.
12
megállót mentünk és leszálltunk a La Boca szívének számító El Caminito utcánál.
(Nem összetévesztve az El Caminóval, ami egy kicsit nagyobb séta.) Az ötvenes
években egy helyi művész felélesztette a szegény negyed korábbi hangulatát és a
rozoga deszkaházakat élénk színűre festette. Ki gondolta volna, hogy ilyen
olcsón is lehet csinálni. Húsz éve jártam erre, és azt kell, hogy mondjam,
semmit nem változott a környék, csak Maradona helyett már Messi papírmasé
integet az erkélyekről. Sokkal több a turiszt is,de a hangulat remek, és kaják finomak. Az utca végétől két sarokra álló Estadio La Bombonerát
kicsit ráncba kapták azóta, és a stadion melletti járdát helyi sztárok
kőbevésett lábnyoma díszíti. Az mondjuk beszédes, hogy sötétedés előtt még az összes turista lelécel, emiatt aztán a szórakozóhelyek is bezárnak, és elnéptelenednek az utcák.
 |
| A párnázott utcai pad 100% beton |
Harmadik napunk a
parklátogatások jegyében zajlott. A szállodánk recepciósa egy kulturált „maszek
taxit” hívott nekünk a „Remise” rendszerén keresztül. Ez amolyan argentin Über
lehet. Hogy mennyire legális, azt meg nem mondom. Nincs taxióra, van viszont
szépen karbantartott, tiszta autó, és korrekt viteldíj a megadott célig.
Valamivel drágább, mint az utcán ezrével cirkáló fekete-sárga taxik, de volt
alkalmunk azokat is kipróbálni, hát mit mondjak... Akkor inkább a busz. Az,
hogy világító szabadjelzővel sem állnak meg leintésre, már megszokhattuk Pesten
is, de amikor végre egy megállt, abban sem volt köszönet. Kiböffentett valamit
a sofőr (strandgatya és hawaii-ing kombóban), aztán mutatja, hogy a csomagunkat
(két kisbőrönd) dobjuk nyugodtan az anyósülésre, ahol már ott hevert egy maté teáskészlet
az elmaradhatatlan termosszal. Aztán betuszkoltuk magunkat a retkes hátsó
ülésre. A Reimise embere segítőkészen nyitott nekünk ajtót, de ugyanúgy nem beszélt angolul. A
portás segítségével végül megértettük vele mi a cél.
A város talán leginkább látogatottabb nevezetessége a Recoleta temető. Nemcsak azért, mert számos
híresség nyughelye, hanem mert kuriózumnak számít a világban egy ekkora
kriptakomplexum. Ráébredt erre a helyi városvezetés is, és újabban belépőjegyet
szednek a külföldiektől. A négydolláros beugró nem vészes, de amikor előhúztam
a nemrég váltott pesókötegemet, közölték, hogy csak kártyával tudok fizetni
(ami tudvalevőleg a legrosszabb kurzus). Még Norvégiában sem tapasztaltam
ilyet, pedig ott már gyakorlatilag senki sem használ kápét, nemhogy ebben az
országban, ahol döcög a bankrendszer. (A szállodánk nem fogadta el a
MasterCard-ot csak a Visát, de volt olyan hely, ahol csak a hitelkártya
működött, a betéti kártya nem.) Pechünkre kifogtunk két turistacsoportot, végül nagy nehezen
odafértünk a Peron család sírjához, ahová természetesen Evita miatt látogatnak
el a zarándokok. Eva Peron emlékét még mindig nagy becsben tartják az
argentinok, olyannyira, hogy múzeuma is van, pedig sok olyan véleményt is hallani,
hogy valójában egy felkapaszkodott színésznőcske, aki a bájait felhasználva
jutott el a first lady pozícióig. Szociális érzékenysége és népszerű
intézkedései viszont a nép kedvencévé tették. Korai halála is segíthetett a
halhatatlanok klubjába juttatni, mint mondjuk Kurt Cobaint, akit ma istenként
tisztel egy szubkultúra, pedig hát... na...
Puerto Madryn
A 46 milliós Argentína lakosságának negyede él a fővárosban és környékén, a többiek nagy része az ország északi, melegebb területein. Puerto Madryn a déli, gyéren lakott Chubut tartomány partvidékére esik. A 96 ezer főt számláló várost nem a felejthetetlen szépsége miatt kerestük fel (bár nincs vele gond), hanem a világörökség részét képező Valdés-félszigetre voltunk kiváncsiák. Nem kis területről beszélünk, a tengerbe nyúló földdarab, 100 km széles és 50 km hosszú, tehát autót béreltünk, hogy bejárjuk. Tudtam, hogy sík vidék, de az mégis csak meglepett, mennyire nincs itt semmi. Kiszáradt gaz, amerre csak látunk. A nemzeti parkba vezető országúton alig egy autó, amikor megpillantottuk a bejáratot. Kifizettük a fejenként 11 dolláros belépőt, plusz egy dolcsit a kocsiért, és már haladhattunk is tovább a látogatóközpont felé. A bádoggal borított épület beleillik ugyan a tájba, de elegánsnak nem mondanám. Egy szuvenír bolt, és egy apró kiállítás kapott helyet benne, ami bemutatja a félsziget állatvilágát. Megtudtuk, hogy ez a sós, terméketlen föld Dél-Amerika legmélyebb pontja. A Laguna del Carbón sóstó vízszintje 42 méterrel esik a tengerszint alá. Persze nem ezért vette fel 1999-ben az UNESCO a világörökségek listájára, hanem a gazdag állatvilága miatt. Csakhogy erről nekünk nem sikerült megbizonyosodnunk, pedig állítólag szezonja van a bálnáknak, fókáknak és pingvineknek. Az, hogy bálnát nem láttunk a partról, nem meglepő, miért is jönnének oda mutogatni magukat? De, hogy akkor éppen az oroszlánfókák is nyári szabin lesznek, nem gondoltam volna. Hanem, amin legjobban kiakadtam, hogy a nagyszámú pingvin populáció a félsziget északi részén, egy körbekerített farmon él, ahová csak a környék utazási irodáinak csoportjait engedik be. Hogy mi van? Egy fizetős nemzeti parkban nem nézhetem meg a pénzemért az állatokat, amiért tulajdonképpen nemzeti park lett? És világörökség... Most komolyan! Már mindenki kaphat UNESCO plecsnit, ha néha napján feltűnnek ott állatok (amelyek egyébként még ezer helyen fellelhetőek)? Utána néztem, több mint 1200 világörökség helyszín van a világon, ebből 217 a természeti. Csak 2023-ban 49 új helyszínt regisztráltak.
Nagy duzzogva lekocsikáztunk a félsziget egyetlen településre, Puerto Piramides üdülőfaluba, ahol a nyaralók önfeledten strandoltak, én pedig egy Patagonia sörbe fojtottam a mérgem. Bevallom, ezek után nem volt kedvem több száz kilométert autózni, hátha egy eldugott öbölben mégis csak találok egy elefántfókát. Elindultunk vissza a városba, amikor – mintegy vigasztalásul – néhány láma tette tiszteletét az út szélén.
Ushuaia
„Fin del mundo.” Ez
aztán tényleg a világ vége, ahogy az argentinok mondják. A föld legdélebbi fekvésű
városa a déli 68. szélességi fokon található, ahonnan már csak két fok a
déli-sarkkör. Nem csoda, hogy ezt a tűzföldi városkát választják a turisták az antarktiszi kirándulások indulópontjának. Ott jártunkkor tombolt a nyár, a hőmérő 15
Celsius-fokig emelkedett, a Beagle-csatorna felől frissítő szél fújt.
Az 57 ezres város
egykoron az argentin Gulagként elhíresült börtönéről volt ismert. Az 1902-ben
alapított kényszermunka-táborokat 1947-ben felszámolták, ma már csak a
börtönmúzeum őrzi emlékét. Illetve még egy akkor épült vasúti pályát is felújítottak,
csak ma már nem fatörzseket szállítanak a kisvonattal, hanem kirándulókat egy
közeli vízeséshez. Sajnos erről könnyű lecsúszni, mert csak két járat indul egy
nap, és ha kiköt aznap egy hatalmas óceánjáró, le is foglalja az összes szabad helyet. Így aztán busszal vágtunk neki a húsz
kilométeres távnak, hogy ellátogassunk a világ legdélebbi postahivatalába és a Tűzföld
Nemzeti Park, legdélebbi csücskébe.
A turistákat szállító buszhoz mellékeltek egy bájos diáklányt,
aki Buenos Airesben él és a nyári szünidőt használta fel egy kis
mellékkeresetre. Jól beszélt angolul (gondolom ezért alkalmazták), de ismeretei
a környékről igencsak korlátozottak voltak, gyakorlatilag arról beszélt csak,
amit amúgy is láttunk. Szerencsére az útikönyvből ki tudtam elégíteni
tudásszomjamat, így amikor a Roca tóhoz értünk, tisztában voltam vele, hogy a
szemben látható vulkanikus csúcs már Chiléhez tartozik, és gleccserek
táplálják.
A „posta a világ
végén” valójában egy bódé, amit egy stégre építettek a Beagle-csatorna partján,
és csekk befizetésére nem igazán alkalmas. Képeslapunkat viszont feladhatjuk
ott, és még egy díszes pecsétet is kapunk rá. Volt, aki az útlevelébe is
bélyegeztetett.
A végállomás az
autósoknak jelenti a világvégét. Az argentin 3-as számú főút (ami itt már csak
murva) utolsó parkolója. Úgy reklámozzák, hogy a Pánamerikai út vége, amitől
mindig kinyílik a bicska a zsebemben. Leginkább azért, mert a Guinness Rekordok
Könyve szerint a Pánamerikai főútvonal a világ leghosszabb autózható útja,
miközben ő is elismeri, hogy nem. Panama és Kolumbia között ugyanis semmilyen
közúti kapcsolat nincs. Márpedig, ha az észak-és közép-amerikai úthálózat nem
kapcsolódik a déli földrészhez, akkor az nem lehet „pán”. Utunk során
találkoztunk két német fickóval, akik elhatározták, hogy végig motoroznak
Alaszkától Tűzföldig, de kérdésemre, hogy jutottak át a Kordillerákon Yavizából
Turbóba, a fejüket fogva elmesélték, hogy több hétig tartó hercehurcával, egy teherhajó
vitte át őket Panamából az óceánon kerülve.
Azért a helyszínen
nem rugóztam ezen, hanem örültem, hogy én is eljutottam ide, (ha nem is egy
motor nyergében) annál is inkább, mert a vidék csodálatos, és az időjárás is
kegyes volt hozzánk. Tudvalevő, hogy az Andok nyugati oldalán több mint kétszáz
esős nap van egy évben.
A Pipo folyó völgyén át visszatértünk Ushuaia belvárosába, ami egy svájci üdülőfaluhoz hasonlít, csak kissé lepukkadt változatban. A kikötő környékére összpontosul az a néhány létesítmény, amit érdemes lehet felkeresni. Mi más, mint a Museo del Fin del Mundo, vagyis Múzeum a világ végén. Az 1893-ban épült ház csak 2004 óta múzeum, előtte kormányzati épület majd rendőrség volt. Három sarokkal lejjebb még egy kis múzeumot találunk, amelynek az épületét 1903-ban építtette a börtönparancsnok magának a rábízott rabokkal. A kikötőből indul egy városnéző busz is, ami „csak” 9 dollár, de miután építészeti látványosság nincs a településen, csak a tájban gyönyörködhetünk az emeletes buszról. Ennek van egy vonatnak álcázott változata is, hasonló kondíciókkal. A parttal párhuzamosan húzódik az egyetlen bevásárlóutca (Av. San Martín), ahol egymásba érnek a túrafelszereléseket árusító üzletek, szuvenírboltok és egy Hard Rock Cafe, ahol nem tudnak kitűzőt vásárolni a gyűjtők, és a pólók többségén ott virít a Messi felirat. Értem én, hogy büszkék az aranylábú Lionelre, de könyörgöm, mi köze van a csávónak a hard rockhoz?
A kikötőből számos kirándulás indul a környék felfedezésére, így a Horn-fok szikláihoz is, de mivel az már Chile területéhez tartozik, majd egy későbbi bejegyzésben számolok be róla.
Argentína déli vége után az ország északi csücskébe repültünk az Iguazu-vízeséshez, de erről egy külön cikkben írok.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: