Challengers, 2024 – Luca Guadagnino
A háromszög alapú narratívákban besűrűsödik a dinamika, így lehet igazán átérezni a felek közötti puskaporos levegőt. Azonban számos háromszögesített történetben a szerkezet a legdrámaibb elem, nem a felek személyisége. Így van ez a Challengers című filmben is, és a rendező ezt a hiányosságot a tenisszel próbálta elütni.
A film kiválasztásának szempontja egyértelműen Josh O'Connor volt, ő játszotta a The Durrells, 2016 című sorozatban Lawrence Durrell-t, akinek a regényeinél művészibbet még nem olvastam, de vele kapcsolatban van a legnagyobb kognitív disszonanciám is – ami a magánéletét illeti –, de nem írom meg miért, mert nem akarom felhúzni magam. Zendaya is érdekelt – ugyan, hogy fogják szexualizálni és látványosságot csinálni belőle, de kicsit bonyolultabb lett a képlet, talán mert Zendaya a film egyik producere. Ki tudja? Van két srác: Art Donaldson (Mike Faist) és Patrick Zweig (Josh O'Connor) tizenkét éves koruk óta barátok, szobatársak, sporttársak, a sorrend nem annyira fontos. Versenyszerűen teniszeznek. A film jól artikulálja azt, amit a futball kapcsán is tudunk, a sporttevékenység közösségi élmény, elmejáték, kapcsolat más emberekkel, annak minden önfeledt vagy drámai együtthatójával. Ez a két srác egy nap találkozik Tashi Duncen (Zendaya) teniszezővel, aki teljes mértékben kielégíti a standard szépségideált, rá is repülnek mind a ketten. A film állandó flash back-kel zavarja össze a nézőt, most akkor melyik szakasznál is járunk a szereplők életében? Szerencsére, Luca Guadagnino (1971) rendező élt a szokásos eszközökkel, amikor még mindenki fiatal és 2006-ban járunk, Zendayának hosszú a haja, amikor 2019-rben, akkor meg rövid. Mike Faist-nál is ezzel operáltak, fiatal kiadásban hosszú vörösesszőke lobonca van, de Josh O'Connor-t szerencsére békén hagyták, ő ugyanúgy néz ki tizenévesen is, mint harminc évesen.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: