Habszivacs Szemle / 2024. október 10., csütörtök

Joker: Kétszemélyes téboly, 2024 - kritika

Lehúztak hát még egy bőrt a filmről, talán a forgatókönyvírónak támadt az ötlete, Lady Gaga-ban és Joaquin Phoenix-ben van valami közös. Mind a ketten tudnak énekelni. Elég indok volt ez? Sajnos nem.

Csinálják a fesztivált

Nem volt ördögtől való ötlet összehozni a nyolcvanas évek lepusztult képi világát a sanzonokkal. Damien Chazelle mekkorát ment dalokkal a Kaliforniai álomban (2016), a Cherbourgi esernyőkről (1964) ne is beszéljünk, elnyerte annak idején az Arany Pálmát Cannes-ban. Todd Phillips rendező nem a sanzonokba bukott bele, hanem abba, hogy magára hagyta Jokert, akinek a történetében volt még tartalék, Lady Gaga is belefért, csak nem így. A dalok a brechti elidegenítő effektust hozzák, legyen ideje a nézőnek feldolgozni, amit lát, és ne tudjon azonosulni senkivel. Nincs ezzel baj. A karakterfejlődésről való elképzeléssel sincs, a szerelem kihozhatta éppen Jokerből, de a fókuszt rajta és az ügyén kellett volna tartani. 

Elképzelem, hogy Phoenix megkapja a forgatókönyvet, nyilván tudta, éneklős film lesz, és szerintem rossz érzése támadt. Johnny Cash annak idején áldását adta az életéről szóló filmben Joaquin Phoenix-re, joggal, és nem is a dalokkal volt a gond. Tele voltunk mi nézők elvárásokkal, egyik jelenet a másik után, de mind kapufa, milliószor látott jelenetek ilyen-olyan filmekből, a szűrőt vagy filtert már mi is be tudnánk tenni a kamerába, a sárgászöld illik a fegyházhoz és a szadista őrökhöz, a tárgyalótermi jeleneteket becsukott szemmel is megcsinálnánk. Joker/Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) napjai a fegyintézetben telnek, már-már családias a viszony az őrökkel, ami alatt nyugodtan értsük a családokra jellemző hangulatot, a szeretet és gyűlölet állandó váltakozását, hol ellenségesek és kegyetlenek vele, hol meg énekterápiára viszik, de amikor a határok egy kicsit elmosódnak, azonnal helyre áll a status quo, mert itt is van egy családfő, Jackie Sullivan (Brendan Gleeson). Énekterápián ismeri meg Lady Gaga-t, és az, hogy a Harley Quinn/Lee Quinzel név – Gaga filmbeli neve – nem ragad meg senkiben, önmagában jelzi, nem tudunk a karakterrel viszonyt kialakítani, teljesen mindegy, hogy hívják. Lee? Hát, oké.

Joaquin Phoenix és Lady Gaga. Jelenet a filmből.

Bőven elég, ha Joker őrült, nem kell még valakit bevariálni, attól nem lesz jobb, ha két bolond énekel. Lady Gaga (Lee Quinzel) azonban önmagában érdekes szereplő. Saját gettójában él, nem kell hozzá fegyház, önmaga foglya. Csak annyiban érdekes számára valaki, ha visszaigazolja beteges fantázia világát. Önmaga megszállottja, látjuk, mennyire élvezi, ha középpontban lehet. Valószínűleg az a nőtípus, aki mindig a férfitől várja azokat a tetteket, melyekhez önmaga nem elég erős. Látjuk, ő kezdeményez, azért, mert nem azt várja a férfitől, hogy szeresse, az csak melléktermék, ha viszonzásra talál. A férfi tetteinek kell nagynak lenni, ő csak odacsapódik a fényhez. Deformálódásának lényege, hogy legyen, aki kimetszi, elvágja, kiszakítja a metaszolidáris fészekből, amit eredetileg a családja hozott létre, de valamiért elege lett belőlük. Ez az ő felnőtté válásának torz rítusa. Pont fordított a helyzet, Jokernek Arthur Fleck az igazi énje, Lady Gaga-nak pedig tébolyult alteregója. De míg Joker olyan őrült, aki tisztán lát, Lady Gaga valódi őrült, aki a káoszt növeli, noha világos, a patológia gazdag rétegeinek a társadalomban van az eredője. A való élet torzulásainak nincs jelentése, csak jelentősége. Irodalmi vagy filmes alakok esetében viszont szimbolikus, a másság kíván magának metaforikus jelentőséget. Mindenkiben van egy szörny, és mindenkiben ott lapul a másik. 

Szinkronnal láttam, remek volt mind két hang, bár tudnám a neveket. Joker arcánál kevesebb megkínzottabb, gyötrelmesebb kifejező készséggel rendelkező arcot láttunk, mi több, nem is látjuk Joaquin Phoenix-et, csak Arthur Fleck-et és Jokert, de ehhez hozzá vagyunk szokva, Phoenix annyira jó mindenben. De, hogy Lady Gaga is remek, az már-már valódi őrület.  5/3

∗

Tovább az eredeti oldalra!