Crumbs Of Time / 2022. január 28., péntek

Túra a Magas-Tátra lengyel oldalán télen

Van-e szebb az égig érő hegyek látványánál? Nyilván van, de azért az ember szíve hevesebben ver, mikor  Poprád előtt végre megpillantja a Magas-Tátra jól ismert sziluettjét. Kiváltképp így van ez ilyenkor télen, mikor a színes-szagos hegyoldalakat a hóval borított sziklák fekete-fehér ridegsége váltja fel. Jó ideig nélkülöznünk kellett a téli túrázást a Tátrában a járvány miatt (szerencsére tavaly itthon remek túráink voltak télen pl.: KATT!) és azért most sem mondanám problémamentesnek a kiutazást, de legalább eljutottunk a gyönyörű hegyekhez és ez ma már önmagában is egy sikersztori… Viszont nem álltunk meg a szlovák oldalon, hanem a  hanem a lengyel oldalon terveztünk túrázást. Hamarosan az is kiderül, miért.

Micsoda idő!

A téli túrákat a Magas-Tátrában alapvetően befolyásolja, hogy a szlovák oldalon téli zárlat van érvényben, így a magasabb régiókba nem lehet felmenni. Persze ez nem jelenti, hogy ne lehetne szép helyeket meglátogatni, mivel a menedékházakig nyitva maradnak az ösvények, így a Téry-ház, vagy a Zöld-tavi menedékház is, melyek fantasztikus helyeken várják a vendég-túrázókat. Viszont a lengyel oldalon csak néhány útvonal kerül zárlat alá, ott több lehetőség marad havas hegyoldalakat járni. Azonban döntésünkben inkább az játszott szerepet, hogy az aktuális járványügyi korlátozások Szlovákiában nem csak oltást, de negatív pcr teszt eredményt is kérnek a megszálló vendégektől. Mivel a Tátra északi oldalán az oltás elegendő, így a kisebb kockázatú utazás mellett tettük le a voksunkat, mert az utóbbi két évben párszor már pórul jártunk…

Útközben még Szlovákiában a Bélai-havasok

Ugye, ha magas hegyek közé indul az ember, akkor nagyon lényeges, hogy milyen az aktuális lavina helyzet. Szerencsére mind szlovák, mind lengyel előrejelzés is létezik. Ezek alapján, mivel a hó eddig nagyrészt elkerülte a hegyeket stabil 1-es lavinaveszély volt érvényben, mikor az utazás előtt 6 nappal foglaltunk szállást. (Hát igen, ez a másik, nem nagyon merek előre foglalni mostanában...) Persze a szállást már úgy foglaltuk le, hogy tudtuk merre szeretnénk túrázni. Pár éve télen jártunk a Zawrat hágóban, ami egy fantasztikus élmény volt, ezért valami hasonló bonyolultságú célpontot kerestünk. 

Elbűvölő panoráma Male Ciche fölött

Így esett a választás a Miedziane-hágóra (Szpiglasowa Przełęcz), ami szintén az Öt-tó völgy felett van, csak épp  szemben a Zawrattal. Mivel egy hágóról beszélünk, így nyilván két oldalról lehet megközelíteni. Az Öt-tó völgye mellett a Halastó (Morskie Oko) felől is fel lehet jutni rá. Mivel az utóbbi a kevésbé meredek, ezt választottuk. Úgy voltunk vele, hogy elindulunk majd és ha úgy ítéljük meg, hogy túlnő rajtunk a terep, akkor visszafordulunk. Persze előre felkészültünk rá, hogy mire számíthatunk, ahogy lehet online... De kanyarodjunk vissza az utazás napjára.

Azért a parkolótól vezető út sem teljesen ingerszegény...

Szolnokról indulva a Magas-Tátra egyébként már nincs olyan messze, mint néhány éve. Persze nem közelebb kerültünk hozzá, hanem több olyan autópálya szakasz is elkészült, ami olyan 3,5 órára rövidíti le az utat Poprádig. Az egyik a Miskolctól megépült új M3, a másik pedig az Eperjest elkerülő út már északi szomszédunknál. Tulajdonképpen Dormánd után a kassai elkerülőt kivéve végig autópálya van Poprádig (Mármint nekünk Szolnok felől), a lengyel határ onnan pedig már nincs messze.  A határközeli Male Ciche településen találtunk szállást.  Hozzávetőlegesen, nyugodt autópálya tempóban 5 óra alatt jártuk meg az utat.

Nagy-Menguszfalvi csúcs gigantikus tömbje

Az utazás hetében az időjárás nem sokat változott, de az 1-es lavinahelyzet 1800 méter felett 2-esre változott, mert volt egy kisebb havazás és erős szél is fújt, ami bizonyos helyeken hókupacokat hozott létre, amiket fizikai ráhatással meg lehet indítani. A lavinahelyzettel ellentétben a hegyeken a terep kondíciói nem voltak tökéletesek, mert a régi hó erősen összefagyott. Emiatt több kicsúszásos baleset is történt néhány nap alatt. Ez mindenképp óvatosságra intett minket. A hágóvasakat és jégcsákányokat a Sarkcsillag nevű boltból Lala barátom rendelte meg. Több bolt foglalkozik bérléssel, de mi eddig is innen oldottuk meg, ez volt hát az egyszerűbb most is, mert eddig is jó minőségű és állapotú eszközöket kaptunk mindig. Hozzáteszem, hogy ezek az eszközök mindenképp szükségesek, ha olyan helyre akarunk menni, ahol a terep havas, jeges és nem kitaposott egyszerűbb ösvényekről beszélünk! A TOPR, a lengyel hegyi mentők is figyelmeztettek mindenkit arra, hogy az egyszerű csúszásgátlók nem alkalmasak téli túrához a magasabb régiókban. Nagyon hasznosak, de tudni kell meddig lehet elmerészkedni velük.

Egy régebbi képen... (Magyarország és a Nagyvilág 1881. 31. szám)

És ott tartottunk, hogy megérkeztünk Male Ciche településre és elfoglaltuk a szállást. Mivel még odébb volt a napnyugta és ragyogó idő volt, tettünk egy kört a falu körül, ahol egy kisebb domboldalra felkapaszkodva káprázatos kilátás várt minket a Magas-Tátrára. Egészen elképesztő volt, ahogy a nap egyre lejjebb bukva festette meg a hegyeket... A korai vacsora után összekészítettük a felszerelésünket másnapra, majd hamar nyugovóra tértünk, mert készültünk a hajnali kelésre. Hajnalban egész frissen ébredtünk, csináltunk teát, meg szendvicseket, aztán szembesültünk vele, hogy az ígért, kellemes -4 fok helyett -11 fok vár minket odakint. Sebaj, ha gyalogolunk úgyis kimelegszünk... A szállás olyan 20 percre volt Lysa Polana-tól, ahol a jól ismert parkoló várt minket. 

A Halastó a sárga ösvényről

A legutóbbi látogatásunk óta annyi változott, hogy sorompós lett a parkoló és egy QR kód leolvasása utáni napi árazású jegyet lehet venni, amivel aztán automatikusan kienged a rendszer. Viszonylag sok autó várakozott már, hiszen, aki magasabbra szeretne eljutni, annak időben kell indulnia, mivel még mindig este 5 körül sötétedik. Mostani túránkon az első etap a Bialka-völgyön át futó, a parkoló és a Halastó közti 7,5 km-es aszfaltút volt. Nem írtam, de hó egyébként alig volt még ezen az 1000 méter körüli magasságon (sőt , ahogy Szlovákián át autóztunk egy nappal azelőtt sem volt igazán hó, csak a sípályákon). Visszafelé láthattuk is, hogy a lovaskocsik még keréken gurultak a szántalpak helyett. Apropó lovaskocsik. Gondolom egyszer majd kiváltja őket valamilyen elektromos busz, de tudni kell, hogy a lovaskocsizás Zakopane városából a tóhoz már az 19. században  egy bevett módja volt az utazásnak. Elég nehéz lesz meggyőzni a fogatosokat, hogy engedjék el ezt a lovas dolgot...

Fényjáték

Nem mondom elég nehezen indultunk útnak a parkolóból a -10 fokos hidegben. Sötét is volt még, meg valami igazán csontig hatoló üres (?) hideg. Nyilván tudtuk, hogy úgy 5-10 perc elteltével bemelegszünk majd, de induláskor tényleg mindketten fáztunk, mint a kutya. A völgy maga - ahogy azt egy lengyel blogger posztjában olvastam - kevésbé látványos, mint a környék többi völgye, de a Lengyeleknek szinte kötelességük meglátogatni... Olyan értelemben biztosan "unalmasabb", hogy a hatalmas fenyőkön kívül a tóig szinte nincs igazi kilátás a hegyekre. Persze mikor az ember megérkezik a Halastó partjára és elé tárul a gigantikus sziklafal és a tó látványa, azért az pazar. 

A régi határ egy régi térképen (Turisták lapja, 1894)

Felhasználva a majd' két órás gyaloglást a völgyön keresztül elmesélem, hogyan tartozott Magyarországhoz egy ideig a Halastó (Régiesen: Halak tava, ami a benne található sok pisztrángról kapta a nevét) fele, valamint a Tengerszem (Lengyelül: Czarny Staw pod Rysami, ami Fekete tavat jelent) egésze. Ez nagyon érdekes történet, mert ma már igen nagy képzelőerő kell hozzá, hogy úgy befogadjuk ezt a tényt. Történt tehát 1772-ben, hogy Lengyelországot a szomszéd nagyhatalmak felosztották. Galícia - vagy a korabeli dokumentumokban Gácsország -, a Habsurg Birodalom része lett. Ez magában foglalta nagyjából a ma ismert lengyel tátrai területeket. kivéve a Halastó felét, ami Szepes megye részeként Magyarországhoz került. Ezt a Lengyelek természetesen folyamatosan vitatták, de mivel a terület nem volt gazdag még fában sem, gazdaságilag nem volt számottevő (bezzeg ma ugye...)  Többször került sor vitarendezésre, de egészen 1902-ig nem született megegyezés. Volt eközben minden. Például 1890-ben Hohenlohe herceg, akihez a magyar terület tartozott, birtoka védelmére a patak jobb partján házat épített, amit a Lengyelek leromboltak. Ezért csendőröket vezényeltek a területre, akiknek később egy épület is készült, hogy védhessék a birtokos érdekeit (Turisták lapja, 1894). Maga a határt a Halastó kifolyásából induló patak jelentette, ami a Bialka patak forrásának volt tekintve.

Az első meredekebb rész

Érdekes, hogy miként írnak az 1902-es döntés előtt a helyszínről: "A választott biróság a tárgyalás befejeztével Grácból állítólag a helyszínére utazik, a hol azt a ránk nézve éppen nem kedvező tapasztalatot fogja tenni, hogy mig a lengyelek a turisták számára nagy áldozatokkal hozzáférhetővé tették a tó környé­két és a galíciai Kárpát-Egyesület gondoskodott arról, hogy az oda érkező utas hajlékot és jó konyhát talál­jon, addig a mi részünkről nem hogy nem történt az utolsó időben semmi, de még azt is tönkre hagytuk menni, a mi már megvolt" (Budapesti Hírlap 1902.08.30.) Nos a tények úgy álltak, hogy a mivel a lengyel identitásnak fontos része volt a Morskie Oko és lényegesen egyszerűbb is volt elérniük, építettek egy széles makadámutat egészen a tóig, valamint a mai menedékház elődjét is felhúzták. Magyar részről azonban kínkeserves volt eljutni ide, így hiába volt népszerű mondjuk Ótátrafüred, a turisták nem nagyon ismerték és kísérelték meg az utazást a tóhoz. Még Javorináig el-el lehetett jutni,  a Javorinától idevezető út tulajdonképpen nem is létezett... A híd pedig, ami átvezetett a Bialkán összedőlt, mégsem építettek újat. Gyalogszerrel pedig sokáig nem lehetett átkelni a hegyeken, mert a hegyek birtokosa nem engedélyezte a területén való átkelést. Mennyivel könnyebb dolgunk van ma...

A Barát

A patakon való átkelésről találtam az említett cikkben egy nagyon érzékletes leírást: "De még kisebb vízállásnál sem egyszerű az átke­lés. Mikor az én lengyel kocsisom mintául szolgálható könnyű, ekhós szekere elé fogott erős mokány lová­val a patak partjára ért, egy marék szénát vetett a lo­vának s nagy szakértelemmel hozzáfogott a kocsifék lebontásához, hogy a sebesen nyargaló viz minél keve­sebb támadó pontra találjon. Ezt befejezve, ujját a patak vizébe mártotta s keresztet vetett. Aztán levett kalappal nekifohászkodott s lovát belenógatta a vízbe. A patak feneke emberfej nagyságú, gömbölyű kövek­kel van fedve, a melyeken hol a ló csúszik meg, hol a kerék szorul közé. Ilyenkor az egész alkotmány meg­akad s csakis ismételt nekirugaszkodással vergődhetik ki a túlsó partra."  Azt hiszem ez mindent elmond a viszonyokról... 

Útjelzés

Na, de közben megérkeztünk a Halastó partjára, ezért az ítéletről, valamint arról, hogy a bizottság milyen indoklással állapította meg a határt majd akkor írok, ha visszaérünk ide a túra során! Ahogy már jeleztem, a megérkezés egészen elragadó! A nap csak a legmagasabb csúcsok tetejét világította meg, előttünk tornyosult a Nagy-Menguszfalvi csúcs ezer méterre felnyúló sziklafala... A tó befagyott jegén túrázók kelnek épp át, hogy a Tengerszem-csúcs felé folytassák útjukat. Nem álltunk itt soká azonban, mert még előttünk volt a szintkülönbség java. A sárga jelzés ösvénye mellett felcsatoltuk a hágóvasakat, majd lelkesen elkezdtünk kapaszkodni felfelé. Az ösvény első része fentről kerüli meg a tavat, nagyon szép kilátással a törpefenyők között. Ahogy gyalogoltunk  hirtelen helikopter összetéveszthetetlen hangja metszette át a hideg levegőt. Hamarosan meg is láttuk a hegyi mentőszolgálat piros-fehér gépét, ami a Fekete-tó mellé ereszkedett le. Később olvastuk a TOPR Facebook oldalán, (ezt amúgy is érdemes nyomon követni, ha a környéken túrázunk), hogy egy kicsúszott turistát mentettek meg. Ezt persze már ott is sejtettük... Jó lesz vigyázni, gondoltam. 

Felfelé

Az első komolyabb emelkedő előtt közelebbről is megcsodálhattuk a Barát (Mnich) különleges formáját. Felérve egy platóra az útjelző táblához egy kicsit pihentünk. Nem voltak sokan a közelben, de jártak előttünk a hóban, ez tisztán látszott. Ugye egy sima nyári napon kb. egy óra alatt lehetne a hágóra feljutni, de így a hóban ez sokkal lassabb, mert jobban oda kell figyelni minden egyes lépéskor. Amúgy nagyon jól álltunk idővel, délre terveztük az érkezést és nem voltunk lemaradva egyáltalán, szépen terv szerint haladtunk előre. A hatalmas hegyek közt a napsütésben és a vakító fehérségben lenni valami hihetetlen élmény! Nem is lehet betelni a hegyek fölénk tornyosuló tömegével... Ugye a téli utak nyomvonala jelentősen eltérhet a nyáron használt utaktól, hiszen itt le lehet vágni a szerpentineket például. Mi az előttünk haladók nyomát követtük, de folyamatosan figyeltük a terepet, nehogy rossz irányba vagy terepre tévedjünk. 

Innen fordultunk vissza

Közben láttunk hőlégballonokat, amik nagyon szépen illettek a mélykék égbe. Menet közben kevesebbet tudtam fotózni, mert eléggé lekötött a haladás és itt megállni sem olyan egyszerű a meredek lejtőkön, több helyen meg nem is tanácsos. Hamarosan elértünk egy olyan pontra, ahol elég meredeken kellett felkapaszkodni és mivel a porhó alatt a régi hó elég jeges volt itt extra odafigyelésre volt szükség. Szembe jött két túrázó, akik azt mondták, hogy még húsz perc a hágó. felérve ezen a helyen és meglátva a következő, erősen fagyott meredélyt  elgondolkodtunk, hogy folytassuk-e a kapaszkodást. Nem volt végzetesen meredek, de ahogy a TOPR is előző nap jelezte, mivel nincs elég hó, így a kicsúszásoknál könnyen össze lehet találkozni kilógó sziklákkal, ami nyilván nem kívánatos kifejlet.  Mindenesetre valahogy nem tűnt komfortosnak a folytatás.

Sziklák

Nem tudom ki hogy van vele, de szerintem ha egy kis kétely is belemászik az ember fejébe, onnan nagyon nehéz kitessékelni. Hezitáltunk egy ideig, de végül a biztonság mellett döntöttünk és elindultunk lefelé. Később, már lenn megnéztük a GPS koordinátákat (majd berakom az útvonalat) és igazából egy olyan 40 méterre voltunk a hágótól szintben, meg távban sem sokkal többre. Ez van. Persze így is indultunk neki, meg már máskor is volt olyan, hogy nem mentünk el a célig, de ez mindig rossz érzés. Viszont semmiképp nem érdemes olyan helyre navigálni magunkat, ahonnan nem tudunk biztonságosan visszatérni. Aznap este adtak hírt ugyancsak a a TOPR hegyimentői, hogy koraeste 16:20-kor hívást kaptak hegymászóktól, akik túl magasra másztak a Menguszfalvi-csúcsok körül és nem tudták se le, se fel folytatni az útjukat. Szerencsésen lehozták őket. valószínűleg nem voltak kezdők, ha odáig elmentek, de mindenkivel előfordulhat olyan, hogy túlvállal. Mi ezt nem akartuk. Mindenkinek más a határa. Most is láttunk olyanokat, akik simán kérdés nélkül másztak felfelé, ez tényleg csak annyi, hogy jól kell felmérni a korlátokat. Szerintem jól döntöttünk.

Háttérben a Tengerszem

Visszaúton már sokkal több túrázóval találkoztunk, és sokkal könnyebb volt persze a lejtmenet a hóban. A nap kitartóan sütött, nem volt hideg, csak a szél támadt fel olykor és borított be minket porhóval. Az útjelző táblánál újra megálltunk és ittunk jó forró teát. Ez mindig az egyik legjobb pillanat a téli túrákon. Meg-meg állva, körbepillantgatva lassan visszaértünk a tóhoz. Menet közben láttunk jégmászókat is. Na, azt tuti nem csinálnám, de nyilván az a jó, hogy nem mindnyájan ugyanazt akarjuk ugye... Nos a Halastó feletti ösvényről már látszott, hogy a kora reggeli viszonylagos magány helyét eddigre átvette a színes kavalkád, midőn turisták elég nagy tömege csodálta a fantasztikus környezetet a fagyott tó jegén.

Pihenő

Persze mi is leereszkedtünk a tóra, ami Igazán páratlan érzés. A tengerszemekről meg egyébként azt olvastam, hogy a néphit szerint "benyúlnak a tengerig s nevezete­sen az elsőben egy— az adriai tenge­ren hajótörést szen­vedett — kereskedő megtalált volna egy szekrényt, mely egyéb holmijaival együtt a tengerbe merült." (Magyarország és a Nagyvilág 1881. 31. szám). Valamint:  "A mi azon nagyon elterjedt néphitet illeti, hogy t. i. e tavak földalatti csatornák által a tengerrel állnak össze­köttetésben, minélfogva a tengeri vihar alkalmával zajlanak, magas hullámokat hánynak, néha nagy áradást okoznak, (...) erről természetesen a földtan (geológia) nem tud semmit. E hiedelmet már azon körülmény is teljesen megczáfolja, hogy mindezen tavak, még a legalantabb fekvésüek is, több száz méterrel feküsznek a tengerszine felett.". (Magyarországi Kárpátegylet 1876-os évkönyve)  Elég érdekes koncepció, de tetszik!

A Tengerszem-csúcs (Rysy)

A tömegből ítélve arra jutottunk, hogy a menedékházba nem megyünk be, mert az előző ittjártunkkor is hatalmas tömegnyomor volt odabenn. Mondjuk a Covid miatt lehet, most több hely lett volna, de valahogy túl nagy volt a hangzavar, ami az egész napos relaxáló hatású hegyek után kicsit zavaró volt. Nem messze innen van még egy büfésor, ahol kültéren is le lehet ülni. - Megérdemlünk egy kis frissítést, gondoltam. Letelepedtünk tehát egy gázégő alá és ittunk Lala egy teát én pedig egy forralt bort. Rajtunk kívül nem sokan ücsörögtek odakinn.

Menedékház a parton

És ezután már nem volt hátra csak egy jó hosszú menet a parkolóig. Viszont amíg leérünk elmesélem miként döntött a bíróság a határról. Szóval a bizottság valóban elutazott a helyszínre, ekkor már a magyar fél által bemutatott írásos bizonyítéknak tekintett iratokat átnézte és nem tartotta perdöntőnek (birtoklevelek stb.) Viszont a helyszíni szemle alapján a következőket állapította meg (emlékezzünk, hogy a magyar álláspont szerint a Halastóból kifolyó patak jelenti a határt, mert az a Bialka patak eredete): 

"A régebbi térképeken a Bialka-folyó van határul megjelölve. Azonban éppen az a kérdés, hogy a Bialka-folyó eredetét hol kell keresni, a vitának egyik lényeges pontja és ennélfogva kiváló sulylyal bírónak látszott a Bialka-folyó eredetét kipuhatolni. A szakértő véleménye szerint a Halastói és a Poduplaski-patakok egyesüléséből támad a Bialka-folyó és a Poduplaski-patak úgy viz- bőségénél, mint a befutott terület terjedelménél fogva a jelentékenyebb; csak ennek van valami olyan karaktere, mint aminő a Bialkának az alsóbb részen, vagyis a mindkét patak egyesü­lésétől lefelé a sajátja, — mig ellenben a Halas­tói völgy vizeinek (a Halastói pataknak) telje­sen patak-jellege van."

Turisták a tavon

Valamint: "(...) hogy több térképen a Poduplaski-patak »Biala woda« (fehér viz) elnevezéssel is jelöltetik és hogy a Bialka és a Biala woda lengyel nyelven azonos jelentésüek. A szakértőnek ama szakvéleménye, hogy a Bialka-folyó eredetét a két említett patak egye­sülési pontjában kell keresni, és hogy ha ugyan­ezen nevet feljebb is kivánnók alkalmazni, Bialká- nak csakis a Poduplaski-patak volna nevezhető, semmiesetre sem azonban a Halastói patak, mivel valamely folyónak a neve a fő-folyás, nem pedig egyik mellékpatak irányában folyta­tódik," (Magyar Nemzet, 1902.09.25) Így tehát tulajdonképpen úgy határozták meg, hogy kinek van igaza, hogy megnézték melyik patak jellegzetességét viszi tovább a Bialka, ami így annak forrása, mely nyomvonalat hoz létre és kijelöli a határt, ami a mai napig ugyanúgy van meghúzva. Csak közben már Szlovákia a szomszéd ország.

Patak fentről

Szerintem nagyon érdekes történet. Kicsit máshogy is tekintek már a tóra, hogy egyszer az országhoz tartozott! Közben meg is érkeztünk  a parkolóba. Nos, az ülésfűtés feltalálója ismét kapott egy plusz pontot, gondolom nem kell ecsetelnem miért. Igazából hamar visszaértünk, dacára annak, hogy majd 25 km-t és 1100 m szintet tettünk meg. És mivel még nem bukott le a nap teljesen volt időnk felmászni a Male Ciche feletti magaslatra és készíteni fényképeket a fantasztikus kilátásról. Azért a hó hiányzott a képekről, de így is csodás volt, ahogy egyre átvette jobban kirajzolódtak a környék falvai a közvilágítás felkapcsolása után.

Összefoglalva elmondhatom, hogy habár nem tudtunk felmászni a hágóig, nem élmények nélkül tértünk vissza. Fontos, hogy amikor menet közben kételyek merülnek fel, akkor a helyes döntést hozzuk meg. A határ mindenkinél más. Amit te végre tudsz hajtani valakinek csodaszámba megy, valaki pedig simán túlszárnyalhatja. De ez nem fontos. Az ottlét a fontos, meg az, hogy még sokszor megtehesd, hogy ilyen élményeket szerzel. Találtam egy ehhez kapcsolódó cikket a magas-tátra info oldalon, olvassátok el. Mindent összevetve nagyon megéri elutazni ezek közé a hegyek közé télen. Nem is muszáj nagyon magasra törni, épp elég maga a látvány, az is sokáig kíséri az embert miután hazautazott.

A Giewont rózsaszín háttérrel

 Remélem idén még vissza tudunk utazni erre a környékre mert még rengeteg felfedezni való vár ránk. De ha nem, akkor majd itthon rójuk a  hegyeket. Ha érdekel, hogy milyen túrákat csinálunk. akkor iratkozz fel a Crumbs of Time Facebook oldalára, hogy követhesd a bejegyzéseket. Aztán hamarosan találkozunk!

Addig pedig: hajrá kifelé fotózni!

Tovább az eredeti oldalra!