A tanulság
Mindig tudtam, ha valakitől akarunk valamit, sosem szabad neki elmesélni egy film, vagy könyv tartalmát, mert halálra fogjuk untatni. Azt hiszi mindig ilyen unalmasak leszünk, és elmenekül. Idővel persze mindenki unalmassá válik, akármit csinál.
A másik eset, amikor annyira kedvelnek, hogy teljesen mindegy, mit mondunk, minden érdekes, mert mi mondjuk. Van, hogy sok ideig absztinensek maradunk, hosszú évekig senkit sem fárasztunk egy sztorival, aztán a semmiből jön az elszabadult kicsit mániásabb indulat, és kedvünk támad, akkor is, ha belebonyolódunk, kanyargósan, töredezetten mesélünk. A dokumentarista módon bemutatott megtörtént bűnesetek nézésének rekreáló hatásáról nem olvastam elemző esszét, de nálam a mindennapok stresszes valóságát enyhíti. Működő rendszer, nem bolygatom, nem ások mélyebbre, az van mögötte, hogy nem velem történik. Nem voltam 1986-ban Los Angeles-ben, nem egem öltek meg egy fondorlatos gyilkosság során. Valamelyik nap olyan különlegesnek találtam egy esetet, hogy meg kellett osztanom az élményt. Találtam hozzá áldozatot is.
Próbáltam érdekesen előadni: egy magas rangú, egyetemet végzett, nagy tekintéllyel rendelkező rendőrtisztnő a Los Angeles-i rendőrségen mielőtt végigjárta volna a ranglétrát és egy csomó kitüntetést kapott volna, brutális módon megölt egy kórházi nővért, az otthonában. Az áldozat kevéssel a halála előtt lett annak a férfinek a felesége, akivel a rendőrtisztnő még az egyetemen kavart.
Nyilvánvalóan a féltékenység vitte rá, és nem is volt nagyon óvatos, a nővérként dolgozó áldozat munkahelyén előzőleg fenyegetőzött, a kórházi biztonságiaknak kellett kivinni, pedig akkor már rendőr volt, igaz, még csak járőr. Nagyon gáz, de szerintem még nem tervezte a gyilkosságot, hisz nem ment volna oda hepajozni, hogy felhívja magára a figyelmet. Követte a nőt, szaglászott utána, kifigyelte, hogy egy nap nem megy be a kórházba dolgozni. Ekkor csapott le. Betöréses rablásnak állította be a dolgot, felforgatta a lakást, hogy úgy tűnjön, az áldozat meglepi a rablókat, és lelövik.
1986-tól 2006-ig megoldatlan ügy maradt, az akkori rendőrfőnök kizárólag a rablás tényállásával foglalkozott, utólag jól megkapta érte a magáét. A gyilkos egyre nagyobb pozíciókat ért el, az egész város elismert nyomozója lett, a műkincs rablások szakértője. Igen ám, de bejött a DNS, ügyosztályokat nyitottak a döglött aktáknak. 1986-ban a helyszínelők még nem vettek DNS mintákat, azt se tudták mi az, de fura módon az egyik, ki tudja miért, eltett egy nyál mintát, amit az áldozat karjából vett. Valaki átharapta ugyanis. Ez a két másodperces tevékenység vezette el a nyomozókat húsz év múlva a gyilkoshoz.
A sztori arra épült, hogy a nyomozónőt hogyan cselezzék ki, hogyan tévesszék meg, hogy ne fogjon gyanút, mire megy ki a játék a kihallgatása során. Rejtett kamerával vették fel, és nem az volt az érdekes, ki a gyilkos – ezt már az elején sejtjük –, hanem, hogy hogyan viselkedik. Ugyanúgy, ahogy akárki más, aki bűnös. Ugyan azokat a baklövéseket követte el, amiket minden elkövető a kihallgatásakor. Ezek részletezése a sztori lényege. Magamra ismertem egy csomószor, kisebb kaliberű dolgokban, amikor én is hazudok. Gyilkosság, egy profi leleplezése, a kihallgatás alatti viselkedésének értelmezése, ez a videó tartalma.
Szóval, ha elküldenek a sarki kisboltba, de helyette mást csináltunk, otthon ne részletezzük, miért nem vittünk kígyóuborkát a salátához. Ha igazat mondunk, az mindig a lényegre szorítkozik. "Miért nem hoztál uborkát?" "Nem volt." Ne csináljunk úgy, mint aki régi emlékeket kotor elő, koncentrál, és lényegtelen részletekkel próbálja magáról a gyanút elterelni, például elmondja, hogy átment előtte egy fekete macska az utcán.
Áldozatom végighallgatott, de a kérdő tekintetemet is észrevette. "Nem szabad nővérnek menni", mondta összegezve a hallottakat.
∗
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: