Elviszlek magammal – Pintér Béla
Soha, semmit nem láttam még Pintér Béla munkásságából. Pillanatokat, bevágásokat, elkapott mondatokat az internetről, de most nem ez a lényeg. Egy ember ül D. Tóth Kriszta mellett, akinek egy kicsit a magánéletébe, egy kicsit a szakmai munkásságába is bepillanthatunk. Éppen ez az. Egy kicsi ebből, egy kicsi abból, ami valójában borzalmas kombináció.
Mindenkinek van valamilyen prekoncepciója Pintér Béláról, amennyiben egy kicsit képben van a hazai kultúrpolitikában vagy színházi életben. Annyit tudtam róla, hogy alkohollal kapcsolatos életvezetési problémái voltak, nem világos, jelenleg hogyan kezeli ezt. Nem csinál titkot belőle, ennyi világos volt eddig is, a műsor azonban nem tér ki erre. Alternatív színházat csinál, ami azt jelenti, nem kell senkinek elszámolnia, nem a mainstream-be vannak beágyazva a darabjai, és hát nagyon sikeres, egy gombostű nem fért el a nézőtéren, mondja D. Tóth Kriszta.
Most, hogy megláttam beülni D. Tóth autójába, meglepődtem, a prekoncepcióimtól el is köszöntem, de hát erre jó egy ilyen műsor. Azt hittem, Pintér Béla egy laza csávó, olyan, mint mondjuk Alföldi Robert, aki sokat nevet, harsány is egy kicsit, de belső fűtöttséggel csapong ide-oda. Pintér Béla ezzel szemben egy modoros fordulat, akinél a különcség gyanúja merül föl, mesterkélt hatáskeltés, archaikus urambátyámos dzsentri nyelvezeten megszólalva, ahol minden második mondat a "Kérlek szépen" volt, ez a végtelenül modoros hangszín. Még jó, hogy nem raccsolt. Aztán meg az is rettent fura, hogy magáról nevez el valamit. Én ha meghallom a nevem kórházi vér- és laboreredményre várva, mindig elönt egy kellemetlen érzés, pedig a leggyakoribb magyar vezetéknevet viselem. És mégis. D. Tóth helyében rákérdeztem volna erre, ahelyett, hogy a paneljeit ismételgeti a sikerről meg a bátorságról. D. Tóth eleve úgy ül be az autóba, hogy domináns narratívája van arról, milyen ember az utasa, ahelyett, hogy legalább egy kicsit konfrontálódna vele. Pintér Béla karaktere egy ilyen felületes műsorban is kirajzolódik azért, ez a Galla Miklós-féle tehetséges, ám kellemetlenül autisztikus előadóművész típusa. Végig modoros és feszengő, mint akit a NASA épp most tesztel: valódi ember, vagy egy másik galaxisból jött ufó, és ettől ideges.
Volt egy rész, George Orwell jutott eszembe. Azt mondja Pintér, a történelem mindig ismétli önmagát. Na, ne már. Ezt a közhelyet a ciklikusságról azok hangoztatják Orwell szerint, akik a világegyetemet és a történelmet egy nagy kerékhez hasonlítják, ami mindig ismétli önmagát. De ők ádázul gyűlölik a demokráciát, az emberi egyenlőség eszméjét, a fejlődést – benne a tudományt –, és a mozgástörvények miatt előre látják a jövőt. Asztrológia, okkultizmus és kistestvérei, a beavatottak titkos köre, mely mélységesen ellentétes a keresztény etika kódex-szével, annál inkább hasonlít a fasiszta eszmékhez. Orwell William Butler Yeats költészetével kapcsolatosan írta ezt, a költő fasiszta eszmékhez való vonzódását, egy primitívebb és hierarchikusabb korszak iránti sóvárgását elemezve. Orwell szerint egy író – tágíthatjuk a kört – politikai vagy vallásos meggyőződése olyan, ami a művei legapróbb részletein is nyomot hagy.
De ami leginkább kiidegelt, az a szemkontaktus teljes hiánya. D. Tóth éppen javuló tendenciát mutatott, már ránézett a mellette ülőre, akkor is, ha az nem viszonozta. Kétségtelenül intim helyzet, félig-meddig idegen mellett ülsz. Pintér egyszer sem nézett D. Tóthra spontán, látszott, hogy minden mozdulata kiszámított, görcsös, amikor érezte, D. Tóth rá fog nézni, azonnal elkapta a tekintetét. Ez mit jelent? Nekem többet mondott, mintha megnéztem volna egy autofikciós darabját. Kétség nélkül, nagy az intragenerációs mobilitása, ami azt jelenti, az eredeti foglalkozásához, társadalmi státuszához képest hatalmasat ugrott. Szakmunkásból elismert színházcsináló, színész, rendező lett. Az én nagy dilemmám is tápot kapott: fikció vagy autofikció? Nagyon szeretem az autofikciós irodalmat, akkor is, ha autofikciót azok írnak, akik nem tudnak fikciós irodalmat írni. Saját életük premisszáit viszik színre, mert azt ismerik a legjobban, autentikusnak tűnik, pedig nem minden esetben az, bár ez nem ennek az esszének a tárgya. Pintér modorossága mellett volt még egy érdekesség, azt mondja: lányának akarja továbbadni a színházcsinálói örökséget. Nem is tudom. Ez is elég furán hangzik. Nem bevonja, aztán majd lesz, ahogy lesz. Nem, kikövezi neki az utat. Ez valahogy az intragenerációs mobilitással lehet összefüggésben – ha pszichologizálni szeretnék –, mégis, ez a fura nepotizmus nekem nem tetszik. És hát poén is van a vége felé, Pintér Béla elérzékenyül, amikor lányáról, Lujziról beszél, mennyire tehetséges, de mégis úgy éreztem, a meghatódottság könnycseppjeihez Lujzinak van a legkevesebb köze. Ennek a műsornak is volt azonban haszna, megnéztem a Pintér Béla és Társulata honlapját. Nagyon szép és informatív. ∗∗∗∗∗
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: