Habszivacs Szemle / 2025. január 12., vasárnap

A Man and a Woman (Férfi és nő), 2016 – filmkritika

Az Egy férfi és egy nő (1961) francia film dél-koreai remake-je. Amióta olvastam Kemény Lili Nem című könyvét, állandóan az a dichotómia jár a fejemben, ha ilyen filmet látok, hogy a nő és a férfi hogyan találkoztak? A véletlen hozta össze őket, vagy a habitusuk? Nagyon nem mindegy, és akkor a többi dologról még nem is beszéltünk.

A Kemény könyvben van erről szó, amikor a narrátor a férfi-nő kapcsolatokról beszél – ha jól emlékszem – általános értelemben. Szerintem a habitus a nyerő, de a véletlennek is van szerepe; véletlenül olyanba botlunk, akivel közös a habitusunk: világhoz való hozzáállás, lelki beállítottság hasonlósága, valami ilyesmi. Ezt kell összeegyeztetni a már meglévő adottságokkal, életkorral, társadalmi helyzettel, és a családi állapottal. Ebben a filmben a családi állapot lesz a problémás, a véletlen két hasonló habitust fésül össze, de mindketten házasságban élnek, és beteg gyereket nevelnek. 

A férfi főszereplő miatt néztem meg a filmet, Gong Yoo a neve (a filmben Kong Ju), streaming oldalakon most fut  az elhíresült dél-koreai sorozat, a Nyerd meg az életed második évada. E miatt megnéztem az első évad elejét újra, hogy is kezdődött az egész, és emlékszem rá, ahogy Gong Yoo beszervezi az áldozatokat. Felejthetetlen fazon, elképesztően jó színész, és a most ebben a filmben ő játssza a férfit. Nem lehet összetéveszteni más koreai színésszel, nem úgy, mint a nőt, Jeon Do-yeon-t, aki Cson Dojon-t alakítja, ami persze sajátos és akaratlan európai rasszizmus a részemről. De az a helyzet, hogy a film előrehaladtával, amikor már nem Finnországban vagyunk, egyszerűen nem ismertem fel egy darabig.

Gong Yoo (Kong Ju) és Jeon Do-yeon (Cson Dojon)

Szóval, Finnországban vagyunk, egy speciális iskola két diákjának a szülei egy terápiás téli kirándulás miatt összefutnak, a nő kérésére követik a buszt egy Tampere melletti téli tábor környékére, mert a nő annyira aggódik. A férfi kislánya depressziós, a nő kisfia autista. Elképesztő finomsággal ábrázolja a film a helyzetet, és a gyerekeket csak annyira vonja bele, amennyire a történeti szál miatt fontos, de nem ezen van a hangsúly, noha ez a helyzet határoz meg mindent. Autóval mennek, mint a francia filmben Jean-Louis Trintignan és Anouk Aimée. A sok órás út alatt nyilván beszélgetnek, de ez a néző képzelőerejére van bízva, a rendező Lee Yoon-ki itt művészileg tömörít.

Két dél-koreai Finnországban. Érdekes felállás, felső-középosztálybeli szereplők, akik között kulturális közösség-érzet alakul ki. Ha Szöulban előttem állna a sorban egy magyar, meghatódva és bekönnyezve borulnék a nyakába én is. De mi lehet a közös habitus? Egy európai számára a koreai szubtilis kulturális-viselkedésbeli jellemzők azon kívül, hogy időnként hangosak, nem nagyon ismertek. (A japán filmekben azt hinnénk, mindjárt megölnek valakit, pedig csak megköszönték az ebédet.) Mindketten rezignáltak, de ez magyarázható az élethelyzetükkel. Keveset beszélnek, ritkán szólalnak meg, nem reagálnak le mindent, ezért titokzatosnak tűnnek. Alapvető szomorúság van bennük, ugyanaz a helyzetük, beteg a gyerekük, és ez nem ok a felhőtlen jókedvre.

Már Szöulban vannak

Ezen túlmenően mi az, ami összeköti őket a világ megértésében, a világhoz, vagy bármi máshoz való viszonyukban? Szelídek, konfliktuskerülők, és mindketten – eltérő mértékben ugyan – de helyt adnak a spontaneitásnak. A férfin kifejezetten látjuk, milyen lenne, ha szabad lenne. A nőn nem, de ez inkább a nemek eltérő szerepének a része, Dél-Korea az egyik legpatriarchálisabb társadalom. Telve vannak felelősségérzettel olyannal szemben is, aki iránt már nem éreznek vágyat. Rendes kerékvágásban ez ok lehetne a közös életre, de éppen a felelősségérzetük akadályozza meg őket. A férfi karaktere érdekesebb, mert nagyobb a mozgástere, jobban kifejezheti az érzéseit szavak nélkül is. A nő inkább a szavakra támaszkodik, "Nem tudok nélküle élni", mondja egy nap a férjének. (Dehogynem, gondolja a néző.) A férfi viselkedése standard, így viselkedik, aki szerelmes: leskelődik, vár, beszélni akar, felugrik a vonatra, mint Latinovits Zoltán Ruttkai Éva miatt annak idején. 

Mégis, mint minden szerelem, saját magukról szól. A férfi felesége depresszióban szenved, mentálisan beteg, a férfi belefárad egy idő után, kiutat keres öntudatlanul is, nő pedig jókor volt jó helyen. Bárki lehetett volna, aki életkorban, társadalmi helyzetben nagyjából megfelelő. A nő többet hezitál, mégis ő az, aki kevésbé menekül, aki nyitottabb. Ő az, aki feltárja lelki diszpozícióját a házastársának. Persze, a férfi nem kockáztathat még egy öngyilkossági kísérletet. A szerelemnek is van ökonómiája; hányan szenvednek, ha marad a státus quo? Csak ketten. Ha borul, akkor négyen. Minden világos, a négy több, mint a kettő. 

A férfi építész, a nő divattervező

Elképesztő képi világ, Finnország télen, de minden olyan lassú, kiegyensúlyozott, és a vége olyan katartikus, hogy csak a legjobb francia melodrámákban láttunk ilyet. Egy kilátástalan vonzódás minden részletét átérezzük, és döbbenet, hogy ugyanazokon a stádiumokon megy keresztül mindenki, aki átélte már a lehetetlenség brutalitását. 5/5

A film megnézhető a videa.hu oldalon

Tovább az eredeti oldalra!