„Tiszta” magyarság? Közeledés az európai nyelvekhez
Megjelent: Magyarország 1977/34, 21. o.
Rivarol, „a legfranciább francia” — Voltaire jellemezte így — a XVIII. század végén anyanyelvéről tartott előadást a berlini Akadémián: „A mondat rendje és szerkezete — magyarázta tudós hallgatóságának —, ez különbözteti meg a mi nyelvünket a régi és modern nyelvektől. Ez a rend mindig célra irányzott és szükségszerűen világos. A francia először a beszéd alanyát nevezi meg, aztán az igét, vagyis a cselekvést, és végül a cselekvés tárgyát: ez mindenki szemében a természetes logika, így kívánja a józan ész. Nos, a helyes okoskodásra ez az oly alkalmas és szükséges rend majdnem mindig szembekerül az érzéssel és érzettel: azok először az elsőként feltűnő tárgyat nevezik néven. Épp ezért minden nép elejti a közvetlen szórendet és többé-kevésbé merész fordulatokhoz folyamodik, ahogy a különféle érzelem meg a szavak összehangzása követeli; mindenütt a fordított szórend járja, mert erősebb ura az embernek a szenvedélye, mint az esze... Bennünket, franciákat hiába dúlnak fel a szenvedélyek, és hiába nógatnak az érzelmek rendje felé; a francia mondattan megvesztegethetetlen. Innen ered ez a csodálatos világosság, nyelvünk örök alapja. Ami nem világos, nem francia.”
S joggal hozzátehetjük: nem is magyar. Pontosabban fogalmazva: nem magyaros. Bárha Rivarol talán túlságosan élesen állítja szembe az értelem és érzelem kisugárzását. Hiszen az egész modern magyar líra a magával ragadó szenvedély és a metsző gondolatiság magas fokú nyelvi ötvöződése. A szenvedélyesség nem föltétlenül vakítja el az embert; föl is villanthat előtte olyasmit, amiről azelőtt fogalma sem volt. Sőt, gondolatait olyan magasságokba röpítheti, ahová hűvös, szenvtelen észjárással képtelenség fölemelkedni.
Mély vagy magas hó?
Ugyancsak vitatható, amit Rivarol a szabad szórendű nyelvekről vall. Szerinte ezek „tele vannak csapdával”. S példa gyanánt az ókor mindmáig élő nyelvét idézi: „A latin mondatban úgy állong az olvasó, mint vándor a keresztútnál: várja, hogy minden értesülést megkapjon a szavak összefüggéséről; fülel, és elméje, amely csak azért bontogatta a szövevényt, hogy újat szőjön, olyanformán bogozza ki végül a mondat értelmét, akár egy feladványt. A francia próza haladtában bontakozik, kecsesen és nemesen gördül. Biztosan jár mondatai szerkezetén, több szerencsével hatol be az elvont dolgok tárgyalásába; bölcsességet, bizalmat sugall a gondolatnak. A filozófusok azért fogadták örökül, mert fáklyája is a tudománynak, amelyet leír.”
Magas hó vagy mély hó? Attól függ, honnan nézzük!
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: