Habszivacs Szemle / 2024. december 30., hétfő

Gabriel García Márquez Találkozunk augusztusban – kritika

García Márquez (1927−2014) legújabb könyvében talán az a paratextus híresül majd el a legjobban, amelyben két fia, Rodrigo és Gonzalo García Barcha magyarázza el, miért adtak ki egy olyan szöveget apjuk halála után tíz évvel, amit az nem akart a nyilvánosság elé tárni.

Nem nőnek való vidék

A kiadni – nem kiadni mellett is méltányolható érvek vannak, és ha García Márquez az irodalmi nyilvánosság előtt most nem is jár a legjobban, olvasóközönsége mindenképpen, hiszen nem érzi magát kirekesztve. Ha egy híres szerző hevenyészve ír valamit egy éttermi szalvétára, ereklyeként tekintünk rá, akkor egy hátramaradt kisregényre pláne kíváncsiak vagyunk, amit idővel úgyis megismerne a világ. Ha annak idején Vladimir Nabokov (1899−1977) felesége nem mentett volna ki férje kezéből egy kéziratot, ma nem ismernénk a Lolitát. García Márquez maga is megsemmisíthette volna a kéziratot, ha nagyon akarja, ám szellemi hanyatlása vagy a feledékenysége talán már nem engedte.

Rodrigo García Barcha

A 20. század közepén robbant be (Boom) a köztudatba a latin-amerikai irodalom, benne az 1982-ben Nobel-díjat kapott kolumbiai író, Gabriel García Márquez. A latin-amerikai kultúra az indián animizmus, a bigott katolicizmus és a patriarchális macsókódex által keretezett kultúra, amelynek DNS-ébe mélyen beleszövődött a nők alávetett helyzete. Könnyű 2024-ben tudni, hogy a nők – amennyiben van ilyen homogén társadalmi csoport – szexuális lények is, akiknek vágyaik vannak, és beszélni is akarnak róla. Nemcsak a női szexualitás, de az női öregedés is elhanyagolt korosztályi probléma, és García Márquez kisregénye most betereli a nők helyzetét e két bosszantó aspektus felé. A kolumbiai irodalom manapság sokkal változatosabb, olyan könyvek is születtek, amelyek a nők helyzetét reprezentálják, ilyen például a szintén kolumbiai írónő, Marvel Moreno (1939−1995) En diciembre llegaban las brisas (Decemberi illat) című, 1987-ben megjelent regénye, mely az 50-es, 60-as években játszódik, és a barranquillai nőkről szól.

Gonzalo García Barcha

A Találkozunk augusztusban allegorikus kisregény a megváltásról. Mikroszkopikus méretű történet, tele szimbolikus kóddal. Ha össze kellene foglalni a lényegét, hogy az olvasó figyelmét felkeltse, akkor azt mondanánk: Egy középkorú asszony többet szeretne az élettől, mint amit addig kapott, de a szabadság magával hoz néhány komoly problémát is. Ez a történet vezérelve.

Ha minden történet élő filozófia, akkor a szereplő kezdeti létállapotának és a történet végi létállapotának eltérőnek kell lennie, valamint arra is választ kell adnia, a két állapot közötti eltérésnek mi az oka? Ana Magdalena Bach – ő a főszereplő – egy Karib-tenger térségében élő negyvenhat éves, férjezett, kétgyermekes tanítónő, aki – egy idő után – minden év augusztusában, ugyanazon a napon felkeresi édesanyja sírját, amely egy szigeten van. A sír látogatása saját magára mért küldetés, a szigeten Ana Magdalena mindig más, ismeretlen férfival tölti az éjszakát, mely kalandokat a családja elől igyekszik titokban tartani.

Idegen férfiakra vágyakozik, talán ugyanazokat a jogokat követeli, ami kamasz lányának és férjének természetes módon járnak, a lányának azért, mert egy másik generációhoz tartozik, a férjének meg azért, mert férfinek született. De amíg Ana Magdalenának egy másik kontinensre (sziget) kell menni, hogy vágyait beteljesítse, addig férje, Doménico Amarís megszokott környezetében maradhat, a város természetes közegében, és bárhol elkövethet házastársi hűtlenséget.

Akkor elhelyezkedett az ágyban, nem vette le a ruháját, a villanyt sem oltotta le, és dühében álomba zokogta magát: saját magára volt mérges, mert szerencsétlenségére egy férfivilágban nőnek született. (74.)

Ez a kisregény legfontosabb mondata. Márquez a kezdeti létállapotról nem ír túl sokat, nem részletezi azt a hipotetikus álmodozást, mely megnyitja Ana Magdalena képzeletének ajtaját, amin túl minden lehetségesnek tűnik, az olvasó maga következtet; egy addig hűséges asszony új szerepben akarja kipróbálni magát. Már soha többé nem lesz az, aki volt (21.), mondja a narrátor az első szexuális kaland után. Sejtjük, rövidzárlatos élete kifutófélben van, szinte törvényszerű egy mentális durrdefekt a fantáziákba való elmerülés után. Az európai szépirodalom legnagyobb tropikus közhelye egy elveszett kézirat vagy örökség, ugyanez a latin-amerikai irodalomban a nők elveszett ártatlansága és hűsége.

Nem hagyta, hogy a férfi kezdeményezzen. Úgy meglovagolta, hogy a lelkét is kihajtotta belőle, csak magára gondolva falta, falta, míg mindketten zavartan, lankadtan el nem merültek a tengernyi izzadságban. (16.)

A kiindulópont és a végpont közötti eltérés oka az asszony önfelfedezésre való törekvése, ez küldetésének indítéka, a küldetés mögött felsejlő érték pedig az autonómia, ami végső soron lehetetlen egy olyan hagyományos nemi szerepeket preferáló társadalomban, ahol a nőknek megtiltották, hogy értelmiségiek legyenek, vagy hogy a nyilvánosság elé álljanak.

Hazatérve ijedten kérdezte Filomenát, hogy miféle katasztrófa történt a távollétében, hogy a madarak nem dalolnak a kalitkákban, a belső teraszról pedig eltűntek, a futópáfrányok, az amazóniai virágokkal teli cserepek, a kék hajnalkafüzérek. Filomena, a mindenkori cselédlány emlékeztette, hogy mind kivitték a virágokat a patióba, hadd élvezzék az esőt, pontosan úgy, ahogy indulás előtt meghagyta nekik. Még így is napokig tartott, míg belátta, hogy nem a világ, hanem ő változott meg, és hogy mindig is úgy élt, hogy nem figyelt az életre, és csak azóta kezdett el némi bűntudattal ismerkedni vele, hogy visszatért a szigetről. (22.)

A narrátor nem konkrétan azonosítható hang, inkább szervező elv, ő meséli el Ana Magdalena történetét, és legtöbbször csak annyit tud, amennyit az asszony is, nézőpontja az ő érzéseit, tudatállapotát fedi le, és ha mindenáron meg kellene állapítani a nemét, azt mondhatnánk, férfi, a nyelv patriarchális leuralása miatt. A szociálisan konzervatív kontextus és kifejezések ugyanis ezt sejtetik. Ana Magdalénának hervadó anyaarca van (8.), tudjuk meg, de saját melléről is a férfi tekintetet elsajátítva, azt belsővé téve beszél. Egy letűnt ethosz dohos bűze érződik ilyenkor, ahol az olvasó olcsó voyeur pozícióba kerül, ahogy a főhőst elképzeli. Ezt erősíti a bibliai intertextus, a szexuális aktusok nyelvi szinten sem autonóm döntések, hanem minden irónia nélkül definiált paráználkodások. Halálos bűn és Isten törvénye, mondja az asszony, saját magára reflektálva.

Miután megtörülközött, nézegette kicsit a tükörben két szülés után is gömbölyödő, hetyke melleit. Kézéllel hátrahúzta az orcáit, hogy felidézze, hogy is festett fiatalon. Átsiklott a nyak ráncain, ott már nem volt mentség, inkább hibátlan fogsorát vette szemügyre: épp most mosta meg, miután a kompon megebédelt. (8.)

A regény helyszíne valahol a Karib-tenger térségében van, egy közelebbről meg nem határozott szigeten, és abban a városban, ahová a nő visszatér a kalandok után. A sziget kulturális reprezentációja szimbolikus, metaforikus; kísérleti terep, a normától való eltérés, a tiltott vágyak megélésének helye. Gondolatalakzatként a félrelépés, a titokban cselekvés, és a felfokozott szabadságérzet helyszíne. „No man is an island” (Egyetlen ember sem sziget), mondta egykor John Donne (1572−1631), az angol metafizikus költészet kiemelkedő alakja, és ennek a mondatnak egyik irodalmi reprezentációja pont ez a García Márquez regény lehetne. Össze vagyunk kötve, minden tettünknek másokra nézve következménye van.

A narratíva intertextualitása gazdag, Ana Magdalenának már a neve explicit intertextus, egyértelmű utalás Johann Sebastian Bachra. Ő maga családi vonásként zeneszerető és zeneértő ember, aki nemcsak a zenét kedveli, hanem folyamatosan olvas. Hasonlít Bram Stoker Drakulájára egy kicsit: a kétes körülmények ellenére is, újra él. Míg Ana Magdalena érzései élőek, a férfi szereplők csontvázak, üresen csapódnak a történethez, se ízük, se bűzük, akárcsak az a narratív zsákutca, melyben a szereplők bolyonganak. Vissza-visszatérő dialóguspaneleket, közhelyekkel teli személytelen, hétköznapi intertextusokat olvasunk, ahelyett, hogy a narratív energia elkalandozna, és például azokról a vízimadarakról is szólna, amiről Ana Magdalena mesél az első szeretőjének. Az időjárás, a növényzet, a nyers természeti erők, az épített környezet determinisztikus erővel bír, García Márquez beépíti a hősnő karakterébe, amit leginkább a környezetpszichológia megfigyeléseivel lehetne körülírni: a nő folyamatosan reflektál a szigeten található épített és nyers természeti környezetre, ami karakterfejlődésének is része; nemcsak a szálloda és a környező épületek változnak, ő maga is.

Amikor a huszonkettedik oldalon azt mondja, nem figyelt eddig az életre, az valami mást is jelent. Amíg saját bőrén nem érezte, vagy nem tudatosította az egyenlőtlenségeket, addig a társadalmi egyenlőtlenségekre sem figyelt; hogyan szegényednek el még jobban a turizmus újragyarmatosítása által a szigetlakók. Ana Magdalena környezettel folytatott tranzakciói párhuzamosan futnak a férfiakkal folytatott tranzakciókkal, mindkettőt górcső alá veszi, mindkét kapcsolat befolyásolja a viselkedését, férfiakra alkalmazott leírásai is természetből vett példák.

Onnan a lábával folytatta, végig le a lábszárán, és megállapította, hogy az egész testét áprilisi mohára emlékeztető, sűrű, lágy szőrzet borítja. Aztán az ujjával ismét felkutatta a pihenő kis jószágot: pilledtnek találta, de élt. (17.)

Miért megváltástörténet? Mert túlélni az öregedést nőként csak más, őszinte, hiteles és vidám nőkkel lehetséges. Ana Magdalenának ebben a már halott anyja segít, aki feloldozza a bűnei alól.

García Márquez regényében nincs explicit társadalomkritika, főhőse nem tekint messzire, magára dühös, ami tipikus áldozati sajátosság. Ha nőnek vagy férfinek születni szerencse dolga, akkor nem látni a szélesebb spektrumot, nem lehet felismerni azokat a társadalmi hajtóerőket, melyek a helyzetét determinálják. Ana Magdalena eltökéltsége, hogy ne kerekedjenek fölé a szexben, nem jelent sem egyenrangúságot, sem hatalmat, inkább ezek ironikus torzképét.

García Márquez kisregénye midcult irodalom, a narratív szerkezet ellenére az olvasóban erős elvárások ébrednek a cselekmény alakulásával kapcsolatban, akkor is, ha intenzív érzések csak a főszereplőben jönnek létre, az olvasóban nem. Az is intoleránssá teheti az olvasót, hogy valaki csak a férfiakkal való szexuális kapcsolatok által ismerheti meg önmagát és a vágyait, még akkor is, ha a mélyen patriarchális latin-amerikai kultúrában járunk.

Következik: Terézia Mora: Muna avagy az élet fele Női változat, Magvető, 2024

,,,,,

Tovább az eredeti oldalra!