Habszivacs Szemle / 2025. január 28., kedd

Disclaimer (Cáfolat), 2024 – sorozatkritika

Az egyik legjobb sorozat, amit mostanában láttam. Nem azért, mert olyan nyakatekert vagy extrém a témája, mindent láttunk már, ami ebben a sorozatban van. De nem így. Akit érdekel a 21. századi szubtilis, láthatatlan nőgyűlölet ábrázolása egy többszörös Oscar-díjas rendezőtől, az jó helyen jár. 

A sorozat premisszája a következő: sose tévesszük össze a fikciót a valósággal, akkor sem, ha a legmélyebb félelmeinkre játszik, és manipulálni akar bennünket. Helyes döntést mindig csak a valóság teljes ismeretében hozhatunk. 

Mint az életben, valakiről egészen sokáig hiszed, hogy ártalmatlan, de a végén minden kiderül, és a kép még ennél is bonyolultabb, ha úgy érzed, tudsz vele azonosulni egy kicsit. Mindenki indítéka megérthető egy kicsit, pláne, ha a gyász levakarhatatlan részévé válik a lelki deformáltság. Titokban mindig azt hittem, a gyászterapeuta munkájában van egy kis erőltetettség, egy még felfedezetlen terület, ami kiaknázásra vár, főleg anyagilag. Meghal valakid, senki sem tudja visszahozni, innentől mit tud mondani bárki? A sorozat erre is megadja az antitézist, mindenkire ráférne egy terápia a sorozatban.

Catherine Ravenscroft és férje, Robert

Catherine Ravenscroft oknyomozó tévés újságíró, Cate Blanchett alakítja, az a pörgős, céltudatos fajta, aki állandó mozgásban van, és akinek a mobilja már összenőtt a fülével. Felső-középosztálybeli ízléssel kialakított lakásban élnek valahol Londonban – bár a felső ablakok szerintem nincsenek rendben, de biztos van rá építészeti magyarázat. Ilyen térben élni  inspiráló, kis adagokban juttatja a szervezetbe a boldogságot. Alapjáraton. Mert egy nap váratlan dolog történik, Catherine-nek küldenek egy könyvet, amiben az ő húsz évvel azelőtti nyári vakációjának részletei vannak megírva, amikor ötéves kisfiával, Nicolas-szal (Kodi Smit-McPhee) nyaralnak Olaszországban. Mindenki adottnak veszi a könyv tartalmát és a fényképeket otthon is, és Catherine munkahelyén is. (Apropó, munkahely. Micsoda posztmodern téralakítás indusztriális stílusban.) 

Küldtek neki egy könyvet 

Elszabadul a pokol, az addig jól fésült, aggódó, szerető és megértő férj Robert Ravenscroft (Sacha Baron Cohen) kifordul önmagából. Egy valakinek marad stabil viszonya Catherine-hez, Nicolas-nak, huszonöt éves fiának, akiből állandó és nyegle megvetés árad, pedig még nem is tudja, a könyv, amit ő is olvas, róluk szól. Érezzük, a fiú magatartásának gyökere azért mélyebben van. Nicolas az a fiatal sráctípus, aki nem ismeri a társadalmi felhajtóerőket, kívülálló akar maradni, nem akar túlzott felelősséget vállalni, nem akarja másolni a mintát, de nem találja saját útját sem. Teljesen rendben van az anyjához való viszonya, ebben a keretezésben pont, hogy adekvát.

Jelenet a húsz évvel korábbi nyaralásból 

Catherine húsz évvel azelőtti vakációjának története a sorozat fő csavarja, eltart egy ideig, míg kiderül, ki kinek a kicsodája. A rendező Alfonso Cuarón kifejezetten ellenszenvesnek ábrázolja Cate Blanchett-et, azaz mindent elkövet, hogy érzelmileg egy másik szereplővel azonosuljunk. Ez a másik szereplő Kevin Kline, akit ha meglátok, mindig Nathan Landau jut szembe a Sophie választ című filmből. Most egy Stephen Brigstocke nevű kiégett tanárembert játszik, aki felesége halála után jön rá lényeges dolgokra, de az igazán lényegi dolgokra még később. Képes a fejlődésre, ezért is komplex karakter, és egy ideig rá tudunk csatlakozni az érzelmi perspektívájára. Olyan, mint az özvegy férfiak egy része, ha meghal a feleségük, beköszönt az entrópia, minden a káosz felé halad. Leamortizálódik, külseje a hajléktalanokéra emlékeztet, ápolatlan és lelassult. Aztán talál magának egy életcélt: megbosszulni halott fiát, és itt ér össze Cate Blanchett karaktere az övével, tudniillik a nő és a tanár fia Jonathan Brigstocke (Louis Partridge) között kapcsolat volt, de hogy valójában milyen, erről szól a történet.

 A Ravenscroft család

Ha a sorozatoknak is van szubtextuális szintje, akkor ez a történet a történet alatt egy nagyon kortárs, nagyon kifinomult kulturális nőgyűlöletről, és az anyaság nagyon patriarchális mítoszáról is szól. Az anyaság fogalma olyan, mint egy monolit tömb, mozdíthatatlan premisszái vannak, olyan, mintha valamit csak egyféleképpen lehetne csinálni, minden, ami ettől eltér az megvetendő. Cate Blanchett elég jó anya, de ezt csak a felvilágosult tévénéző érzi, a szereplők nem igazán. Tanult kollégái, a férje, és hát Stephen Brigstocke, és felesége Nancy (Lesley Manville) sem. Nancy figurája számtalan film és irodalmi mű anya archetípusa, Catherine Ravenscroft antitézise, és mindenki, kivétel nélkül őt választaná a ki a jobb anya kérdésére. Nancy fetisizálja az anyaságot, és a fiát, nem veszi észre a baljós árnyakat annak személyiségfejlődésében, mert akkor értelemszerűen saját magával kellene szembenéznie. Kisajátítja a gyermeknevelés egészét, kizárva belőle mindenki mást, a belterjes rothadás pedig olyan győzelmi zászló lesz, ami végleg elszáll egy szép napon. Az apák asszisztálnak mindehhez, így megússzák a repetitív és unalmas tevékenységeket, ami tulajdonképpen a gyermeknevelés esszenciája. Persze, ezeket részleteiben nem ábrázolja a sorozat, de a karakterekből ez következik. 

Stephen Brigstocke a feleségét gyászolja

Catherine messze nem tökéletes, de még így is sokkal jobb, mint a feltétlen szeretet álcája mögé bújó szentimentális szörnyetegé, aki megteremti saját képmását a gyerekében. Catherine viszont képes az ellenérzésekkel is megküzdeni, amikor huszonöt éves fiát mondjuk kipaterolja a szülői házból, bezárja a Mamahotelt, ami nyilván a szívtelenség szinonimájaként is értelmeződhet, de az elég jó anya mindig megkockáztatja, hogy mások ne tartsák jónak. 

Van még valami, ami a jó anya antitézise. Ha élvezi a szexet, ha szexuálisan autonóm. Az az autonómia, ami a férfinak alanyi jogon jár, nem jár a nőnek, ha megteszi, a társadalom ítélete előbb-utóbb utoléri. Nem véletlen, hogy a sorozat egy szexuálisan teljesen autonóm, kissé azonban infantilis szereplővel indít: Sacha (Liv Hill) vezeti fel, és keretezi a sorozat szexuális kompetenciáit. Családi nyaralást középosztályos férjnek munkára hivatkozva otthagyni teljesen oké, háborítatlan marad a jó apa imidzse, fordítva nem lehet. A történet során senki sem veti fel azt a szempontot, hogy ha az apa marad a valagán, nem történik senkivel semmi baj. De hát nem csak az a férfiasságalakzat, ha kimentesz valakit a vízből, hanem az is, ha lelépsz. Van egy nagyszerű mutatója az egyenrangú kapcsolatoknak: a felcserélhetőség, amikor minden fordítva is működhetne.

Lesley Manville játssza Nancy-t, a gyászoló anyát

Vizuálisan lenyűgöző a szexuális tartalom, az aranysárgába hajló filter pompába csomagolja az örömszerzés módozatait, bátor jelenetek, látszik, hogy az Oscar-díjas rendezőnek nem kellett félni sem a producerektől sem a cenzoroktól. Az egész sorozat amúgy a szürke ötven árnyalata, olyan semleges hátteret teremt a mondanivalóhoz, ami szükséges, és ahol egy hajszálnyira van az abject* az eleganciától. Az egyik legszebb jelenet képileg pont egy abject-hez kapcsolódik, Nicolas valódi érzéseit egy magasról irányzott köpés fejezi ki, nem kellettek hozzá szavak.

Cate Blanhett korunk egyik legjobb színésze, van benne valami távolságtartó és ellenszenves, de ha valaki maszkulin jellemzőket mutat nőként, egyből kritika alá vesszük. Sacha Baron Cohen-nek nem ártott egy kis szubmisszív befékezés, ne játsszon már állandóan macsókat. Kevin Kline nagyszerűen alattomos és félrevezetett, alamuszi, aki nagyon is fineszes (képi szimbolikában a kertben ólálkodó róka), Codi Smit-McPhee-t utoljára a Kutya karmai közt (2021) című filmben láttam, eszköztelen, ártatlan képű kisfiús pszichopata volt, sejthető, hogy karakterére óriási kereslet lesz. 5/5

* gusztustalan, undorító materiális vagy viselkedésbeli dolog

∗

Disclaimer, 2024 Alfonso Cuarón Apple TV, S01/E07 Tizennyolc éven felülieknek

Tovább az eredeti oldalra!