Ideo-logikák / 2023. október 15., vasárnap

Háborúban hallgatnak a múzsák

Sok mindent képes háttérbe szorítani a háborús helyzet a régi latin közmondás szerint. Orosz-ukrán háború, migrációs válság, kiújult palesztin-izraeli konfliktus (nem tudom eldönteni, hogy minek is nevezzem) egy időben forrósítja az európai közállapotokat. Igaz viszont, hogy a magyar állampolgárnak ez már nem újdonság, mi már sok éve kisebb-nagyobb „háborús vészhelyzetekben” élünk, a közmédiumaink szerint folyamatosan harcolnunk kell valamiért vagy valakik ellen. Egy ilyen légkörben sokan vannak, akik hajlamosak elfogadni, hogy a kultúrát gyakorlatilag beáldozzák politikai célok érdekében (egészen addig a pontig, amíg nem áll a teljes agyhalál) és a közszolgáltatások minősége is egyre romlik.

A legtöbb esetben indokolatlan mértékű háborús pszichózisnak tudható be a demokratikus értékek iránti igények csökkenése is. Erre példa, hogy a rendszerváltás előtti években a hivatalos sajtóval szemben álló, más véleményeket megfogalmazók eleinte földalatti mozgalmakként (szamizdatként) jelentek meg, később másként gondolkodónak hívták őket majd alternatívoknak, 1989-ben lettek csak "ellenzékiek". Most mintha fordított folyamatot járnánk be, az objektív  tájékoztatás céljával működő médiumokat elkezdték "ellenzékinek" nevezni, de mivel 2022-ben megszűnt a kormány leváltásának esélye belátható időn belül, ma már inkább "alternatívoknak" hívják őket,  és ha ez így megy tovább, akkor pár éven belül eljuthatunk a tiltás (adott esetekben internetes cenzúrában is megnyilvánuló) állapotáig. Mindenesetre a Szabad Európa rádió jelentősége ismét megnőtt.

A szélsőjobboldali radikálisok nem kis részben olyan problémák ellen harcolnak, amiket végső soron ők maguk generálnak. A szélsőjobboldalhoz sorolhatók a vallási fanatikusok, az erőszakos rendpártiak (mint például a neonácik), szélsőséges nacionalisták és a populista mozgalmak egy része is. Ezek a mozgalmak háborúkat szítanak, a háborúk pedig hozzájárulnak a migráció fokozódásához. A radikális jobboldal nem annyira törekszik arra, hogy a problémákat másokkal együtt, közösen oldja meg, mert nem annyira az együttműködésben hisz, mint az erő kultuszában. (Az agresszor valamiféle megbüntetését sem támogatják, de ez csupán egyik tünete annak a fokozódó háborús pszichózisnak, amiben élünk.) Végső soron önbeteljesítő jóslat jöhet létre azzal a jelmondattal, hogy egy erőszakos világban élünk, egy olyan világban, ahol a politikusok megvédik az állampolgárt azoktól a problémáktól, amiket ők maguk okoztak.

A radikális jobboldalnak törekvéseinek megvalósításához mindenekelőtt nagy mennyiségű, olcsó pénzforrásra van szüksége, ami manapság a legtöbb esetben az olaj. (Azt, hogy „olcsó” idézőjelbe is tehetjük, mert a legnagyobb környezeti károkat ennek az anyagnak a használata okozza.) A könnyen megszerzett nagy jövedelmek akár egy állam szintjén is, olyan nagy hatalmat adnak emberek kezébe, aminek a kezelésére a legtöbb ember pszichológiailag képtelen. A hatalmasra nőtt egó ezután nem nagyon fog válogatni az eszközökben és hirtelen „elhivatottá válik”, így akarva beírni nevét a történelemkönyvekbe. (Ami gyakran sikerül is, csak nem biztos, hogy jó értelemben véve.)

A radikális jobboldal mindig az ország szuverenitását félti. Szeretném azonban megkérdezni, hogy szerintük hogyan néz ki az a lista, ami csökkenő sorrendbe állítja az országokat a szuverenitásuk alapján. Valószínűleg nem fognak tudni ilyen listát produkálni, mert az országunkat eleve úgy nézik, mintha az űrben lebegne, ahol sehol semmi nem úgy működik mint máshol, épp ezért nem is szoktak idézni más országok tapasztalataiból. Érdekes lenne pedig egy ilyen lista, például kiderülhetne, hogy a kis országok között Észak-Korea talán az egyik legszuverénebb, másrészt pedig az internetes álhírek azok, amik leginkább képesek befolyásolni a választási eredményeket (lásd például orosz hackerek kampánya Trump elnöksége mellett).

A mérsékelt jobboldallal szemben a radikálisoknál archaikus társadalomképet találunk, amely alapvetően statikus, a rend kultuszáról és az erőszakos rendteremtésről szól. Nem akarom a szélsőjobbos mozgalmakat démonizálni, mert ugyanolyan emberek alkotják mint bárki más, viszont valóban épít az emberben levő démoninak nevezhető vonásokra, például territoriális ösztönökre, anélkül, hogy ennek a veszélynek tudatában lenne.

Végső soron a radikális eszmék elfogadása sem nagyon különbözik a konzum-idiotizmusról. A liberálisok alapvető tévedése volt, hogy az anyagok, szolgáltatások és eszmék szabad áramlása azokat fogja majd segíteni, akik jobb minőség előállítására képesek. A gyakorlatban viszont azt látjuk, hogy egészségtelen ételek terjedtek el, buta sorozatok és valóságshow-k viszik a prímet, és a közösségi médiumokban is a nagyon nagy butaságok terjednek el legjobban.

Ez nem egyszerűen arra szolgál, hogy aki sikertelennek érzi magát, mert nem törekszik tehetségének és életcéljainak az aktív megvalósítására, a kanyarban tudjon előzni másokat. Nem, ő nyílegyenes ösvényt szeretne látni, hogy levágva a pálya összes kanyarját a (saját, gyakran hibás mércéje szerinti) utolsók közül indulva az élre vágjon.

A rend és a biztonság iránti vágyunk egyik karikírozott példája az lehet, hogy ha a rendőrség azt mondja, hogy a gyalogos ne menjen át az úton vagy egyáltalán ne is mozduljon ki otthonról, mert akkor biztosan nem fog problémát okozni. Ez egy sarkított példája annak, hogy a biztonság iránti vágyunk adott esetben mennyire extrém lehet amellett, hogy életszerűtlen is, hiszen az élet sajátossága a folytonos mozgás és változás.

A háborús helyzet rendkívüli állapotot jelent és alapvetően egy parancsuralmi rendszert feltételez, de meg lehet húzni a határt józanésszel (és csak is józan ésszel lehetséges), hogy mikor indokolt egy ilyen rendszer. A parancsutasításos rendszer kézvezérlésre való törekvése konfliktusba kerül azzal a fajta menedzser-szemlélettel, ami fontos feltétele a gazdaság és az állami szolgáltatások hatékony működtetésének.

A szélsőjobboldali politika végül is nem tesz mást, mint más pártok: valós választói érdekeket képvisel, amit szavazóik is honorálnak. Elvileg képes lehet olyan problémákat előtérbe helyezni, amit más pártok elhanyagolnak, ezért mindenképpen helye van a politikai palettán, sőt be is csatornázhat különféle választói törekvéseket, indulatokat is. A diktatórikus hatalomépítésre való törekvés viszont leginkább a radikális mozgalmakra jellemző, egyszerűen mert egy archaikusabb társadalmat képzelnek el, hierarchikus módon szervezett törzsi rendszerekkel.

Ha a dolgok mélyére nézünk a szélsőjobboldali felfogású ember a "harcos" típus, akinek a harc természetes létállapota, csak a mai társadalmakban az ilyen irányú képességeit nehezebben tudja megélni mint régen. Az egyes társadalmak teljes mértékű felelőssége, hogy az ilyen törekvések ne szorítsanak háttérbe minden mást, és valahogy megfelelő mederben lehessen ezeket tartani.

Tovább az eredeti oldalra!