Ideo-logikák / 2023. október 20., péntek

Ázsia ismét megpróbálja leigázni Európát?

A fejlett országok vs. „globális Dél” koncepció hibás, teljesen másról van itt szó. Először is Latin-Amerikát teljesen kivehetjük ebből a képből, Argentína és Brazília csak papíron lehet része bármiféle „Nyugat-ellenes” koalíciónak. A foci-világbajnokságok kivételével máshol nem rúgnak labdába, a gyenge gazdasági teljesítményük nem tesz lehetővé különösebben aktív külpolitikát. Nem beszélve Mexikóról, ahol fel sem merül semmiféle szembenállás, mert az USA gazdaságához való kötődésük annyira erős. Afrika szintén nem globális játékos, különösen igaz ez a Szaharától délre fekvő Fekete-Afrikára.

Az igazi „globális Dél” megnevezés valójában Ázsiát jelenti, de a megfogalmazás azért is pontatlan, mert Oroszország északon van, viszont politikája minden tekintetben az ázsiai despotizmus hagyományait idézi és különféle ázsiai diktátorok szövetségét is keresi. Ha nem politikai alapon húzták volna meg Európa határait, akkor összeköthették volna a Balti-tenger végét a Fekete-tenger túlsó végével és akkor Moszkvát most alighanem egy ázsiai fővárosként emlegethetnénk. Eurázsia igazából egy kontinens, amiből Ázsia 44 millió m2, Európa 10, de simán lehetne ennél nagyobb is Ázsia aránya, hiszen Európa leginkább csak egy kiterjedt földnyelv.

Ezen a ponton személyes szimpátia és ízlés kérdése is lehet, hogy mit gondolunk Ázsia akár vélt, akár valós terjeszkedési törekvéseiről. Európa népei többnyire Ázsiából érkeztek, igazából „őshonosnak” talán a legrégebb idő óta itt élő baszkok és kelták tekinthetők, a legtöbb itt élő nép viszont kimutathatóan ázsiai gyökerekkel rendelkezik. Van, akik számára az ősi ázsiai örökség a meghatározó, én magam viszont azok közé tartozom, akik az európai kulturális hagyományt valamivel előbbre sorolják a származásunkhoz képest. A történelmi események és gazdasági helyzet áttekintése mindettől függetlenül történhet objektivitásra törekedve, a személyes szimpátiákat vagy az aktuális politikai divatnézeteket zárójelbe téve. (Egy ilyen zárójeles megjegyzés lehet például, hogy az európai kulturális hagyományt a jó levegőhöz tudnám hasonlítani, amit természetesnek tartunk, és csak akkor vesszük észre, amikor hiányzik.)

Ázsia terjeszkedési törekvései a történelemből eléggé jól ismertek, bár ilyen szempontból nem nagyon szokták őket tárgyalni, de az ún. „big history” arról szól, hogy hatalmas lélekszámú ázsiai birodalmak támadtak meg és foglaltak el sorban több kisebb európai országot, és tették ezt mindaddig, amíg a takarójuk elért. Az ókorban a perzsák hódító hadjáratai a görögök ellen, később az ibériai-félsziget meghódítása az arabok által Észak-Afrikán keresztül, ez utóbbi több évszázados uralmat jelentett. Ezt követte időrendben a mongolok hódító hadjárata, ami Európának csak a szélét érte el, amiben közrejátszhatott az is, hogy a terepviszonyok szokatlanok lehettek az ázsiai sztyeppéken edződött lovasok számára. Ezután következett az oszmán-törökök terjeszkedése a Balkánon és a Kárpát-medencében, sőt még a Fekete-tenger északi részén is. A Nagy Péter cár által megteremtett Orosz-birodalom legfeljebb 10%-ban volt európainak mondható, bár ettől eltekintve az oroszok kulturális téren megkérdőjelezhetetlenül kimagasló teljesítményekkel büszkélkedhetnek. Politikájuk ezzel szemben tipikus birodalmi politika volt.

Az Európa keleti és középső részén fekvő országokat végül Sztálinnak sikerült elfoglalnia, ahol egyfajta ázsiai típusú államkapitalizmust vezetett be. (Az ideológiája alapján nevezték el ezt kommunista illetve szocialista rendszernek.) Ez a birodalom is végül összeomlott a múlt század vége felé a megoldatlan gazdasági problémái és a vezető ideológia elavultságának együttes súlya alatt, és Nyugat-Európa gazdasági sikeressége végül kiszorította a kontinens peremére. Igaz viszont, hogy a nyugat-európai (és észak-amerikai) gazdasági modell nem volt exportálható, megállt Törökország és Oroszország határánál, feltehetően kulturális jellegű problémák miatt. (Általában kevéssé sikeresen volt alkalmazható azoknál az országoknál, ahol a kiszakítottság az európai közegből hosszabb időtávon is jellemző volt, és a demokratikus intézményeknek nem alakult ki jelentősebb hagyománya.)

Ebben az évszázadban Ázsia már újabb fajta kihívásokat tartogat Európa számára, természetesen nem az egész ázsiai kontinens, sokkal inkább Kína, Oroszország és Nyugat-Ázsia, az utóbbi területen is jelenleg már 313 millió ember él, a népessége gyorsan növekszik és már a gazdasági ereje is jelentős. (A csődöt mondott államai pedig menekülthullámokkal árasztják el Európát, ami már önmagában is egy hatalmas kihívást jelent.) Mindebben szerepet játszik az is, hogy az USA kezd lassan kihátrálni Európa mögül, aminek többféle okai vannak. Részben mert úgy tűnik, hogy tipikus tengeri hatalomként inkább Kelet-Ázsiára koncentrál, ahol a Japántól Ausztráliáig tartó vonalon próbál szövetséget létrehozni a legnagyobb globális vetélytárssal, Kínával szemben. Másrészt az USA a közismert belső törésvonalai miatt egyre inkább kezd befelé-fordulóvá válni és a sokat bírált külpolitikai aktivitását is alighanem csökkenteni fogja. Reális lehetőség, hogy Európa fokozatosan egyedül marad Oroszországgal és más, Ázsia nyugati részén fekvő országokkal szemben, amiket Kína is támogat a háttérből, alighanem valamiféle gazdasági érdekek és ideológiai meggondolások mentén.

Mindez persze nem sokkal több egy laikus fejtegetésénél, amivel mégis több, hogy egyrészt csak próbálom összefoglalni azt, amit a szakértők többsége manapság mondani szokott, másrészt ne feledjük el, hogy a történelemben léteznek ismétlődő tendenciák. Európa egyes országai pár évszázaddal ezelőtt nem csak a technológiai fejlettség miatt tudtak gyarmatosítani, hanem a népességrobbanásnak is betudhatóan, ami a kontinensünkön végbement, és a világ többi részén csak jóval később jelentkezett. Most viszont megint az a helyzet, hogy Európa lakossága egyre inkább eltörpül Ázsiához képest, ráadásul vannak nemrég meggazdagodott olajhatalmak a közelben, valamint egy új gazdasági szuperhatalom is kissé távolabb, akik együttesen elképesztő mértékű fegyverkezést képesek pénzelni (a jóléti államokat fenntartó európai országokhoz képest különösen). Európa felismerte, hogy könnyen sarokba szoríthatják, ha nem áll át a fosszilis energiaforrásokról megújulókra, amilyen gyorsan lehetséges. Mivel a nyugat-ázsiai gazdasági nagyhatalmak, Irán, Szaúd-Arábia és Törökország közötti ellenségesség az utóbbi időben jelentősen csökkent, aminek egyik jele az is, hogy az OPEC feljebb tudta tornázni az olajárakat, ráadásul Oroszország is aktív katonai terjeszkedésbe kezdett, Európa egyre inkább rákényszerül energiafelhasználásának csökkentésére. (Ez a gondolatmenet nagyvonalakban lehet érvényes, szerencsére az egyes országok közötti diplomáciai viszonyok ennél sokkal szövevényesebbek, emiatt szerencsére aligha várható „két ellenséges tábor” kialakulása pár évtizeden belül.) Az izraeli-palesztin konfliktus kiújulása viszont ezt a tendenciát tovább erősítette, rontva Európa középtávú kilátásait.

Európa persze sosem volt egységes politikailag és az egység nem is elvárható, az egyes országok viszonyulása az ázsiai hatalmakhoz kisebb-nagyobb eltéréseket mutat. Törökország mindig köztes helyzetben volt, egyre inkább mintha Ázsia felé orientálódna (bár az ottani kormánynak viszonylag szűk többsége volt a választásokon), és a saját középhatalmi pecsenyéit sütögeti. Mi vagyunk a másik feltűnő kivétel, a magyar kormányról nem mondható el az sem, hogy óvatos diplomáciai lépésekkel erősíti az ázsiai kapcsolatait, amit egyes országok nyilván megtesznek a háttérben. Nem, nálunk arról szól a központi ideológiai is, hogy ázsiai nép vagyunk, a múlt és a jövő egyaránt Ázsia, és Európában is az ottani értékeket és érdekeket kell képviselnünk. (Kínai, orosz, török érdekeket.) Az egyensúlyozás politikája és a nem teljes elkötelezettség Európa irányába talán megfelelő út lenne számunka, de ez nem az, ezek a diplomáciai lépések nem magyarázhatók pusztán a pragmatikus gazdasági érdekérvényesítéssel. (Ha arról lenne szó, akkor nem történne annyi csinnadrattával, nem lenne annyira provokatív, az EU egységével szembe menő. A két szó, amit nekem ez a fajta politizálás felidéz az agresszivitás és a fanatizmus, de ez megint csak nagyon szubjektív, ráadásul pesszimista látásmód.)

Szerintem maradhatunk abban, hogy az európai országokat amint a történelemben lenni szokott, a legnagyobb kihívások ismét Ázsia felemelkedő hatalmai felől érik, és a lapjárás számunkra mostanában nem túl kedvező. (Pesszimista világkép ugyan, de legalább nem mondja azt hogy szép arra, ami valójában ronda.) Annyiban jó lehet viszont a helyzetünk, hogy az alkalmazkodási kényszer nagyon sok pozitív változást is hozhat.

Tovább az eredeti oldalra!