Habszivacs Szemle / 2025. február 7., péntek

Babygirl (Jókislány), 2024 – kritika

Hazug és unalmas film. Amikor az ember meglátja Nicole Kidman-t a százezredik parókában, amilyeneket a filmekben hord, tényleg elég lesz. Állandóan ezt a karót nyelt, ellentmondásos figurát hozza, ami végtelenül unalmas már. Nincs több középkorú, tehetséges és ragyogó színész? Dehogynem, tele van velük a világ, eldugulna a Temze tölcsér torkolata, ha belehajítanánk őket. 

Oké, bevállalós, vetkőzik, nyögdécsel, meg minden. A film első perceiben szadomazó pornó nézés közben vonaglik a fürdőszoba kövén, férjével Jacob Mathis-szal (Antonio Banderas) ugyanis nincs, soha nem volt orgazmusa, mindig csak megjátszotta. Minden sajnálatunk az övé és a rendezőé lenne, ha rá tudnánk csatlakozni ezekre az érzelmekre, de nem tudunk. Nem az a baj ezzel a filmmel, hogy ábrázolni akarja a nők szexuális habitusának egyik árnyalatát, hanem az, hogy felesleges volt e köré egy egész filmet kanyarítani, a költségeket adták volna egy nőket támogató alapítványnak, vagy egyenesen szétoszthatták volna az éhező gyerekek között.

Vezérigazgató és gyakornok. Az életben fordítva szokott lenni. Nicole Kidman és Harris Dikinson

A film egyetlen tételmondatra épül, ha eddig azt hittük, a női mazochizmus, mint szexuális habitus csak a férfifantázia szülötte, hát tévedtünk, a nőknek alanyi joga, tulajdonsága, legitim törekvése ezen vágyakat kifejezni, anélkül, hogy bárki kink shaming-be fogna. Senki nem tehet a perverzióiról. Nem ő akarta így, a gyerekkorban keresendő az ok. Vagy a fene tudja, hol. A film arra a képrombolásra játszik, amit annyi, de annyi filmben láttunk már, a szép, rendezett, összeszedett külső, fegyelmezett viselkedés mögött milyen erők tombolnak. Nem sötét erők, csak simán erők, vágyak, törekvések, amelyeknek az olyan rendezett életvitel, mint a házasság csak betesznek, a házasság ugyanis az egyéni vágyak temetője, vagy egy hospice szoba, ahol szép lassan elhalnak. De sajnos nem alkalmas az egyén megregulázására, pedig sokan éppen ezt várják tőle. Hiába.

Teljességgel hihetetlen, hogy egy olyan karakter, mint Romy Mathis (miért nem Romy Schneider?) belemegy ebbe a kapcsolatba, illetve, nem is hogy belemegy, hanem, hogy ilyen erőtlen, gyenge premisszák mellett megy bele, ami a partner kiválasztását illeti, de ebből is látszik, mekkora a baj vagy a szükség. 

Férj és feleség. Antonio Banderas és Nicole Kidman

Arra is figyelt a rendező (Halina Reijn), hogy ne hozza a szokásos fordulatokat, amitől már hányunk bulimia nélkül is, nincs trendi levezetése a fiatal srác karakterének. Kerülgeti a főnöknőt, majd betesz neki. Kerülgetni kerülgeti, meg be is tesz neki, de nem úgy, ahogyan várjuk. Szükséges, de nem elégséges feltétel. A srácban nincsenek romantikus képzelgések, nem akar a naplementébe lovagolni, egyetlen romantikus párbeszéd sincs a filmben, ami azért abszurd, mert a romantika is a szadizmus és a perverzió egyik formája, csak nagyon szalonképes. Nincs is benne klasszikus szexuális aktus, de nem áll bele a szadomazóba sem. Káposzta is megmarad, meg a kecske is. Óvatoskodó jelenetek, látszik, hogy Nicole Kidman nem kért ugyan testdublőrt, de minden energiája arra ment el, hogy épp annyit csináljon, ami még belefér, meg jó áll neki. Valaki vagy szétnyitja a combjait rendesen, hogy a garatmanduláig belássunk, vagy hagyja a fenébe az egészet. Félig megcsinálni olyan, mint Grönlandon nyaralni. 

A film főszereplői a Velencei Filmfesztiválon 2024-ben

Hány filmben láttuk már Romy Mathis (Nicole Kidman) karakterét? Mazochista, mint majdnem minden nő, hiszen felvette a férje nevét, de ez nem elég. Az alkalom ott vár szépen csendben valahol megbújva. Akárhány gyerek, akárhány reggelikészítés és közös karácsony, a vágy nem hagyja magát, úgyis előjön, és jó, hogy előjön, mert ha kussban marad, az a lehető legrosszabb. Az az igazi baj. A cég az övé, úgy nyitogatja a hűtőt bent, mintha otthon lenne, és tényleg, a munkahelye a második otthona. Nem a dolgozóké, azok dolgoznak és hazamennek. A cégen belül újít, de saját életében nem tesz rendet. A bensőségesség gettójában él, a társadalmi problémák neki nem prioritások. Hiába végzett a Yale-en, majdnem felkacagunk, amikor Antonio Banderas (Jacob), aki a férjét alakítja, a Hedda Gabler-ről beszél neki, vagy kérdezi. Teheti, hisz aktív színházrendező.

Nincs íve a történetnek, nincs felhalmozás, amitől történet lehetne, ha már arra indult el, nincs csúcspontja, és nincs kielégítő következtetés sem. Nicole Kidman rettenetesen unalmas, Antonio Banderas meg a sok macsó szerep után végre megkapja a magáét. Harris Dickinson-t mint Samuel-t, a szadista ifjút három filmben is láttam, sejtettem, lesz itt nemzetközi karrier rendesen, és lett is. 5/3

∗

Tovább az eredeti oldalra!