Minden napra egy film / 2024. július 3., szerda

Származás

Első ránézésre ez egy olyan film, amit szeretnek az amerikai fesztiválokon és díjátadókon. Igaz történet az alapja és olyan kérdéseket piszkál, mint a rasszizmus az Államokban. Ahogy most rákerestem, elég sokfelé el is vitték ezt a filmet és szerzett pár díjat is.

De, akkor a történet. Adott egy újságíró, Isabel Wilkerson, aki már Pulitzer-t is kapott. Írt egy regényt, és kicsit parkolópályára állt, hogy az egyre sebezhetőbb és betegebb anyjával legyen. Így amikor megkeresik egy témával, a feketék és a rendőri erőszak, passzolja. A férjét és az anyját hamarosan elveszti, és kicsit másképpen, de megihleti a téma. Azon kezd el gondolkozni, hogy mennyire hasonlít a feketék helyzete az Államokban, a zsidóké a náci Németországban és az indiai alsó kasztoké. Ezeket kívánja kapcsolatba hozni és így más alapokra helyezni a rasszizmust. Mi van, ha nem is faji alapjai vannak? Nem rasszt, kasztot kell keresni, amit mások megbélyegeznek és különféle módokon elérik, hogy kizárjanak, akár meg is semmisítsenek.

A film az ötlet születése, a kutatás története. Hogy kiket nyert meg az elméletnek, kik és mivel próbálták cáfolni. Közben pedig halljuk, mit ír. Milyen történeteket nyomozott ki. Az különben egy jó ötlet, szinte rövidfilm a filmen belül, ahogy megszemélyesíti az egyes eseteket. Nem csak általánosságban beszél az egyes nemzetek és tetteikről, hanem emberek történetét mondja el, akik azt megélték. Az indiai fiúét, aki az iskolában nem érhetett hozzá senkihez, mert az érinthetetlen kaszt szülötte volt. A német férfiét, aki zsidó nőt szeretett és vett el, és egyedüliként tagadta meg, hogy náci karlendítéssel köszöngessen a gyári munkások között.

Szerettem az összefoglalókat, ahogy egymás mellé teszi az elnyomó rendszereket, és egyértelműen feltárja, miben hasonlítanak. Logikus lesz, szépen alátámasztva az elméleteit. Azt külön érdekesnek találtam benne, hogy az adatgyűjtés során megismert emberek között egyesek min képesek felháborodni.

Nem izgalmak, nem a cselekmény adja el. Ez sokkal inkább dráma, amiben azt sikerül egymás mellé tenni, hogy a különféle tragédiákat miképpen lehet túlélni. Akár egy csoportnak, akár az egyénnek. Mutatja azokat a jellemzőket, amelyeknek meg kell csengetnie a vészjelzőt – ha ilyen történik, hamarosan a népírtás lesz a téma.

Igaz, azt nem értettem, hogy ennek az egésznek mi a célja. Azzal, hogy belátjuk, ezeknek az elnyomó rendszereknek egy az alapja, ugyanolyan eszközöket használnak, még nem oldódik meg semmi. Ott az elmélet, meg lehet látni benne az igazságát, de mt lehet vele kezdeni? A bűnbakgyártás és az emberek egymással szembeni kegyetlensége sajnos nem új mese.

De a történet gördülékeny és Aunjanue Ellis-Taylor egy kifejezetten szimpatikus nőt jelenít meg, aki nagy empátiával és sok kérdéssel ás a dolgok mélyére. Igen, éreztem benne azt is, hogy ez a munka a személyes gyászterápiája is, de nem csak az. Kisebb szerepekre is hoztak be nagyobb neveket, és a szereposztáson is látszik, hogy drámaként voltak elvárások a filmmel.

Változatosak a helyszínek, úgy van téma és haladás, hogy nem nagyon tudnám elmesélni, mit is csináltak és mi mozgatta a cselekményt. Bár egyes trükköket ki tudok mutatni – mint a beékelt történetek használata a történet színesítésére. Hogy kevésbé legyen elméleti.

Lekötött, érdekes lett és nem éreztem azt túlnyomó filmnek, hogy milyen rossz még mindig a fekete lakosságnak az Államokban. Viszont, az nagyon húzza az agyam, hogy a megszülető könyv és elmélet milyen célt is szolgál.

Tovább az eredeti oldalra!