Habszivacs Szemle / 2024. május 12., vasárnap

A szenvedély íze, 2023 (La Passion de Dodin Bouffant)

Kicsit szégyellem, de szerintem ez a film nem elég jó. A szenvedély íze gyönyörűen fényképezett, de modoros alkotás. Értem, hogy a rendező Anh Hung Tran (1961) elit francia filmiskolába járt, meg filozófia szakon végzett az egyetemen, és hogy az anyukája remek szakács volt, de akkor is.

Azt is szégyellem, hogy Gy.D. WMN-en megjelenő filmes írásaitól olyan dermatitisem* lesz, amit nem tudok megvakarni. Szépelgő, hamisan kedélyes, miközben ásatag és unalmas szempontokat közvetít. Most is úgy interpretált egy-egy filmes jelenetet, hogy elkezdett a hátam közepe viszketni. Mindent elhisz a rendezőnek, azt is, amit nem kellene, Juliette Binoche szépségességére pedig több mondatot használ el. Érti valaki, ez miért gáz 2024-ben, vagy magyarázzam el részletesen? "Mit gondol arról a mondásról, hogy a férfiakhoz a gyomrukon keresztül vezet az út?" Most komolyan, ezt a hülyeséget kérdezi Juliette Binoche-tól? Vagy: "Eugénie karaktere a film végén azt kérdezi Dodintől, hogy „A feleséged vagy a szakácsnőd vagyok elsősorban?” – amivel a függetlenségét akarja bizonyítani." Dehogy a függetlenségét akarja bizonyítani, ez van a forgatókönyvben. Attól, hogy a rendező 1974 óta Franciaországban él, még nem ismeri úgy az euroatlanti kultúrkört, mint aki beleszületett. Anyukája legfőbb tevékenysége a főzés volt – még Vietnamban –, de ebből nem következik, hogy ha a francia kultúrtörténetre adaptálja ezt a tiszteletet, abból jó film lesz. Rém didaktikus például. Felszínes, és néhol unalmas. Ettől olyan hamis Eugénie Chatagne figurája is – szerintem. "Eugénie tehát egy feminista karakter." mondja Gy., mintha a feminista és az öntudatos csereszabatos kifejezések volnának, pedig az egyik nagyobb halmaz a másiknál. Minden feminista öntudatos, de nem minden öntudatos feminista. Igaz, a 18. században volt egy feminista, Condorcet márkija (1743-1794), a Francia Nemzetgyűlés tagja. Szóval, szerintem a rendező egyszerűen olyan témához nyúlt, ami kifogott rajta. Marcel Rouff (1877) svájci történész és gasztronómiai író regényéből – Dodin-Bouffant élete és szenvedélye (1924) – született a film, Lawrence Durrell írta hozzá az előszót, és ha valakit okolni kell a modoros történetért, az igazából Marcel Rouff.  

Annyira látszik, hogy parókák

Dodin Bouffant (Benoît Magimel) uraságnak a gasztronómia iránti szenvedélye (gourmet), és a szakácsnője Eugénie Chatagne (Juliette Binoche) iránti szeretete – vagy inkább tisztelete – szervezi az életét. Azért szereti Eugénie-t, mert közös érdeklődésük van: a francia konyhaművészet, és nem azért, mert szerelmes belé. Tök jó fej, nem hozott kompromisszumot, nem áldozta fel magát a szokások oltárán, nem nősült meg. Eugénie sem akar férjhez menni, de pont ez karakterének fő modorossága, mert ha szerelmes lenne, nem lenne más opció. Aki szerelmes, az irracionálisan gondolkodik, ha megkérik, igent mond. Tertium non datur.** És hát a tizennyolcadik században azért nehezen hihető, hogy ez a szakácsnő, aki tényleg szereti a nálánál sokkal rangosabb és vagyonosabb férfit, és még közös szenvedélyük is van, húsz év alatt egyszer sem fogadja el annak házassági ajánlatát. Merő modorosság. Persze, mindig vannak különcködők, és hát ezek szerint ő is epikureus alkat, ami erősebb a szenvedélynél. Gy.D. rendezővel készült beszélgetéséből világos, Anh Hung Tran-nak külön tetszett egy élethosszig tartó, középkorú emberek közötti szeretet ábrázolása, és tökre igaza van, de jócskán lenyeste – ő meg az író – a karaktereket. Nem a kitartással, az egy emberre való fixáltsággal van a baj – van ilyen, aki olvasta Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című regényét (1985), az tudja, bár annak a regénynek is vannak gyengélkedő részei –, hanem az egysíkú ábrázolással. Sehol egy erőszakos magatartás, sehol egy gőgös osztálytudat megnyilvánulás, vagy egy csipetnyi férfi jogosultságtudat birtoklási vággyal megfűszerezve? Többszörösen didaktikus film, kajálás közben például a férfitársaság francia gasztronómiai érdekességekkel szórakoztatja egymást és minket, kultúrtörténeti adomázás egy kis férfivircsafttal. A kor normái szerint Eugénie-nek itt tényleg nem juthat hely, neki a konyhában a helye, amivel tökre elégedett. Ha feminista lett volna, ahogy Gy. mondja, helyet követelt volna magának ebben az asztalregényben.

A gourmet-ság férfiprivilégium

"Flambírozni nagyon jó", mondja Dodin úr más bölcsességek társaságában, és a film javára válik, ahogy a "Kanállal egye, egész más élmény" mondat is. A kevesek által tudott gasztronómiai titkok élvezetesek, és asszociatívak, eszembe jutott például az olvasás-élmények különbsége – ragasztott és fűzött könyvek különbsége –, ami ugyan nem gasztronómiai, hanem könyvkötészeti kérdés. "Ínyencek csak felnőttként lehetünk", mondja Dodin úr, és tudom, mire gondol, csak nem értek vele egyet. Életem legnagyobb gasztronómiai élménye a napköziben elfogyasztott szalámis zsömle volt, semmi sem tudta még felülmúlni. A szekularizált táplálék végső soron szakrális tett, a test és a vér magunkhoz vétele. Ez a felfogás érezhető a filmből, és az is világos, hogy az Eat Art – étel, mint műalkotás – a kultúra része, és mindig ember- és társadalomkritika is egyben, vagy hatalmi pozíció, ahonnan a világot értékeljük, gondoljunk például a The Bear (2022) sorozatra, vagy a L'ecsó című rajzfilmre (2007). Nem pont erről szólnak? Dehogynem, csak volt bennük katarzis. Pauline (Bonnie Chagneau-Ravoire), a tizenegy éves szomszéd kislány háromszög alapú narratívát eredményezett, karakterének szerepe kettős, egyfelől megismerjük Eugénie előéletét, amikor a kislány érdeklődik iránta, másfelől a közös gyermek víziója is, akinek a maguk módján egyengetik az útját, és láthatjuk, milyen remek szülők lettek volna.

Nincs köztük kémia

Azt mondja a Gy.D. interjúban ez a vietnami származású rendező, hogy a konyha templom. Én azt mondom, a konyha kivégzőhely, állattemető és feldíszített koncentrációs tábor, az állati szenvedések helye, ahol élőlényeket gyilkolnak. Szenvedély helyett valódi szenvedés. Oké, a 18. században nem voltak vegán aktivisták és vegán természetfilozófusok, de ma valid szempont az élő rákok forró vízbe dobásának, szárnyas lábak megpörkölésének, valamit a kis sármányok kegyetlen meggyilkolásának a kritikája. A rombuszhalról nem is beszélve. Nem mondom, hogy egy filmes alkotásnak mindenféle társadalmi szempontot figyelembe kell venni, a művészet nem politikailag korrekt kategória, de ha nincs reflektálva egy új szempont – legalább a kritika által – az hiba. Nincs autonóm művészet, és erről lehet vitatkozni, az állatok szenvedéséről nem annyira.

Juliette Binoche nem volt különösebben esztétizálva – szerencsére –, cserébe az öltöztetőt sem kell nominálni az Oscar-díjra, az első pillanatban kiszúrható parókája zavaró volt, csak úgy, mint Benoît Magimel-é, csak az övé nem volt elcsúszva. Nyilván két francia színészóriás remek játékát látjuk, de Gy.D. behízelgő alámondása helyett egyáltalán nem láttunk vonzalmat a felek között, amit – mint megtudtuk – a rendező kért, tehát neki címezzék a reklamálást, ne a színészeknek. Egyszer kritizáltam Györgyi Anna végtelenül modoros szinkronhangját, amit most nem tudok, ugyanis tökéletesen mentes volt tőle, szinte együtt lélegzett Juliette Binoche karakterével. Élmény volt, és ha lenne a szinkronhangoknak Oscar-díja, megkaphatná. Viczián Ottót még a Szívtipró gimi-ben (1994) jegyeztem meg, mindenhol felismerem a hangját, kivéve most. Talán az elmúlt évtizedek, a színház látogatások hiánya miatt van, pedig ő is nagyszerű volt. ∗∗∗∗∗

A film Bechdel-tesztje pozitív

*bőrgyulladás

** Harmadik lehetőség nincs

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

Tovább az eredeti oldalra!