Lefkovicsék gyászolnak, 2024
Tetszett, pedig majdnem biztos voltam benne, hogy nem fog. Miért? Például a címe miatt. Emlékszem, nem olyan régen – még csak készült – filmes oldalakon került róla szó, és amikor a címét firtattam, valaki egy nevető szmájlit tett a hozzászólásom alá. Azóta is ezen gondolkodom.
Divatosak az idétlen címek, amikor egy mondattal üzennek az alkotók: Ne keresd a filmemben a furfangot, egyenes, jól érthető érzelmeket fog közvetíteni. Azonnal tudni fogod a dörgést. Szerintem a Lefkovicsék cím pont elég lett volna. A címen kívül nincs elbaszva benne semmi, arányos, jól felépített, tele modern archetípusokkal. Ironikusan használom az archetípus kifejezést, én így viszonyulok a jungi kategorizáláshoz. Lefkovics Tamás (Bezerédi Zoltán) karaktere például nagyon ismerős, mindent jobban tud, kontrollmániás, de valahol szerethető is, és nem csak azért, mert többet fürdik, mint a legtöbb hatvanon túli és inneni férfi – amire még egy mondat erejéig majd visszatérek –, és nem tulajdonít olyan súlyt bizonyos dolgoknak, mint a félművelt értelmiségiek, nem is érti, bizonyos dolgokkal mi a baj. Ismerős típus? Naná, mindenkinek, aki alsó-középosztályi, kispolgári vagy munkásosztályból származik. És egyáltalán, az egész miliő, a kendőzetlen nyelvhasználat, ami a film egyik erőssége, és sikerének titka. A sztori a következő: Napjaink, Budapest, Lefkovicsné Weisz Zsuzsanna (Máhr Ági) meghal, Izraelben élő fia Iván (Szabó Kimmel Tamás) a kisfiával együtt hazajön a temetésre. Igen ám, de az apjával, Lefkovics Tamással – akitől a zsidó vallási hagyományok messzire állnak – több éve nincs beszélő viszonyban.
Jelenet a filmből
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: