Habszivacs Szemle / 2024. április 16., kedd

Ripley – sorozat, 2024

A Ripley nem sorozat, a Ripley műalkotás

Döbbenet. Hogy jutottam odáig, hogy drukkolok egy pszichopata sorozatgyilkosnak? Mondom, megnézem, ki ez a rendezőzseni, ki ez az ifjú titán. Steven Zaillian 71 éves örmény származású amerikai forgatókönyvíró, ő írta a Schindler listája című film forgatókönyvét is, szóval, nem én fogom felfedezni. Mindig törekszem a rövidségre ha sorozatokról írok – tudom, hogy senkit sem érdekel –, de ez most olyan hosszú lesz, mint a Háború és béke.

Mióta rákaptam a sorozatokra, gyakran jut eszembe Olga Tokarczuk*. Észrevettem, hogy bármilyen témába bele tudom szőni a sorozatokról szóló gondolatait, legyen a mogyorós pele táplálkozási szokása, vagy a Holt-tenger sótartalmával kapcsolatos természettudományos diskurzus. Miért? Mert kognitív disszonancia redukcióm van. Tokarczuk lényegi mondanivalója az –, és biztosan át van gondolva, mert a Nobel-díj átadásán mondta, és nem hiszem, hogy nem szóltak volna neki, ha orbitális hülyeség, hogy

a sorozatok átvették az irodalom szerepét, és ezzel az a céljuk, hogy ébren tartsák a nézők figyelmét, és ennek a célnak mindent alárendelnek a szerzők, aminek az az eredménye, hogy a szereplők személyisége gyakran gyökeresen átalakul, a történetek pedig lezáratlanok maradnak, így elvész a katarzisélmény, illetve a tanulság levonásának a lehetősége is. 

Tokarczuk-nak igaza van, de felületesen fogalmaz, vagy ami valószínűbb, irodalom alatt a szépirodalmat érti. Nekem az a tapasztalatom, hogy nagyon is olvasnak az emberek, főleg a nők – nem mintha nekik lenne több szabadidejük –, de valamiért mégis így van, talán nagyobb szükségük van elmenekülni a valóság elől. Szóval, az emberek olvasnak, csak nem szépirodalmat, hanem lektűrt. Filmes oldalakon mindig van egy csomó hozzászólás: "Könyvben mennyivel jobb volt." Szépirodalmat három jól körülhatárolható csoport olvas: írók, egyetemi docensek, csak hogy képben legyenek, özvegy és nyugdíjas középiskolai tanárok – az özvegység és a nyugdíjasság konjunktív feltétel –, de megmondom én, kik olvasnak tényleg szépirodalmat. A kritikusok.  

 Lucio

Tokarczuk-nak azonban sikerült lelkiismeret furdalást okoznia, elérte a célját. Ha belekezdek egy sorozatba, azon jár az eszem, miért nem egy Murakami Haruki kötetet vettem  a kezembe, hiszen még semmit sem olvastam tőle, vagy miért nem Krasznahorkai Zsömle odavan című regényét kezdem el? Na most, a Ripley-vel ennek vége. Miért? Azért, amivel kezdtem. Mert a Ripley egy tökéletes műalkotás – igaz –, száz évben egyszer van ilyen. Jöhet nekem Olga Tokarczuk az elmaradt katarzis élménnyel, a Ripley-ben akkora volt, hogy nem fért el a kisszobában. Láttam régen a filmes feldolgozást is, egyáltalán nem érintett meg, nem is emlékszem már rá. Említsük meg azért Patricia Highsmith nevét, ő írta 1955-ben az eredeti regényt – A tehetséges Mr. Ripley – egy szociopatáról, aki kénytelen néhány embert eltenni láb alól. Matt Damon-ról sosem mondanám, hogy nem jó –, ő játszotta a filmes változatban Ripley-t. Olyan, mint mindig, azt adja, amilyen ő maga a legjobb formájában, de nincs transzformáció, nem bújik a karakterbe, jönnek az események, egyszer csak meg kell ölni valakit, mert így alakult.

[...] Bővebben!

Tovább az eredeti oldalra!