Ideo-logikák / 2024. december 10., kedd

Így körözi le a fizikai munka a szellemi foglalkozásokat

Ahogy rászoktunk a virtuális világra, úgy romlottak le az utóbbi generációkban a manuális készségeink. Még egy-két generációval ezelőttt is gyakori volt például az, hogy az emberek maguk építették a házaikat, csak a nagyon speciális munkákhoz hívtak szakembert. Mivel az ilyen készségeink megkopnak és a szellemieket könnyebben tanuljuk, ez lehet az egyik oka annak, hogy a fizikai munka felértékelődött.

A digitális elszigeteltségnek ráadásul van egy olyan hatása is, hogy mivel kisebb az információáramlás a fogyasztók között, kevéssé ismerik a lehetőségeket és rosszabb alkupozícióba kerülnek. (Magyarán azt a vállalkozót bízzák meg a szakmunka elvégzésével, akit éppen ismernek.) Az elszigetelt és információhiányos fogyasztók nagy száma szintén a keresleti piacot erősíti, amit úgy is mondhatnánk, hogy az elszigetelődött ember kapcsolati tőkéje kisebb, ezért mindenhez drágábban jut hozzá.

Anno a kommunista rendszerben a szakmunkások fizetése meghaladta számos értelmiségi szakma átlagát politikai okokból, de mára ismét eljutottunk erre a szintre sőt, szerintem egyre inkább a fizikaiak felé billen a mérleg. (A fizikai munkák magasabb fizetése nem feltétlenül baj, mert a fizikai munka sok szempontból kényelmetlenebb lehet a szelleminél, viszont ez a jelenség sok mindent megváltoztathat hosszabb távon.)

A bevándorlás kérdése mindenhol politikailag érzékeny terület. Nyugat-Európában a külföldi munkavállalók nagy száma enyhíti a szakmunkáshiányt, a mi régiónkban viszont fordított a helyzet, arányában jóval kevesebb a külföldi munkavállaló (azok is cégeknél dolgoznak inkább), viszont jelentős a kivándorlás. A vendégmunkások nagy többsége mindenhol inkább fizikai munkakört tölt be a nyelvi korlátok miatt, ezért a fizikai területen dolgozók számára elvileg nagyobb konkurenciát jelentenek, nem véletlen tehát a kérdés átpolitizáltsága. (A bevándorlás ettől eltekintve viszont nem zéró összegű játszma, eredménye lehet tartósan pozitív vagy tartósan negatív is.)

Nálunk mára az a helyzet alakult ki, hogy a fizikai szakmunka ma már többet ér a piacon mint a nem vezetői szellemi munka. Ez előfordulhat máshol, például a finneknél is, ott azonban csak úgy előz be a fizikai, hogyha a szellemihez hozzászámítjuk azt az anyagi hátrányt, amit a felsőoktatásban eltöltött évek során szedett össze. Nálunk a felsőfokú képzettek aránya jóval alacsonyabb mint nyugaton, de ennek ellenére is ma már a fizikai szakmunkának a bérekhez viszonyított aránya magasabb mint a legtöbb nyugat-európai országban. (Érdekes, hogy a szakmunkás bizonyítványt kapók nagy része nem azt végzi, amire képesítése van, ez valószínűleg a felsőfokú területen sincs másként – de ez már a magyar oktatás hatékonyságáról is szól).

Nyugat-Európában eléggé valószínűtlen, hogy egy szakmunkás többet keressen mint egy orvos. Nálunk annyira keresleti piac van fizikai szolgáltatásokban, hogy még ez sem ritka jelenség, számos „mester” elérte a felsőfokú vezetői beosztások szintjét, vagy nem ritkán a fölött is keresnek. (Orvosként is csak azok keresnek igazán jól, akik a főállásuk mellett magánpraxist is folytatnak.)

Mi számít jó fizetésnek ma nálunk? Körülbelül 1 millió bruttó elfogadható megélhetést tesz lehetővé, az 1 millió nettó fölötti számít igazán magas jövedelemnek. Budapestet és Közép-Magyarországot tekintve mindenképp, viszont a legtöbb országrészben ezeknek fizetéseknek a fele is már igen jónak számít.

Egyszerűen arról van szó, hogy országunk annyira megdrágult az utóbbi időben, hogy ilyen szintű fizetésekre van már szükség magasabb életszínvonalhoz. Az inflációszámítás szerintem alulsúlyozza a szolgáltatások és a lakhatás költségeit, amik egyre nagyobb arányt képviselnek a fogyasztói kosárban az iparcikkekkel és élelmiszerekkel szemben.

A bérarányok változása a hagyományos ipari termelő szektort például hátrányosan érintette, mivel az iparcikkek árait csak kismértékben lehetett növelni, ráadásul az ipar szinte teljes egésze válságba is került. Ezzel szemben a szolgáltatásokat nyújtó vállalkozók keresleti piacon dolgoznak, és akik megfelelő gyakorlattal, rutinnal rendelkeznek, és elég ügyesek a saját területükön, manapság kiemelkedő jövedelemhez juthatnak.

Velük szemben a szellemi foglalkozásukat hivatásszerűen végzők közül sokan egy olyan csapdába estek, hogy mivel szeretik azt, amit csinálnak és ahhoz értenek a legjobban, ezért nehezen váltanak annak ellenére is, hogy a fizikai létminimum szintjére kerültek.

A jövedelmi különbségek nálunk manapság már nagyon nagyok az egyes foglalkozások között. (Sőt még a „mesterek” között is, mert a nem főállásúak között vannak, akik a régi árakon, azaz féláron dolgoznak.)

Az értelmiséget régebben osztálynak vagy viszonylag egységes társadalmi rétegnek nevezték, de ez a kategória a megszűnés határára került, az „értelmiségi” fogalma leértékelődött és kezd teljesen kiürülni. Ráadásul az értelmiség rendkívül megosztottá vált az utóbbi évtizedekben a konzervatív-újító gondolkodási tengely mentén. Mindezzel összefügghet az, hogy jelentős színvonalcsökkenést tapasztalunk számos értelmiségi szolgáltatásban, főként ott, ahol a technológiai fejlődés ezt nem képes ellensúlyozni. Én magam nyilván elfogult vagyok, de egy kulturális hanyatlást vélek ebben felfedezni, miközben jól látható a politikai paletta átalakulása.

A politika világát a közhiedelemmel ellentétben nem az elégedetlen és főként nem a kisemmizett tömegek alakítják (ők mindig oda állnak, ahonnan alamizsnát kapnak), hanem a gazdaságilag erős pozícióban lévők. Egy gazdaságilag erősödő réteg mindig törekszik a politika világát is a maga képére formálni, hogy a pozícióit bebiztosítsa, megerősítse. Azért eleve reménytelen a politikai vita, mert teljesen lecsupaszítva arról szól, hogy mért én kapjak több pénzt és lehetőséget veled szemben (vagy az általad preferált csoportokkal szemben.)

Nem közismert, de a radikális konzervativizmus egy létező ideológia, sőt nagyon is divatos ideológia manapság. (Ezzel szemben a hagyomány, a keresztény etika, a demokrácia – ezek szerves módon kialakult rendszerek, nem pedig ideológiák.)

Viszont amikor az ember ideológiát választ, akkor kabáthoz választ gombot: az ideológia csak begombolja a már meglévő kabátot. Magyarán a gazdasági erő és a gazdasági igények alapján választják a legtöbben a saját megmondóembereiket. A gyakorlatban ez úgy szokott működni, hogy a neten megkeresi azt a csatornát, ami a neki szimpatikus dolgokat mond, leegyszerűsített értelmezéseket gyártva, jelentősen elferdítve, vagy egyoldalúan csoportosítva a tényeket, és ezután szépen építgeti a kis ideológia buborékját. (Ami csak akkor pukkadhat ki, ha a gyakorlatban kell igazolni a létjogosultságát.) Mivel az értelmiség súlya a társadalomban folyamatosan csökken, ezért a leegyszerűsített világmagyarázatok és összeesküvés-elméletek egyre inkább teret nyernek.

A demokrácia egy kifinomult rendszer, ami folyton egyensúlyokat keres, a működésmódjának a felfogásához ajánlatos a szélesebb látókör és nagyobb műveltség, az általános és középiskolai ismertek nem mindig elégségesek. Ha a demokrácia egyszerűen a többség uralma lenne, akkor Hitler vagy Sztálin rendszere is demokratikusnak lett volna nevezhető, ezért nyilván itt jóval többről van szó: hatalmi egyensúlyokról, hatalommegosztásokról, a hatalom korlátozásáról.

A fizikai munka felértékelődése párhuzamosan zajlik a lényegében demokráciatagadó radikális jobboldali mozgalmak előretörésével. Az értelmiségiek nagy része viszont szerepzavarba került és eladja magát a hatalomnak, segítve ezzel a diktatórikus rendszerek kiépülését.

 

Hogy Magyarország megdrágult az utóbbi években, annak számos oka van, ezek közül csak egyik a fizikai munka keresleti piacának kialakulása. Tény, hogy nálunk minden lassan megy, tökölés van, legtöbb cég és vállalkozás nem is ismeri a hatékonyság fogalmát. (Az építőiparunkra se jellemző egyébként a hatékonyság.) Olyan hagyományos termékeink sem versenyképesek már ahol az adottságaink eléggé jók, mint például a bor, fűszerpaprika vagy a húskészítmények. (Igaz, hogy ebben a klímaváltozásnak is van némi szerepe.) A legtöbb ágazatunk annyira nem versenyképes, hogy már a 450Ft-os euró sem segítene rajtuk, különféle állami és EU támogatások tartják csak őket a felszínen. Látható, hogy a támogatások hatása mennyire kontraproduktív, hiszen úgy működnek, hogy a jól működőktől elveszik és odaadják a gyenge hatékonysággal termelőknek. Ilyen módon nem is lehetséges elérni magas egy főre jutó GDP-t jelentős jövedelemkülönbségek nélkül.

A politika viszont azt sugallja, hogy különlegesek vagyunk és mindent jobban tudunk másoknál.

Tovább az eredeti oldalra!