Hagyjuk a tündérmeséket: Buffonról, a Juventusról és a normalitásról
2006. július 9-én Olaszország dicsőségben fürdött.
Négy évvel a világbajnokságról való, vitákba burkolózó kiesés után minden rendben volt az Azzurri szempontjából: Andrea Pirlo selymes szöglete az égig magasodó Marco Materazzi fejére, aki egy Franciaország javára megkérdőjelezhető büntető után egyenlített; Zinedine Zidane spontán fejelése, majd következett David Trezeguet büntetője, amelyet követően az olasz válogatott győzelmi mámorban rohant át a pályán Berlinben.
Az olaszok számára ez, ahogy mondani szokták, tündérmesébe illő befejezés volt. Minden, ami 2002-ben rosszul ment, most jól sikerült. Minden igazságtalanság megfordult. Ennél jobb történetet nem is lehetett volna a semmiből írni.
A főszereplő Gianluigi Buffon volt.
Igazán furcsa, hogy az új 2017-es szezon előtti hetekben milyen ritkán esik szó az ikonikus kapusról. Mind Torinóban - Leonardo Bonucci átigazolásával, a cardiffi utórezgésekkel -, mind Piemonton kívül - a Neymar-sagával, a labdarúgás átalakulásával - a mindent átható zaj tompította a felismerést, miszerint minden valószínűség szerint Gigi hattyúdala következik.
Ő az a típusú játékos, akiről az ember azt gondolná, vagy inkább remélné, hogy vele kapcsolatban világszerte heti rendszerességgel jelennek meg dicséretek. Úgy tűnik, megérdemli az elismerést. Egy olyan kitüntetett pályafutás ezen a pontján, mint Buffoné, a szurkolók szeretnek a mese köntösébe burkolózni. Jobban kedvelik ezt a világot, amelyet hősök és gonoszok, legendák, mítoszok jellemeznek. A szurkolók olyan embert akarnak, aki túlmutat a gyarló életen, és Buffon az a ritka karakter, aki a pályán és azon kívül is képes talán megfelelni ezeknek az elvárásoknak.
Úgy tűnik, a játékosok is vonzódnak a legendák világához, legyen szó beidegződött szokásról vagy veleszületett hajlamról, akár a kettő egymást erősítő körforgásásról. Valójában maga Buffon is ezt a nyelvet használta a cardiffi döntő után.
„A győzelem tökéletes befejezés lenne” - mondta a vereség után. „Az emberek szeretik a tündérmeséket.”
De van egy igazság: a mesék valótlanok, és a mese nyelve, bármilyen csábító és természetesnek tűnő, csökkenti a dicsérni kívánt személyek értékét.
Gianluigi Buffon nem legenda, és nem is akar az lenni.
Napra pontosan két hónappal azután, hogy Olaszország 2006-ban megnyerte a világbajnokságot, Buffon és a Juventus a klub történetében először öltött mezt a Serie B-ben. A calciopoli után a bianconeri játékosokat veszített, akik az Interhez, a Fiorentinához, a Barcelonához és a Real Madridhoz igazoltak. A Juventust megfosztották egyes címektől és a dicsőségtől. Megvetve és lefokozva a torinóii zebrák egy évig a másodosztályú olasz bajnokságban vergődtek.
Nem lehet megfelelően leírni azt az ostorcsapást, amelyet Buffon 2006 májusától szeptemberig érezhetett. A 2005-2006-os kampányban a Juventus egyetlen mérkőzést veszített el. Megnyerték a Serie A-t 91 ponttal, a Milan a második helyen végzett, de a büntetések kiosztása után hátrasorolták a tabellán. A bianconeri és a rossoneri mögött az Inter 76 ponttal a harmadik helyen végzett. Május végén robbant ki a botrány. Június elején az Azzurri Németországba repült, hogy megkezdje a világbajnokságon való versenyzést. Június 22-én Olaszország 2-0-ra legyőzte Csehországot, és bejutott a kieséses szakaszba. Július 4-én Olaszország Dortmundban 2-0-ra legyőzte Németországot, és bejutott a döntőbe. Ugyanezen a napon az Olasz Labdarúgó Szövetség elnöke kijelentette, hogy a Juventust a Serie B-be kell taszítani. Július 9-én Olaszország megnyerte a világbajnokságot. Augusztus 31-én a Juventus lemondott a Lazio bíróságához benyújtott fellebbezéséről, és elfogadta sorsát azzal az ígérettel, hogy a jogrendszer újra felülvizsgálja az ügyet.
Szeptember 9-én a Juventus 1-1-es döntetlent ért el a gyengécske Rimini ellen - annak ellenére, hogy az ellenfél egy játékosát kiállították.
Buffon mindezek ellenére maradt.
2017 május végén Gigi Buffon írt egy cikket a La Stampa számára, amelyben kifejtette, miért maradt Torinóban:
„Úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, hogy tiszteljünk egy mezt, egy klubot, egy szurkolótábort. Mindent elvesztettünk, hogy olyan dolgokat nyerjünk, amelyek nem mérhetőek és nem elcserélhetőek: tiszteletet, szeretetet. Alapvető értékeket egy közösség és egy csapat számára, mert nélkülünk nem lennének győzelmek, rekordok és hódítások.”
Manapság nem divatos dolog hinni valami önmagunknál nagyobb dologban, különösen igaz ez a sportban. Anélkül, hogy belemennénk a nyugati világ individualizmusába, vagy a kapitalizmus fogyasztói énközpontúságába, úgy tűnik, a mai kultúra nagy része arra irányul, hogy azonnali kényelemmel és élvezetekkel elégítsük ki saját igényeinket.
A Neymar-saga egyik legérdekesebb szála a brazil motivációival kapcsolatos találgatások.
Vajon a pénz miatt ment el?
Vagy azért ment el, hogy Lionel Messi árnyékából kibújjon?
Ez minden bizonnyal egy hamis kettősség, amelyet azok találtak ki, akik egy túlterhelt témáról akarnak írni, de ez nem azért érdekes, mert bármilyen nagy megfigyelésre utal Neymarral kapcsolatban, hanem éppen azért, mert a feltételezések kivetítéseként működik.
A Neymar motivációja körüli vita azt sugallja, hogy a távozás egyetlen lehetséges oka az öncélúság volt. Pénz saját magának, hiszen hatalmas fizetésemelést kapott, vagy dicsőség saját magának, hogy megszabaduljon Leo árnyékától.
Kevés szó esik arról, hogy azért ment el - ahogy ő maga mondja -, mert egyszerűen úgy érezte, hogy mennie kell, vagy mert valóban hisz a Paris Saint-Germainben klubként, vagy mert szeretne valamit építeni a francia futballban. Ha a vita puszta logikáját nézzük, minden feltételezéstől mentesen, amit Neymarra, a PSG-re vagy a Barcelonára vonatkozik, egyszerűen ez a helyzet.
A vita arról szólt, hogy a pénzért vagy az önreklámozásért ment el. Ez a feltételezés megfosztja a játékost az aktív szerepkörétől, a szavaitól. Nem kell tudományos tanulmány ahhoz, hogy tudjuk, az ember ennél sokkal bonyolultabb.
Vannak más okok is, amiért egy játékos visel adott színeket. Buffon a bizonyíték.
Könnyű aláásni a nem pénzügyi indíték lehetőségét azzal, hogy a klubra nyereségorientált vállalkozásként gondolunk. De a szurkolók számára a klub szimbolikát is jelent. Identitása egy városnak, egy történelemnek, egy mozgalomnak. A szurkolók emberek, és amikor egy játékos lerombolja ezt a hamis kettősséget, hogy csak a pénzért vagy csak az önreklámozásért játszik, akkor azon a ponton válik a szurkolók számára valami nagyobbá. Megszületik a metafizikai elem. A játékos a hely szimbólumává és hősévé válik.
Ez különösen igaznak tűnik egy olyan országra, mint Olaszország, egy olyan országra, amely az V. századtól a XIX. századig nem volt politikailag egységes, nemhogy kulturálisan egységes ország, azaz szigorú (és kedves) helyi identitásokkal rendelkezett. Bármikor, amikor egy jelentős játékos ligán belül mozog, láthatjuk a bizonyítékokat: mezégetés, rettentő sértegetések. Az emberek nem csak követik a klubjaikat, hanem együtt is éreznek a klubbal. A részüknek érzik az adott klubot.
Buffon elhiteti a szurkolókkal, hogy van miben hinni. Úgy tűnik, ő maga is hisz ebben.
Néhány évvel a 2006-os vihar előtt Buffon átélte azt, amit ő maga „sötét időszakoknak” nevezett.
Ahelyett, hogy újra átismételném ezen időszak tényeit, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy az élete nem volt zökkenőmentes, vagyis teljesen normális életet élt, teljesen normális problémákkal.
Buffon elhiteti a szurkolókkal, hogy van miben hinni. Úgy tűnik, ő maga is hisz ebben.
Buffon volt már házas és elvált. A Parmánál botrányt kavart a mezszámválasztása, a 88-ast választotta, amely fehér nacionalista felhangokkal bír, és a ruhaválasztása is port kavart: egyszer egy neofasiszta feliratú pólót viselt. Ha hiszünk Buffon szavának, mindkettő a fiatalság hibája volt. Egyiknek sem értette meg a jelentőségét. Még nem volt hozzászokva a sztársággal járó vizsgálódáshoz. S megemlíthető természetesen az az eset is, amikor a pármai egyetemen meghamisított egy diplomát.
Ha eltekintünk a nagyságrendtől, ha eltekintünk a rivaldafénytől, Buffon problémái olyanok, mint bármelyik fiatal problémái. Inkább az elv, mint a hamis felnagyítás az a szempont, amelyre összpontosítani kell: tudatlanság, csalás, rossz reakció a nyomásra, nem tudja, hogyan kell megbirkózni az elvárásokkal.
A körülményekkel és a hibákkal való megbirkózás, az előbbi az élet ténye és annak a bizonyítéka, hogy az ember képtelen irányítani másokat, irányítani a körülöttünk lévő világot, az utóbbi annak bizonyítéka, hogy egyetlen ember sem tökéletes, egyszerűen ezt teszik az emberek. Buffon is megtapasztalta már a maga részét mind a körülményekből, mind a hibákból.
Michel de Montaigne, 16. századi író, politikus és filozófus egyik művében írt egy sort, amely mindig bekúszik az agyamba, amikor a hírességről gondolkodom: „Egy kisebb család kormányzása aligha okoz kevesebb gondot, mint egy egész királyságé”.
A problémák nem változnak, csupán skálázódnak.
Labdarúgónak lenni rendkívül nehéz lehet abban a tekintetben, hogy a problémáid változatlanok, ugyanazok, mint amik mindig is voltak, de az emberek (pl. a szurkolók, a közönség) nemcsak másképp látják ezeket (a problémáidat), hanem téged is másképp látnak.
S itt jelenik meg a bálványok, a mítoszok világa. Vagy a hírességek kultusza, akárhogy is akarunk gondolkodunk minderről.
Buffon pontosan így fogalmazta meg a depresszióval és a depresszión keresztül folytatott küzdelmét:
„A szurkolóknak teljesen mindegy, hogy milyen vagy. A focistát, a bálványt látják benned, ezért senkinek sem jut eszébe megállni és megkérdezni téged: »Hé, hogy vagy?« A probléma az volt, hogy ha azt mondtam volna: »Elvonulok két hónapra, hogy jobban legyek«, akkor végem lett volna. Mert utána minden alkalommal, ha elbuktam volna egy mentéssel, vagy bármi mással, akkor arra az időszakra emlékeztettek volna. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy két-három hónapra elvonuljak, hogy jobban legyek.”
Buffon kitér az érzékelés gondolatára és a mitológia nyelvére. Bár Buffon szimbolizmusa még korántsem ért véget (ez az időszak megelőzte a calciopolit, abban a szezonban, amelyben megalapozta örökségét a Juventusnál), hírneve minden idők legmagasabb szintjén állt. Rekord átigazolási díjért szerződtették, az akkoriban élő egyik legjobb kapusnak tartották, és egyben a jövő legígéretesebbjének is.
Labdarúgó celeb volt. Már nem tekintették szokványos embernek, aki szokványos dolgokkal küzdött. A pénz állítólag megoldja a problémákat. A hírnév elvileg megoldja a problémákat.
(Érdekes módon, bár ez inkább tudományos vizsgálat tárgya, mint puszta spekuláció, minimum egymással összefüggő kapcsolat van a hírességek öngyilkossága és a nyilvánosságban megjelenő öngyilkossági gondolatok között, ami valami ilyesmi logikára utal: ha X hírességnek pénze, hírneve, dicsősége stb. van, és mégis öngyilkos lesz, akkor nekem - aki esetleg ugyanezekre a dolgokra törekszem - mi okom van élni, ha mindezek elérése után X híresség mégis öngyilkos lesz?)
Bármennyire is nehéz lehetett 2006, Buffon a 2003-2004-es időszakot - a Juventus és Buffon személyes dominanciájának időszakát - nevezi annak az időszaknak, amikor megtapasztalta ezeket a mélységeket.
1897-ben még nem voltak repülőgépek. Nem volt még Ford T-modell. A Fiat még nem létezett. Olaszország kevesebb mint 30 éve volt egységes ország. Albert Einstein még nem beszélt a relativitáselméletéről. Az Egyesült Államokban a nők nem szavazhattak.
Szintén 1897-ben: Nem voltak világháborúk, nem volt Oreo keksz, nem volt film.
1897-ben a Corso Re Umberto egyik padján egy csapat tinédzser megalapította a Juventust, és a klubot a korukról nevezték el: iuvenis a latin iuvenis szó, ami a fiatalokat jelenti. A mezükhöz a rózsaszínt választották. Három évvel később a bianconeri az angliai Nottingham alapjaiból született, abból az országból, ahonnan a sportágat importálták.
A Juventus öreg futballklub: 30 évvel idősebb, mint a Roma, 29 évvel idősebb, mint a Napoli, két évvel idősebb, mint a Milan. A Juventusnak nagy és sikeres és nehéz történelme van, amit talán az foglal össze leginkább, hogy egyetlen más klub sem büszkélkedhet annyi második helyezéssel a Bajnokok Ligájában.
Amikor Buffon 2006 nyarán elzárkózott a zsíros szerződésektől és a szexi átigazolásoktól, akkor Torino miatt zárkózott el ezektől.
Gigi Buffon a 2017 őszén kezdődő szezonban a fekete-fehér, vagy bármilyen színű is volt a kapusmez adott évben, 623. alkalommal lépett tétmeccsen pályára. Klubban és hazájában egyaránt, beleértve a Parmában töltött napjait is, a toszkánai férfi több mint 1000 alkalommal védte kapuját.
Mindezek ellenére azonban, a győzelmek és a hosszú karrier ellenére az ő napjai is végükhöz közelednek. Valójában hamarosan véget érnek. Véget érnek, és csak egy foszlányai lesznek a klub hosszú történelmének. Gianluigi Buffon Aranylabda nélkül fog visszavonulni. (2006-ban, abban az évben, amikor a Serie B-ben játszott, második lett - amire mérhetetlenül büszke.) Minden valószínűség szerint Buffon BL-trófea nélkül vonul vissza - ami állítása szerint a világbajnokság mellett pályafutása „legnagyobb öröme” lett volna.
A Juventus nem Buffonról szól. Buffon a Juventusról szól. A Juventus pedig Torinóról szól - egy igazi város, igazi, graffitikkel tarkított utcákkal, igazi olaszokkal és minden egyes dobogó szív, minden egyes vonatcsattogás igazi zsenialitásával és igazi frusztrációjával.
Gigi úgy tekint a harmincra, mint a kamaszkorból a felnőttkorba való átmenetre.
2008-ban, amikor 30 éves lett, rengeteg dolgot átélt már, első fia születését, világbajnoki győzelmet, a calciopolit, és rengeteg dolog volt előtte: zsinórban hat scudetto, válás, még két BL-döntőbe jutás, még több gyerek. Ekkoriban jelentette meg önéletrajzát, amely az addigi életét örökítette meg. A fiatalság, a iuvenis önéletrajzát.
Ebben az időben, amikor az egész futballvilág követte minden lépését, amikor minden fiatal, feltörekvő kapus őt nézte, amikor a szurkolók bálványozták, ő is olyan akart lenni, mint ők: normális.
Egy akkori interjúban Gigi részletezi, miért beszélt először nyíltan a depressziójáról.
„Nem féltem beszélni róla. Úgy érzem, az életemben elkövetett hibáimmal, a helyes dolgokkal, amiket tettem, most már normális embernek érzem magam. És elhatároztam, hogy normális emberként fogom élni az életemet. Ez azt jelenti, hogy felismerem a gyengeségeimet és az erősségeimet, a tulajdonságaimat, és mindezt anélkül, hogy szégyellném a negatív aspektusokat.”
Vicces, nem igaz? Arra gondolni, hogy mindenki más azt szeretné, hogy gazdag és híres legyen, mint Gigi, és Gigi pedig arra gondol, hogy normális szeretne lenni, mint mindenki más.
Jelen bejegyzés alapjául a következő 2017-es írás szolgált: »Black & White & Read All Over, a Juventus community«
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: