Elegem Van! / 2023. február 13., hétfő

Elegem van a nyájas kereskedőkből

Móricz szerint gyalogolni jó. Nem tudom számít-e Zsiga bácsinak a véleményem, de szerintem is. Legalább nem lesz az ember olyan dagadt, mint az a velem majdnem egykorú "tudjuk ki". Egy ilyen mászkálás alkalmával pirosra váltott előttem az addig villogó zöld, így a fiatalos lendület megtört a KRESZ előírásán. Könnyű volt Mózesnek kettéválasztania a Vörös-tengert, de én miképp válasszam kettő zöld lépő emberkévé a dacosan álló piros kismanust? Inkább nézelődni kezdtem. A zebrától vagy tíz méterre van egy cukrászda, ahol alkalmanként szoktam venni vasárnapi ebéd utánra sütiket. Most igazi Rimbaud-féle Kenyér-lesőként tapadtam a kirakatra felhasználva az elfolyó időt. Próbáltam kisilabizálni a sütik állagát, árát, kínálatát, ha legközelebb erre járok érdemes-e náluk vásárolni. Hunyorgok, birkózom az üveg fényével. Nagy meglepetésemre kipattan az eladó, széles mosollyal az arcán - mint kiderült távoli ismerős - és invitál befelé. "Akarsz egy jó kávét?" - kérdi. "Miért, árultok rosszat is?" - böllenkedem. "Dehogy!" - néz rosszallóan. "Gyere, van sok finom sütink!" - erősködik kedvesen. "Csak a zöldre várok" - mutatok a lámpára - "de legközelebb beugrom" - biztatom. "Várlak, ám!" - dobja felém különleges, ünnepi mosolyát. Piros ember zöldre lép, könnyeden intve indulok.

Másnap bevásárlás. Már megvagyok mindennel is, midőn az én drágám rám ír, hogy paprikás krumplit dob össze ebédre, kellene hozzá még egy kis kolbász. "Ó, te lótuszba foglalt ékesség!" - mormogom - "hát most jöttem el kedvenc Tescómból". Mindegy, van a soron kézművesnek mondott hentesáru, veszek ott. Az árus eddig unottan szokott ücsörögni rejtvényt fejtve, most viszont két kezét pultjára támasztva derűt árasztva várja vevőit. Amint leadom a rendelést, ugrik, udvarias, kérek-e még mást is. Hüledezem. Nem ehhez vagyok én szokva, kérem. Eddig jó, hogy le nem köpött. Persze drága a portéka, de egyszer él az ember... Megyek tovább, s lám a grillcsirkés már szolgálatkészen csomagolja is a fél csirkét, és nagyon csalódott, mikor mondom neki, hogy más most a prioritás (így mondom, hátha nem érti), Tényleg nem érti, csak szeméből árad a valami mély megbántottság, ahogy elmegyek mellette. Midőn a fodrászomból is, aki az ajtóban állva jegyzi meg, hogy hosszú a hajam. "Ja, két hete vágtad!" - fanyalgok. A virágárus szól, hogy gyönyörű bukétája van, csak nekem, csak most odaadja jó áron. "Bocs, de nincs alkalom" - tárom szét kezem. És nem értem, mi ez kereskedői bazsalygás? Úgy érzem magam, mint amikor a Pigalle-on sétálva sasszéztam a berántó embereket kerülgetve. Mi van itt? Én lettem a szép szőke herceg? Nézem magam az egyik kirakatban, és nem, nem lettem szebb tegnap óta. Akkor mi ez az irányomban megnyilvánuló szokatlan örömködés? És a tapintható üresség? Délután fél öt tájban mennék át egy amúgy forgalmas négysávos úton. Kis piros emberke ismét megállít. Az az megállítana, mert forgalom semmi. És bár a piros krapekot továbbra sem tudom szétválasztani, száraz lábbal át tudok rajta kelni. Nincs autó. Sehol.

Azt hiszem, nagy baj van, és a kereskedői mosolyoffenzíva ennek a bajnak az első lépcsője csupán. Oda a kereslet. A kereskedők egyelőre megpróbálnak vevőket lasszózni, de - szubjektív élmény - kevés sikerrel. Rajtuk van a beszerzett áru, megpróbálják elpasszolni. Ma még kedveskedve, udvariasan, finoman tukmálva. Rövid időn belül nem lesz elég a verbális intervenció, a tettek mezejére kell lépniük. A második lépcső fájdalmasabb lesz, mert árat kell csökkenteniük. A multik látványosan akcióznak egy-egy terméknél, másutt egy picit ellensúlyként emelnek. Láthattuk legutóbb a vaj árcsökkentésnél a módszert. Így ők - áldozatok árán - túlélnek. A magyar tulajdonú láncok hozzák a megszokott színvonalat, vacakot drágán, mert háborús infláció, Brüsszel, meg juszt is ripi-ripityom. Közben tartják a markukat szubvencióért. (Ha kapnak.) A kicsik és specializáltak (pékségek, virágárusok, cukrászdák stb.)... na, ők nagy bajban lesznek. Olcsítaniuk kell, ám úgy lehet, hogy meg sem éri kinyitniuk. Reménykedve várják a nyarat, de az idei már nem lesz az a lehúzós, mint a tavalyi. Érdeklődés hiányában elmarad Budán a kutyavásár. A harmadik lépcsőben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nincs pénz. Negatív spirálban az ország. Egy darabig lehet várni a csodát, de aztán jönnek az elbocsátások. Ha nem lehet eladni, minek termelni. (Esetleg külföldre, de azok a piacok sem egyszerűek, még ha fele annyiba is kerül a Pick szalámi a kihalt Németországban, mint a távoli Szegeden.) A kirúgottak nem fognak fogyasztani. Miképp a nagy hangon előadott akkugyárak fülöp-szigeteki, mongol és fene tudja honnan szalasztott migránsai sem fogják pörgetni a magyar piacokat. Aki tud, és amíg nyitva a határ, spurizik innen.

Ezt a jövőt látja a kormányzat és a különböző elemző intézetek itthon és külföldön. Egyelőre virágnyelven, szűk szakmának szólóan fogalmazzák meg a magyarokra váró sanyarú sorsot. Olyan széllibero gazdaság- és társadalompolitika lesz itten perceken belül, hogy Birca adja a másikat. Részben ezért is erősödik a forint, mert a háttérben Viktor már megígért mindent a magyarok szopatáshoz, csak maradhasson. (Fidesz-buziknak lehet köpködni, rájuk szükség lesz a magyarok hülyítéséhez, bár bűneik zsoldja ugye tudják mi.)

Kedves olvasóim, akik megtisztelnek figyelmükkel észrevehették, hogy be szoktak jönni a blog próféciái. Félek, most is így lesz, ezért van elegem a kereskedők nyájaskodásából.

Tovább az eredeti oldalra!