sablonmentes / 2023. június 26., hétfő

A nicaraguai dohány, kávé és csoki nyomában

Nicaragua a tűz és a víz, azaz a vulkánok és az óceánok, tavak és folyók földje, ahova európai ember előszőr tette be a lábát, amikor az amerikai kontinensre érkezett. Legnagyobb meglepetésünkre a tengerpartok nagy része lakatlan, elhagyott, az egyik legnagyobb tengerparti település 15 000 fős, ahol mi is töltjük a mindennapokat 3 hónapja. Lassanként kialakulnak a hétköznapi rutinok a munkával, ovival meg mindennel, így itt volt az ideje, hogy az Ometepe-sziget, Granada vagy a tengerpartok után egy hosszabb, 10 napos északi túrának is nekivágjunk, ami kevésbé látogatott turisták által, pedig igazán izgalmas dolgok vannak arrafelé is. Elég csak annyit mondani, hogy kávé, kakaó vagy dohány, azaz a világhírű nicaraguai szivarok mind-mind itt teremnek és készülnek!

Bepakoltunk két hátizsákba, aztán reggel 7-kor indultunk San Juan del Surból Managuába expressz busszal, amit még soha nem használtunk, de meglepetésünkre nagyon pontosan indult, kevés helyen állt meg és 2,5 óra múlva már a fővárosban szállhattunk le. Mivel fiunk még nem töltötte be az 5 évet, így érte nem kellett fizetni, a felnőttjegy pedig 1300 Forint volt. A buszozás sem úgy zajlik ám, mint otthon, hiszen ahol megálltunk ott mindig felszállt valamilyen árus, aki italokat vagy ételeket kínált, de az egyik helyen két jelmezbe öltözött bohóc csatlakozott hozzánk, akik egy szórakoztató műsort nyomtak le a következő megállóig. Managuában felvettük az autót, amelyet az itt megismert magyar barátaink adtak kölcsön, amiért nagyon hálásak vagyunk. Mert hiába az előítélet, vannak ám szuperjófej magyarok is a világ minden pontján – itt ez számunkra már többször is bebizonyosodott!

Dráma a benzinkúton!

Jó kedvvel indultunk észak felé autónkkal és mivel kevés benzinünk volt, bekanyarodtunk tankolni. Éppen a kedves magyar párral beszélgettünk, akik figyelmeztettek, hogy mindenképpen benzint tankoljunk.

Hát persze, nem vagyok hülye! - gondoltam.

Szépen elmondom a benzinkutasnak, hogy super gasolina. A kutas bólint, super, és visszafordulok Timihez, aki még mindig beszélgetett. Pár másodperc múlva visszanézek és látom, hogy gázolajat nyomnak a tankba, amit itt dieselnek mondanak. Fennakad a szemem, azonnal leállítom a tankolást. Elmagyarázom a bajomat, jön a főnök, fogja a fejét. Integetnek, hogy azért a kúttól álljak el, hogy tudjanak tovább dolgozni, míg jön a szerelő.

Én a motort be nem indítom, nem akarom, hogy az egész rendszerbe belemenjen a gázolaj! – mondom nekik.

Kicsit erőlködnek, de látják, hogy egyáltalán nem érdekel, így a kocsi marad a helyén. Végül 3 órás művelettel kiszedték a kevert üzemanyagot a kocsiból és átmosták a tankot benzinnel és végre elindíthattuk a motort, ami szerencsére simán duruzsolt. Jól kezdődik! -gondoltuk.

Nem volt határozott tervünk és nem is foglaltunk előre semmit (szokás szerint), így kicsit traumatizálva ugyan, de boldogan mentünk Matagalpa felé. Ez a régió főként a kávétermesztéséről híres és szerettünk volna néhány kávéfincát meglátogatni és lehetőleg ott is aludni, olyan közel kerülni a hely hangulatához, amennyire egy ilyen túra alkalmassá teszi. A kis malőrünk miatt rögtön újra kellett tervezni, így azt a megoldást választottuk, hogy maradunk egy városi szállásnál. Szuper helyet találtunk, egy helyi család által üzemeltetett panziót. Nem szerettünk volna ma már semmit, csak egy kis sétát, egy jó vacsorát és egy forró fürdőt. Meg is kérdezzük, van-e valamilyen javaslatuk a vacsorához, egy In-and-out nevezetű éttermet ajánlanak, mert ott finom a hamburger. Jót nevettünk és gondoltuk, majd a sétánk alatt tatálunk valami helyi kis comedort. Nyakunkba vettük a várost, ami tényleg nem volt turistás, olyannyira nem, hogy alaposan megnéztek mindenhol és aki pár szót beszélt angolul, az rögtön szóba is próbált elegyedni. A főtér az itteni szokásnak megfelelően tele árusokkal, ahol jobbára gyümölcsöt, sorsjegyek vagy műanyagjátékokat lehetett venni. Természetesen a város fő látványossága a katedrális és a forradalom hőseinek szobrai.

Timi egy plakáton kiszúr egy helyi gazdát, akire kis keresés után ráakadtunk a neten és akinek a közelben egy extra jó értékeléseket kapó étterme van. Holnap ebédre pont jó lesz! – gondoltuk. Mosolygós emberek mindenhol, de hiába keresünk, az összes étterem bezárt 4-5 között. Mi van? Nem baj! Pár kérdés után mutattak egy utcát, ahol tuti nyitva vannak a comedorok. Nézd, ott van egy szimpatikus! Ahogy közelebb érünk, látjuk a nevét: In and out. Hát akkor üljünk be ide! Kérdezem, hogy mi a hely specialitása, erre a pincér odalapoz a sushihoz. Neeeee! Szerencsére volt jellegzetes nica kajájuk is, így a finom vacsi utáni vágyunk is beteljesedett, csakúgy, mint az esti forró fürdő.

Don Facundo gasztrocsodája és ismét utolért a végzet

Reggel ébredés után egy nica villásreggeli a már családi kedvencünkké váló babosrizzsel, majd beállunk egy áruház parkolójába és beszaladunk pár apróságért. Poldi kiszúr egy monster truck-ot, amit megveszünk neki. A kocsit a parkolóban hagyjuk és elsétálunk a piacra, ami általában a buszpályaudvar körül van. A reggeli zsizsegés, vibrálás, színes forgatagába kerülünk. A buszok teteje megpakolva különböző terményekkel, amit a falusiak hoznak be eladni, vagy amit éppen az eladott termék árából beszereztek. Ez általában bab és rizs. Figyeljük, ahogy megtömik a buszokat utasokkal, miközben kiabálva jelzik a célállomást. Igazán hangulatos! Elindulunk megkeresni Don Facundo éttermét.

Timi ír nekik, mivel az Instán kiírták, hogy zárva vannak, de aztán írják, hogy amúgy nyitva vannak…de legalább egy nappal előre kellene foglalni. Jójó, de itt vagyunk a környéken és jön mellé az európai kártya. Meg is enyhültek, mehetünk! Igen ám, de ahogy letértünk a főútról, -ami itt azt jelenti, hogy földesút, - éppen 100 méteres útépítés van. Szerencsére magasépítésű az autónk így a 25 cm-es padkákon simán át tudunk menni és megérkezünk az étterembe. Mosolyogva, kedvesen köszöntenek, végig vezetnek a konyhán, éttermen. Rajtunk kívül csak egy másik asztalnál ülnek, pedig van vagy 50 asztal. Megkapjuk az étlapot, látjuk, messze a legdrágább étterem, amiben eddig jártunk. Annyira drága, hogy egy főfogás árából kétszer meg tud vacsorázni a család minden tagja egy normál kifőzdében. Azért csak lehet ebben a helyben valami, ha ilyen jó osztályzatot kapott! Megrendeljük az ételeket és sétálunk egy kicsit a birtokon. Remek kilátás, kellemes friss levegő. 30 perc elteltével jöttek is a fogások. Életem legfinomabb oldalasát kóstolhattam meg, pedig aki ismer, az tudja, hogy mennyire szeretem. Az ételekhez felhasznált húsok annyira jó minőségűek voltak és a kivitelezés annyira tökéletes, hogy azonnal megértettük a hely lényegét. A hatalmas adagok ellenére mindent megettünk.

Már csak egy kicsit le kellene pihenni evés után! -mondtam.

A pincér erre mosolyogva mutat a pár méterre kifeszített függőágyakra. Ilyenkor mit lehet tenni? Pihenni!

Schwarzwald, a nicaraguai Fekete-köderdő

A remek ebéd és szieszta után indulás Selva Negra, avagy Schwarzwald. Nem, nem a klinikáról kapta a nevét, hanem azért, mert a 19. században német bevándorlók telepedtek itt le és honosították meg a kávétermesztést (hála az aranyláznak, amikor is a sok szerencsevadász a veszélyes szárazföldi átvágás helyett úgy érte el a keletitől a nyugati partot, hogy lehajóztak Nicaraguáig, majd ott át és onnan fel - de végül sokan itt ragadtak...). Így amikor megérkeztünk már meg sem lepődtünk a libákon a fachwerkhausokon. A hely nagyon népszerű a belföldi turisták és a külföldiek körében is, bár utóbbiakból elég kevés van. Itt kezdődtek a bonyodalmak. A szobánk a parkolóra nézett, amin egy pillanatra meglepődtünk, hiszen több mint 70 dollárt kértek a szobáért, ami az utazásunk messze legdrágábbjának számít. Kis alkudozás után kaptunk egy másikat, ami már nagyon hangulatos volt. Kipakolásnál Timi észrevette, hogy az e-bookja Matagalpában a szállásunkon maradt, aztán Poldi jött rá, hogy az új kisautóját az ebédnél otthagyta.  A folytatás sem volt jobb, mert kiderült, hogy sem kávé, sem kakaó túra nincs másnap, mert pihenni kell a dolgozóknak vasárnap, amikor szinte teltház van. Timi szemei szikrákat szórnak, mert ez utazásunk fő célja. Nyugi, menjünk igyunk egy sört vagy rumot, az mindig segít. Erre a pincér közli, hogy sajnálatos módon a hely elfelejtette az engedélyét meghosszabbítani, így napokig, talán hetekig nem árulhatnak alkoholt. Mi jöhet még?

Inkább mi menjünk egy köderdő túrára! Szerencsére számos kiépített túraútvonal volt, amiből kedvünkre válogathattunk. Ez már a sokadig dzsungeltúránk, de nem tudjuk megunni. A kis hidakkal tarkított ösvényen csodálhattuk meg a számtalan madarat és néha az üvöltőmajmok is rázendítettek. Este jól esett a vacsora. Az itteni étterem arról híres, hogy az alapanyagok jelentős részét a farmon termesztik és abból készítenek kicsit németes beütéssel nica ételeket. Azon már meg sem lepődtünk, hogy a messze földön híres helyi sajttál sajnos elfogyott…ez egy ilyen nap, na!

A béke lassan helyreáll és végre saját magunk őröljük a kávét

Reggel felkerekedtünk egy lovastúrára, hogy a farmot kicsit jobban körbe tudjuk járni (ha már a kakaó/kávétúra kimarad…). Kiderül, hogy 50 család lakik itt, akik folyamatosan részt vesznek a munkában és akik már több generáció óta itt élnek. Sok munkalehetőség van, hiszen vannak itt állatok, növények, étterem szálloda, feldolgozó üzem, de még bolt is. Az itt élők láthatóan kényelmes, persze nem fényűző körülmények között tengetik napjaikat. A farm hatalmas és nagyon nagy sok energiát fordítanak a fenntarthatóságra. Minden bio és mindent megpróbálnak komposztálni és újra a talajba juttatni. Példaértékű szemlélettel nyúlnak a földhöz.  Sajnos a kakaó és kávétúrát nem tudjuk megoldani, talán majd holnap.

Visszamentünk Matagalpába Timi könyvéért, majd kis kitérővel megszereztük Poldi elhagyott kisautóját és irány egy újabb finca: a Hotel Aguas del Arenal. Szintén nincsenek fent a foglalási rendszerben, de sikerül velük telefonon egyeztetni és szerencsére sikerült az utolsó szobát elcsípni. Néhány kilométeres földesút után megérkezünk Jürgen és Annabelle szerelemgyerekéhez egy kis kávétermelő farmra. Éppen pár kínai készült elhagyni a helyet, akik kávét is vettek, amit éppen akkor daráltak. Persze azonnal segítettünk, még Poldi is tekerte a darálót. A csoport távozik, mi leülünk, jön Jürgen, örül, hogy végre valaki Európából jött.

Kicsit beszélgetünk, végigvezet az ültetvényen, mutatja és magyarázza a kávétermesztés fortélyait, a németek szerepét a nicaraguai kávétermesztés elindításában. Teljesen bio a kávéjuk, soha nem használnak semmilyen vegyszert. A komposztálás itt is alap. Felhívja a figyelmünket, ha látunk egy 2 méteres korallkígyót, ne ijedjünk meg, mert az nem bánt. Itt lakik a komposztálónál, de a nagy kígyó nem veszélyes, csak a kicsit, de igazából azok sem, mert nem tudják elég nagyra nyitni a szájukat és nem tudják az emberbe fecskendezni a mérgüket. Ismeritek az mondókát: red on yellow kill a fellow. Vannak mondatok, amit nem szívesen hallgatsz, ez is egy ilyen.  Kiderül, éves szinten 200 kg pörkölt kávét termelnek, amit el is adnak a turistáknak. Jürgen maga pörköli a kávét és minden pörkölést nyílt tűzön csinál, itt nincs beállított hőmérséklet és idő, csak a tapasztalat és a pörkölés szeretete. A fő bevételük szobák kiadása, de abból is csak annyit adnak ki, amennyit kedvük van. Van 4 szobájuk és 4 kis házuk. A kabinok közül vagyunk az egyikben mi és mára nekik ennyi elég, vagyis úgy kaptuk az utolsó szobát, hogy egyben az első is volt. A vacsorát egy kis kandalló tüzén grillezik.  Lea a kutyájuk különleges barátságot kötött Poldival, nem tágított mellőle, még éjszaka is az ajtónk előtt aludt.

Reggel 6-ra kikészítettek nekünk egy termoszban kávét, mi pedig lassan kortyolgatva élveztük az ébredő természetet és a kávécserjék árnyékában. Itt nincs térerő és forgalom, csak a patak csobogása. A mi lelkünk is lecsillapodik, illetve csak csillapodna, mert ugye az elmaradt kakaó túra izgatja Timit, így felmegyünk a közeli hegyre, hogy megpróbáljuk leszervezni, mert még viszonylag közel vagyunk Selva Negrához. A hegy tetején elcsípünk egy kis térerőt és kiderül, nincs már hely. Timi tekintetével több száz kiló kávét meg lehetne pörkölni. Azért elszámolt tízig, pötyög a telefonján, elküldi az üzenetet, egy kicsit toporog, majd megcsörren a telefonja. Nem tudom mit írt, de 1-re egy privát kakaó túrát szerveznek neki, pedig a szemét nem is látták, mondjuk attól a jaguárok is vonyítva menekültek volna.

Visszatér ismét a béke a lelkünkbe, túrázunk egyet a birtokon Lea kutyával. Megyünk fizetni a szállást és a vacsorát és legnagyobb meglepetésünkre kaptunk egy zacskó kávét ajándékba, amit tegnap segítettünk darálni, mert szerintük olyan gyorsak voltunk, hogy a kínai csoport sokkal többet vett, mint tervezték és egyébként is szimpatikusak vagyunk nekik. Meghatódva elfogadjuk és most, a bejegyzés írása közben is ezt isszuk és tényleg több, mint kávé: egy kis kedvesség és figyelem a nica kávé cseppjeiben. Köszönjük szépen!

A gyümölcstől a csokiig

Délben vissza Selva Negrába, ahol Timi elmegy a túrára, Zoli és Poldi a játszóteret veszik birtokba. Korábban már voltunk kakaótúrán Costa Ricában (az akkor 2,5 éves Poldival), így alapvető dolgokkal tisztában voltunk, minthogy a magokat fermentálják, szárítják, pörkölik, a héjukat leszedve őrlik – ebből lesz a már általunk is ismert kakaó(por), előtte nehéz lenne összekötni a csokival! Itt a kakaó jelenleg kisebb részét teszi ki a farmnak, de szeretnék növelni az arányát. Jelenleg 800 kakaófa van – egy-egy fán kb. 60 gyümölcs van, azokban pedig 20-25 mag. Az ültetés után egyébként 5-6 évet kell várni az első szüretig, utána viszont nem olyan korlátozott a dolog, mint a kávénál, aminél 3 hónapra korlátozódik a szüret. Az ültetvény után a kis „gyárba” is elvisznek, ahol megmutatják, hogyan is pörkölik, darálják páran itt a kakaót – hiszen ez is igazi, a szó valódi értelmében vett kézműves folyamat, amelynek eredményét a túra végén lehet megkóstolni: igazi házi tejből házi bio kakaóból készült ital, étcsokiba mártott eper, mézben eltett kakaómagok vagy éppen kakaólikőr…nehéz betelni ennyi finomsággal! A nagy favorit a kakaólekvár lett (amihez a pektint a kakaógyümölcs héjából nyerik, azaz minden részét felhasználják a termékekhez), ebből is vettünk otthonra pár tábla igazi nicaraguai étcsokival együtt. Az ilyen termékekkel öröm megmutatni a gyereknek is, hogyan lehet a jó minőségű étcsoki a kiegyensúlyozott étkezés része és hogyan élvezhetjük ezeket!

Este a forradalom egyik fontos helyét látogatjuk meg, San Rafael del Nortét. Sajnos eléggé későn érkeztünk meg ebbe a kedves kis hangulatos falucskába, így csak egy kis játszóterezésre és vacsorázásra jut idő. Valamikor ide is több turista járt, de mostanában elég kevesen jönnek fel északra. Élvezzük az esti friss levegőt, nem kell klímát kapcsolni az alváshoz. Reggelizni a hely egyik nevezetességébe a Coffee Loversbe megyünk, ahol fenséges kilátás mellett élvezhettük a kedves kiszolgálást és a minőségi kávét. A hely a világ bármely részén jól menne, annyira hangulatos és kifinomult, kicsit kontrasztos az utcaképpel, ahol a lovakat úgy parkoltatják, akár a bicikliket, a ház mellet. Nem hagyhattuk ki falu múzeumát sem, hiszen Sandino itt ismerkedett meg feleségével és a feleség szülőháza ma ingyen látogatható múzeum.

A környéken készítenek különleges fekete agyag használati tárgyakat. Ellátogattunk egy családhoz, akik megmutatták az agyagozás fortélyait. Nagyon puritán körülmények között élnek, de a szenvedély és a büszkeség ott volt a szavaikban. Meglepődtünk, hogy csak nők készítik az edényeket egészen a kiégetésig. Poldi is készít valamit, amit megígérnek, hogy kisütnek és ha legközelebb arra járunk, menjünk be érte. Meglepetésünkre 4 nap múlva hívtak is, hogy elkészültek a munkával.

Találkozás egy nica Buddhával

Szintén a kakaónak köszönhetjük a következő úticélunkat, hiszen a magyar Chococard a nicaraguai Penas Blancas régióból is szerzi a kakaót a szuper csokijaihoz, és ők javasolták itt meglátogatni Don Chicot, aki egy 84 éves arc és még minden nap megmássza a szomszédságában elterülő hegyet. Sajnos nincs már szobájuk – írják. De hát mi messziről jöttünk, és magyar barátok innen viszik a kakaót…Nem telik el 2 perc és csörög a telefon, éppen „lemondtak egy szobát, mehetünk”. Nagyot nevettünk! Úgy látszik, ilyen ez a nica way. Elvileg teljesen lemegyünk a térképről, ide már nem járnak turisták, inkább csak utazók, mert kiesik minden híresebb nicaraguai látványosság fősodrából. Meglepetésünkre az utak teljesen jók voltak, még kátyú sem volt rajtuk, látszik, mostanában építették. A települések csak kisebb falvak voltak, azok is egyre távolabb egymástól. Gyönyörű a táj. Szinte látjuk magunk körül a forradalmárokat, akik a hegyekben elrejtőzve éltek és onnan próbáltak borsot törni az amerikaiak orra alá.

Megérkezünk túránk utolsó kávéültetvényéhez. Az első, Selva Negra egy nagyüzem (de még így is kézműves, organikus), majd Jürgenék és most a legautentikusabb hely, egy nica család, akik pár deszkából összehoztak egy kis kunyhót, amit kiadnak.

A völgy ezen része Don Chicoé és 9 gyermekéé. A családfő éppen túrán van, de az egyik fiával elmegyünk lehűteni magunkat egy vízeséshez – amihez machetével vágja az utat. Mutogatja az egyik házat, az a testvéréé, a másik egy másik testvéréé, a harmadik is. Nagy a család és nehéz munkával tarják fenn magukat. Mutat egy nagyobbacska épületet, ami félig kész, de hamarosan befejezik. Ide majd jógatáborokat akarnak szervezni. Honnan jött az ötlet? -kérdezem. Hát egy managuai befektetőtől, aki pénzzel is beszállt a projektbe. -jött a válasz. Mi örülünk, hogy nincs tömeg, így részeivé válhatunk ennek a kis közösségnek. A vacsorát fatüzelésű konyhában készítik, pontosan azt esszük, mint a család többi tagja. Amikor vizet akarunk venni, kinevetnek, azt ők nem tartanak, mert a hegyekből jövő friss patakok vizét vezették a házba és iható, ezért nem is árulnak vizet. A kis házikónk elé este hoznak egy halom fát és tábortüzet gyújtunk. Ahogy hallgatjuk a fa ropogását, addig Pold kiszúrja a világító bograkat körülöttünk. Sehol egy lámpa, csak a csend és a hold. Tökéletes esti program.

Reggel túrára indulunk Don Chicoval, avagy

mi az, amit egy 5 éves és egy 85 éves egyszerre csinálhat?

Hát egy 5-6 órás dzsungeltúra fel a hegycsúcsra! És ne gondoljátok, hogy ez egy egyszerű kis túra! Legalább 5 óra és néha négykézláb kapaszkodtunk felfelé, szakadékkal a hátunk mögött. Szakad rólunk a víz, de Don Chico meg sem izzad. A túra alatt minden növényről elmeséli, mire való, látszik rajta, együtt él a természettel, tiszteli és szereti is. Talán ennek köszönhető, hogy ennyi idősen még mindennap hegyet mászik és a szemében egyfajta gyermeki csillogás van. Egy kis Buddha. Öröm ennek az embernek a közelében lenni, mert ez a béke valahogy ránk is átragad. Délután 2-re érkezünk vissza, kérlelnek, maradjunk még egy estét, ne rohanjunk. Nem a pénzért mondják, egyszerűen ez jön belőlük, tiszták és jóindulatúak. Jó lenne, ha a jógázók áradata nem változtatná meg ezt a helyet! Don Chico egy jelenség, és ahogy mellette vagyunk, azon gondolkodunk, mi kellene ahhoz, hogy ilyen megbékéltek és elégedettek legyünk. Ez valahol bennünk van, jó lenne megtalálni! A hely szellemének felidézéséhez veszünk tőlük kávét. Jó volt itt lenni és jó lenne maradni, de hamarosan találkozunk új, granadai magyar barátainkkal, így indulnunk kell.

Ezek a nica 80 évesek!

Visszafelé ismét San Rafaelo de Norte-ban szálltunk meg. Másnap reggel indulás Esteli mellé. Leszakadt az ég, még az ablaktörlő sem bírja. Néztünk egymásra, mert ma két programot terveztünk, amiből az egyik szabadtérti. Ahogy közeledünk a hely felé, szerencsére alábbhagy a zuhogás. Kicsit üldögélünk a kocsiban és amikor már csak csepeg, elindulunk Különleges helyen vagyunk a Finca El Jalacatéban, ahol él egy idős úr, egy bizonyos Alberto Guitierez, aki egy napon fogta a kalapácsot és a vésőt és elkezdett faragni. Ez úgy 40 éve volt és azóta mindennap folytatja munkáját. Mára több, mint 3000 dolgot faragott ki. Azt mondják róla, alkoholista volt és egyszer egy angyal szólt hozzá és mondta el az ő küldetését, ami nem más, mint egy hegy faragása. Amikor gyötörte az alkohol utáni vágy, aznap keményebben dolgozott. Mindenféle szimbólumot faragott az egyiptomin, inka, maja és keresztény jelképek is megtalálhatóak a hegyoldalon. Mivel Alberto írni, sem olvasni nem tud, így a belső hangokra és saját vízióira támaszkodott.

Hatalmas felületet nézhetünk végig és ami nagyon tetszett, a faragások közé, a hegyoldalba kis padokat is éptett, hogy a látogatók kényelmesen szemlélhessék végig egy élet munkáját.  Szerencsére az idő kegyes volt hozzánk, még a nap is ránk mosolygott. Poldi kifejezetten élvezte a programot. Neki egy faragott mászófalban teljesedett ki a bácsi munkája. Biztosan nagyobb dolgot vitt véghez, minta az ital mellett maradt volna! Olyan jó lenne, ha mindenkinek lenne egy angyala, aki elmondaná a küldetését!

A kézműves programunk után egy másik kézműves jött, de itt sört főztek. Egy Esteliben elő nicaraguai egy németes hangulatú sörfőzdét nyitott a világ végén. Csak egyfajta barna sör volt és mosolyogva néztük az itteni nagy kincseket, a müncheni sörfesztivál korsóit. Az étel és a kiszolgálás nagyon szuper volt.

Este pedig végre találkozhatunk egy magyar családdal, akik két gyerekkel éppen egy éves utazgatásuk vége felé közelednek. A szállásunk egy autóhotel mellett volt, amiról én balga azt gondoltam, hogy autókat tárolnak hosszabb távon, de nem. Ez tényleg úgy néz ki, mintha garázsba hajtana az ember, de a garázs végében van egy kis szoba és ott jól érezheti magát az ember egy hölggyel, akár hozott anyagból akár a hotelben találhatóból. Hogy mik vannak?

A világbajnok nicaraguai szivar és a kubai forradalom

Esteliben vagyunk, ami a dohánytermesztés központja. A város környékén dohányföldek, a városban szivargyárak érik egymást. Nicaragua mostanában egyre jobb szivarokkal veteti magát észre a nemzetközi piacon, nem véletlenül, mert kiváló klíma van a dohánytermesztéshez, megfelelően olcsó a munkaerő a mezőgazdasági munkához és megfelelő szaktudást pedig importálták. Mint nagyon sok minden ismét a politika irányította a dolgokat. Lényegében Fidel Castro hatalomra kerülése után kubai menekültek özönlöttek Nicaraguába és velük együtt jött a szaktudás is. Mivel nagyon sok pénz forog a dohányipar körül, ezért aztán a regnáló politikai erő mindig kezében akarta tartani gyártást és a profitot. Ma Esteliben nem véletlenül szól az utcán kubai zene, hiszen a bevándorlók és utódaik megtartották nemzeti identitásukat és kultúrájuk egy részét.

Mi éppen az esős évszak elején érkeztünk, és még ki tudtunk menni a dohányföldekre is. Elmesélik a palántanevelés mikéntjét. Nézzük a keményen dolgozó nőket, ők keresnek itt a legkevesebbet, havi 200 dollár környékén, ennek ellenére mosolyognak, énekelnek. Túránk egy közepes méretű szövetkezet termesztési és gyártási folyamtát követi végig. Milliószor elmondják, ők csak tisztán dohánnyal dolgoznak és a legjobb minőséget állítják elő. Kivisznek a végtelen dohánymezőkre. Nicaraguában, szerintük jobb minőségű dohányt lehet termelni, mint Kubában és tényleg van benne valami, az internet bugyrai szerint is.

A kiültetést követően különböző fázisokban szedik le a levelet, amit felfűznek és egy farmon található pajtában szárítják. Bejutunk egy ilyen pajtába is, ami hangár méretű és éppen az egyik felén szedik le a leveleket és viszik őket a fermentálóba. A munkások jól megnéznek bennünket, nem szoktak turistákat ide hozni, mert őket csak a sodrás folyamata érdekli. A magas páratartalom és a por miatt nem ideális munkahely, de az itt dolgozókat nem érdekli, sokuk szájában ott lóg a cigi, csak a főnök szivarozik, A végén összebarátkozunk velük, kicsit segítünk a munkájukban, ami inkább vicces volt, mint segítség.

A beszélgetés után visszamászunk vezetünk autójának platójára és irány a gyár. Keringünk az utcán, aztán megállunk egy random ház előtt, ami semmiben nem különbözött a többitől, semmi nem utalt arra, hogy itt valami is lenne. Bemegyünk és azonnal megüt a szivar füstje. Első lépésben kicsit áztatják a már fermentált leveleket. A jobbakat előtte már leválogatták, de itt minden egyes levelet egyesével megnéznek és eldöntik, a szivar melyik részbe kerül. A készítők párban ülnek, a páros férfi tagja a szivar belsőjét állítja össze, a nő az ügyes kis kezeivel a külső levelet sodorja fel. Elképesztő rutinnal készítik, minden egyes mozdulat letisztult, semmi felesleges kapkodás. A fizetség a legyártott darabok után van. Egy ellenőr folyamatosan járkál és az elkészült szivarokat vizsgálja. Az egyik asztalról a legyártott 40 darabból a száját húzkodva elhoz 25-öt. Az asztalon dolgozók szeme elkerekedik. Ne már! - mondják. Az ellenőr egy kis géphez viszi az elvett darabokat és egyesével megvizsgálja, mennyire szelel. A 25 darabból egy volt jó, egyre hümmögött, a többit sajnos túltöltötték, nem szelelt rendesen. Micsoda tapasztalat lehet az ellenőr kezében? A rossz példányokat szétbontják és újrasodorják. Az itt dolgozók megkeresnek akár 15-25 dollárt is naponta. Ez itt elég jó bérezésnek számít, de lehet, hogy nem véletlenül nem láttunk a sodró soron időseket, hiszen azért a nikotin a bőrön keresztül is felszívódik. Vezetőnk szerint, aki nem szivarozik az nem jó sodró, mert nem éhes a nikotinra, vagyis még nem függő, egyszerűen fogalmazva. Poldi élvezi a látványt, a munkások mosolyognak a kis szőke fiúra és a kedvességüket szivarral fejezik ki. A végén már vissza kellet adnunk, annyi szivart kapott. Egy kis képzavar nekünk, de hamar túllendülünk rajta.

A látogatásunk végén vásárolhatunk is. A szivarok 3-4 dollárba kerülnek, ami persze itt lehúzás, de ezért kedvedre válogathatunk és csak az csomagolják be, amit elviszünk. A gyár jelöletlen szivarokat gyárt, amit valaki megvásárol és felcímkézi, persze erről nem mondanak semmi többet, de azt elmondják, napi 8-9000 darab a gyártási kapacitásuk. Izgalmas élmény volt a látogatásunk és egy kicsit szürreális is, hiszen tényleg semmi nem utal erre az üzemre, ha az utcán sétálunk.

Somoto-kanyon, észak gyöngyszeme

Mit is tehetünk egy ilyen látogatás után? Felszerelkezünk egy kis helyi rummal és elindulunk a Somoto-kanyon irányába. Találunk egy kedves kis szállást a kanyon közelében és szomszéd házban szívesen készítenek vacsorát. Esti programként jött a szivar és rum kombinációja. Azt hiszem egy ideig marad ez az élmény egyedi, nem leszünk a szivar rabja.

Reggel indulás a Somoto-kanyonba, amihez egy közepes, 4 órás túrát foglaltunk le a 3 gyerekkel – igaz, ez is 6 óra lesz a végére, teli kalanddal! A megbeszélt túránk szerint felevezünk, sétálunk, mászunk és lefelé egy nagy felfújt belsővel ereszkedünk lefelé. A képeken nyugodt, türkíz víz az elmúlt napok esőzései miatt hordalékos és elég sebes – megszoktuk, hogy nincs szerencsénk általában a türkizvizes áttetsző csodahelyekkel. Szerencsére túravezetőink jól ismerik helyet és a négy felnőtet és három gyereket profin terelgetik. A látvány pazar, bár a türkíz hiányzott egy kicsit. Kalandtúra a kalandtúrában. Folyókon sétálunk át derékig érő sodrásban, sziklákra kapaszkodunk fel, csónakázunk, hegyet mászunk. A kanyont mostanában fedezték fel maguknak a turisták, de még most is kevesen vannak. A szállások is inkább a hátizsákosok igényeit igyekszik kielégíteni. Meg is lepődünk, amikor visszafelé az úton a platóra felszállítanak egy lányt, megnézzük, köszönünk, majd tovább beszélgetünk, mire a lány: Magyarok vagytok? Így kerül 8 magyar a nicaraguai túrán egy platóra.

Vulkanikus termálfürdő a világvégén és a kéngőzös főtt tojás

Jól elfáradunk, de egy kis tusolás és pakolás után irány Ocotal városa. A booking nem működik rendesen, így a Google segítségével keresünk szállást. Beküldjük a lányokat, akik nevetve jönnek ki, mehetünk, a szoba ok és 15 dollár hármunknak.

Lehúzás! - mondtam nevetve.

Az autókkal ráadásul beállhatunk zárt parkolóba. Bevisszük a cuccokat és mi, fiúk megállapítottuk, ha mi mentünk volna be, nem mertük volna bevállalni, annyira egyszerű volt. A lányok bátrabbak voltak. Előszedtük az összes maradék rumot, és nica librével köszöntöttük a naplementét. Vacsorához ismét a lányok javaslatára elmentünk egy étterembe és ismét nem tudtak hibázni, mert megtalálták tutit és mivel a hondurasi határ közelében voltunk így pár hondurasi ételt is kipróbálhattunk.

Másnap reggel fizetni akarunk és kiderült, tényleg gringó árat mondtak és csak 12 dollárt kellett fizetni a szobáért. Elindulunk a legészakibb ponthoz, az Aguas Termales Don Alfonsóhoz. Ezt a helyet még Jürgen barátunk ajánlotta, szerinte nem sokan ismerik. Ahogy elhagyjuk az aszfalt utat, a másik magyar család úgy dönt, hogy kint hagyják a kocsijukat és felpattannak a mi platónkra. Az út patakátfolyásokkal tarkított, nem is értjük, ki jár ide. Amikor megérkezünk, elhűlünk – na nem szó szerint! A dzsungel közepén feltörő hőforrások kénes gőze fogad. A belépés elég drága (1300 ft körül van fejenként), de gyorsan elengednek egy kisebb összeget, de akkor nem adnak jegyeket. Itt is saját zsebre dolgoznak! Az egész hely egy szövetkezeté, ők dobtak össze pénz és építették ki a medencéket. Összesen 4 medence van és számos kempingasztal.

A jegyárusító hölgy mondja, hogy főzhetünk tojást vagy bármit, amit akarunk, mert a kőzetek közül feltörő víz forr. Rajtunk kívül nincs senki, de mondják, 3 órát maradhatunk. Előszőr azt hittem a kénes kipárolgás miatt, de nem, hanem mert ne foglaljuk el másoktól a helyet. De hát senki nincs itt! Na mindegy! Áztatjuk magunkat a forró vízben, a gyerekek ugrálnak, élvezik a pancsolást. Lassan közeledik az ebédidő és nem hagynánk ki a helyi ebédet. Akkor szeretnénk főzni! – mondjuk a jegyárusnak. Sajnos nekik nincs semmilyen alapanyaguk, de talán az egyik testvérének a környéken. Fél óra múlva kapunk tojásokat és 2 szem krumplit. Előszedjük az edényeket és feltesszük főni a tojásokat. Nem kell neki sok idő, már vehetjük is le és tehetjük a helyére a krumplit. Ugyan nem csaptuk el a hasunkat, de azért nagy kaland volt termálvízben főzni.

Fürdés után elbúcsúzunk magyar barátainktól, már nem találkozunk velük mostanában, mivel ők mennek tovább Honduras irányába. Jó volt velük együtt lenni, hiszen ők két gyerekkel kalandoznak és csak megerősítenek abban, hogy ahol szándék van a kalandozásra, ott megoldás is lesz! Biztonságos kalandokat és jó utat kívánunk nekik, megöleljük őket és integetve elindulunk vissza Managua felé.

Nagy kaland volt ez nekünk két okból is. Az egyik a magyarok szerepe ezen kalandunkban, hiszen az autót is egy magyar páros adta kölcsön és a kalandunk egy részében egy másik magyar családdal közösen éltük meg. Nagyon örültünk mindkét kapcsolatnak és hálásak vagyunk, hogy megismerhettük ezeket a csodálatos emberek, és hogy ismét megtörhettünk egy sztereotípiát, amely szerint magyar magyarnak farkasa külföldön. Hát, Nicaraguában biztos nem!

A másik pedig maga helyszínek: láttunk kakaó és kávéfarmokat, láttuk, hogy készítik a szivarokat, lovagoltunk, túráztunk dzsungelben, főzhettük termálvízben és megismerhettük egy kicsit a nicaraguai emberek kedvességét. Kaland az élet és nekünk ez a 10 napunk tényleg az volt, Nicaraguával pedig egyre inkább szerelembe esünk és érezzük: jó döntés volt vakon rábökni a térképen erre a kis közép-amerikai országba, és egy időre itt berendezkedni.

Tovább az eredeti oldalra!