Habszivacs Szemle / 2025. február 6., csütörtök

A szomszéd szoba (The Room Next Door), 2024 – Pedro Almodóvar

Az egyetlen ígéret, amit biztosan be tudunk tartani, saját halálunkra vonatkozik; megígérjük, hogy soha többet nem fordul elő. Pedro Almodóvar összművészeti filmet csinált: irodalom, képzőművészet, zene, mozgókép keresztmetszete, és merte vállalni az unalom kockázatát is. Unalmon túli film, ahogy Pilinszky János mondta egyszer a nagy regényekkel kapcsolatban, és azért egy dramaturgiai bomba csak felrobban itt is.

Nem tartom Pedro Almodóvar hattyúdalának, utolsó filmjének, mint a konformista kritikusok. Bárki, bármikor forgathat filmet a halálról, nem kell rá ok, megöregedett és már ő is fél. Nem biztos, hogy innen fúj a szél.

Martha Hunt (Tilda Swinton) volt haditudósító betegen fekszik a manhattani Memorial Hospital-ban, amikor meglátogatja régen látott ex kollégája, barátja, az időközben íróvá vált Ingrid (Julianne Moore). Ingrid nemrég írt egy sikeres könyvet, ami valahogy kapcsolódik a halálhoz, de nem tudjuk, milyen módon. Martha egy idő után megkéri Ingridet, asszisztáljon az eutanáziájához.

Végre két nő, aki nem a szerelemről beszél. Julianne Moore és Tilda Swinton

Martha éppen fel is gyógyulhatna, betegségét a befogadó azonban azonnal a halálhoz kapcsolja, és eszébe jut Susan Sontag A betegség, mint metafora című vékony könyve (1983), ami tulajdonképpen az áldozathibáztatásról szól. Mi a méhnyakrák, mint metafora? Az anyaság elutasítása miatt kapott büntetés, az anyaság ugyanis a legerősebb mítosz és tabu, aminek a falát nem lehet áttörni, de Almodóvar legalább megpróbálja. Mégsem (csak) az eutanáziáról szól a film, hanem egy nőről, minden nőről, akit megbüntet a társadalom, kitaszítja magából, mert nem jó anya, vagy nem úgy jó anya, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Önmagát, a hivatását a gyereke elé helyezi, vagy nincs kész az anyaszerepre.  

Az eutanázia a témája, de nem mondanivalója a filmnek. Az eutanázián keresztül ábrázolja Almodóvar, milyen büntetésben részesülnek a nők, ha nem teljesítik feladataikat, ha mondjuk nem lesznek lányuk legjobb barátnői. Ha nincs bennük pusztító kisajátítás és kontroll. Ha hibáznak. Hogy ne legyen annyira egyértelmű, ki a hunyó, Almodóvar kicsit megkavarja a dolgokat, egy PTSD-vel küzdő háborús veterán az apa (vietnami háború), aki szexelni tudott, felelősséget vállalni azonban nem. Sohasem látta a lányát, és simán megúszott mindent, ami közös felelősség lenne alapjáraton akkor is, ha nem élnek együtt. A PTSD-jével később azért el tudott csoszogni az anyakönyvvezetőig egy másik nővel. Martha pedig ahelyett, hogy az igazat mondta volna a lányának, Michelle-nek, hazudott, mismásolt, nem volt olyan erős lelkiállapotban, mint később egy végleges döntéshozatalánál.

Martha nem fog meggyógyulni

Az eutanázia kérdése fogva tartja a társadalmat, pedig végtelenül egyszerű. Martha egy autóút alkalmával a bűn szót használja – Ingridnek meséli el, honnan van a tabletta –, de miért asszociál a bűnre a téma kapcsán? Miért nem a következmények felől értékel egy cselekedetet, miért ezt a keresztény terminus technicus-t használja? Mert még mindig a keresztény kultúra béklyójában élünk, a szókészletüket használjuk, és az értékeikre hivatkozunk. Mint egy szerszámos láda, ami faékekkel van tele. Vagy az orvostársadalom, akik féltékeny mandarinként, brahminként vigyáznak a hatalmukra, az esküjükre hivatkozva. Porhintés, az eskünél sokkal fontosabb az a foglalkozási szerepklisé, amiért egykor ezt a pályát választották. A nyugati kultúra értékvesztéséről, az élet tiszteletéről makognak, de a represszív erők tőlük jönnek. Hübrisz, semmi más. Ezek az intézmények és emberek gátolják az egyéni akaratot, nem az élet tisztelete. Almodóvar végig benne marad a bűn-büntetés-bűnhődés fogalmi keretében. Mi mást tehetne? 

Jelenet a filmből

Almodóvar filmje vizuálisan olyan, mint egy David Hockney festmény, tobzódó színek – az emberi sokszínűség szivárványa – kontrasztok, virágmotívumok. Virágok mindenütt: falra festett, rajzolt, öntözött, látogatóba vitt, hogy végül mindez feloldódjon majd a valódi természetben. Tilda Swinton szettjei is állandóan rájátszanak a Hockney festményekre, amennyiben a halál ellenpólusai. De egy látogatóba vitt elmetszett, levágott virág mégiscsak maga a halál és az enyészet szimbóluma. Gyönyörűen becsomagoljuk, felöltöztetjük, mintha nem pusztulásra ítéltetett volna. A film második felének helyszínét is David Hockney festmények uralják, ház, medence, és a távoli, de kordában tartott természet képei. Nem csak a virágok létmódjával és az emberi élettel van párhuzam, a távlatos narratíva az egyéni elmúlást és Földünk pusztulását is párhuzamba állítja, John Turturro-val (Damian), aki a két nő között szintén párhuzam, mindkettőnek a szeretője volt. Csak azért kellett, hogy legyen egy férfi szereplő is a filmben, hogy okosakat mondjon, magunktól nem tudnánk, honnan leselkedik veszély a bolygóra. Ám ő is következetlen, Ingrid új lakására azt találja mondani, a berendezése mintha lomtalanításból származna. Ő beszél később a neoliberális gazdaságról, mint bolygógyilkosról?

Damian professzor és Ingrid. John Turturro és Julianne Moore

A képzőművészet, irodalom, zeneművészet metszéspontjában álló filmnek James Joyce A holtak című novellájának (Dubliners kötet, 1914) motívumai adják az irodalmi alapot az érzelmi hullámvasút ábrázolásához. Ami a novellában Gabriel Conroy karácsonyi forgatagból való kiszakadása, az a filmben Martha Hunt életből való kiszakadása. Egy művelt, ambiciózus értelmiségi nő, aki ugyanúgy képtelen a tapasztalatait megosztani a lányával, mint a novella főszereplője a feleségével. Elidegenedés önmagunktól és a világtól. A hóesés pedig maga az elmúlás. 

Pedro Almodóvar filmje nem annyira bonyolult vagy kódolt, hogy ellenálljon a befogadásnak, és ahogy összehozza a művészeti ágakat, az egészen lenyűgöző. 5/4

∗

A film megnézhető: videa.hu

Tovább az eredeti oldalra!