Sherlock Holmes Club / 2023. november 1., szerda

Sherlock Holmes életmentő hatása

Simon Stephenson:
Egy orvos, egy következtetés és egy megelőzött haláleset

Hogyan segített Simon Stephenson orvos és író Sherlock Holmes iránti szeretete megmenteni az édesanyja életét.

Kedves Olvasók!

Mint tudjátok a legnagyobb örömmel mindig azoknak az írásoknak adunk teret, mely Sherlock Holmes az életre gyakorolt hatását, hatásait mutatja be. Most ismét egy ilyen különleges, igen hasznos írásnak adhatunk teret, mely Simon Stephenson (simonstephenson.com) orvos és író tavaly ilyentájt közzétett történetét meséli el, mely a Crime Reads (crimereads.com) oldalán jelent meg. Technikai okokból (pl: fordítóváltás és webmesterünk betegsége) csak most tudjuk megjelentetni, de tartalma még mindig aktuális és hisszük a jövőben is segítséget nyújthat: akár a Holmes-i logikát követni vágyóknak, orvosoknak vagy az - Isten ne adj! - hasonló helyzetbe kerülőknek.

Nagyon szépen köszönjük Simon Stephenson beleegyezését és a Crime Reads engedélyét, hogy megjelentethetjük az írást és Dr. Watson fordítónknak, hogy általa magyarul érthetővé vált az élet írta különös eset. Az életveszélyes helyzetben Conan Doyle több Sherlock Holmes novellája nyújtott segítséget, amiket azok is ismerhetnek, akik az eredeti Doyle történeteket nem, csak a Jeremy Brett főszereplésével készült Granada sorozatot követték, ugyanakkor érthető azoknak is, akik nem ismerik a sorozatot sem.

Kellemes olvasást!

-------------------------

BEVEZETŐ:

Húsz éven át szerettem volna arról a világról írni, amelyet rezidens orvosként megismertem, de soha nem találtam rá a megfelelő módot. Rengeteg regény és orvosi memoár született a témában, így a lehetőségek tárháza nagyon gazdagnak tűnt. Amikor végre rájöttem a válaszra, csak nevetni tudtam azon, hogy milyen sokáig tartott, amíg felismertem, hogy az orvosi könyvemnek kriminek kellene lennie.

Azért kellett volna már régen gondolnom erre, mert mindig is úgy tekintettem az orvosi diagnosztikára és a bűnügyi nyomozásra, mint egy sziámi ikerpárra. Végül is mindkét területnek pontosan ugyanaz a célja: megkísérlik azonosítani a gyilkost, mielőtt az újabb áldozatokat szedne. Ezen túlmenően talán még egy különleges személyes okom is van a krimiírásra, mivel ugyanabban a kórházban születtem, mint Sherlock Holmes.

Megértem, hogy ez valószínűtlenül hangzik. Egy évszázad választja el az én születésemet a világ egyetlen tanácsadó detektívjének születésétől, és ott van még az az apróság is, hogy Sherlock Holmes kitalált karakter. Mindazonáltal maga Holmes volt az, aki - alkotója, Arthur Conan Doyle közvetítésével - kijelentette, hogy  ha a "lehetetlent kizártuk, ami marad, az az igazság, akármilyen valószínűtlen legyen is."

Edinburgh-i polgártársaim nemzedékeihez hasonlóan én is a Lauriston Place-en lévő régi Királyi Kórházban születtem. A kórház grandiózus skót barokk stílusban épült, és még ma is büszkén magasodik a Meadows zöld mezői és az óváros homokkő bérházai fölé. Sajnos ma már nem kórházként működik, mert a 21. század elején eladták egy ingatlanfejlesztőnek, aki azt tervezte, hogy az egészet luxuslakásokká alakítja át. A tervezett fejlesztés nagy része nem valósult meg: ahogyan oly sokan születtek ott, ugyanannyian haltak is meg a kórházban, és kevesen gondolták úgy, hogy a nagymama elhunytának helyén kialakított lakásban szeretnének élni, legyen az bármilyen kényelmes és modern. Ennek ellenére az eredeti kórházépület egy részét lakásokká és éttermekké alakították át, sőt még egy edzőtermet is létrehoztak, de a felújított tető és néhány kis torony sem feledteti, hogy a régi kórtermek és műtők nagy részét egyszerűen átadták az enyészetnek. Erre a helyzetre jól alkalmazható a mondás: "Fenn az ernyő, nincsen kas", ami arra utal, hogy a díszes külső mögött valójában nincs semmi. 

Az 1880-as évek elején Arthur Conan Doyle először orvostanhallgató, majd frissen végzett írnok volt a Királyi Gyermekkórházban. Ottani tanára, a sebész Joseph Bell világhírű volt diagnosztikai képességeiről. Bell a diagnosztikai eljárását "A módszer"-nek nevezte, és a következőképpen foglalta össze a lényegét: "gondosan megfigyelni, okosan következtetni, és bizonyítékokkal alátámasztani". Bell reggeli vizitjein szerette lenyűgözni fiatalabb kollégáit azzal, hogy minden újonnan felvett beteg foglalkozását és diagnózisát megállapította, mielőtt még egyetlen kérdést is feltett volna nekik. Mennyire napbarnítottak a páciens karjai, milyen a testtartása, leveszi-e a kalapját, amikor az orvos közeledik; ezek mind olyan jelek voltak, amelyek alapján Bell doktor helyesen következtethetett arra, hogy a beteg egykori katona, aki nemrég tért vissza a trópusokról - pontosabban Barbadosról -, és elefantiázisban szenved. Ha egy írnok egyik feladata az, hogy jegyzeteljen, akkor Conan Doyle bizonyára jól végezte a dolgát, hiszen Dr. Bell lett Sherlock Holmes modellje. A második Holmes-történet, „A négyek jele” című könyv nyitófejezete a "A dedukció tudománya" címet viseli. Ebben Dr. Watson megmutat Holmesnak egy karórát, és arra kéri, hogy ossza meg vele a következtetéseit. Ebben a jelenetben, amely akár Bell egyik kórtermi vizitjéből is származhatott volna, Holmes észreveszi a karcolásokat az óra lünettája mellett, és kijelenti, hogy az óra Watson apjáé volt, aki továbbadta Watson bátyjának, és hogy ez a szerencsétlen néhai báty alkoholista volt, akinek gondot okozott az óra felhúzása. Holmesnak természetesen teljes mértékben igaza volt.

****

Az orvosi és a büntetőügyek általában többé-kevésbé azonos módon kezdődnek: panasszal. A beteg vagy az áldozat valami nemkívánatos dolgot tapasztal, és az orvos vagy a nyomozó kihallgatja a részletekről: mit, mikor, hol, hogyan. Ez az első konzultáció mindkét területen sikerre vagy kudarcra ítélheti a nyomozót. Hallgassuk meg a beteget - tanácsolta Hippokratész -, ő mondja meg a diagnózist. Hasonlóképpen, ennek a kezdeti beszélgetésnek a fontossága - és az, hogy az illető önmagát vádolhatja meg - az oka annak, hogy a gyanúsítottaknak letartóztatáskor rendszeresen felolvassák a jogaikat.

A jelentés felvétele vagy a kihallgatás befejezése után megkezdődik a fizikai nyomok keresése. A bűntény helyszínén a nyomozó gondosan keresi az erőszakos behatolás, a lopás és a menekülési útvonal nyomait. Eközben az orvos „helyszíne” a beteg teste: itt vérszegénységre, gyors szívverésre, deformált körmökre, műtéti hegekre vagy duzzadt nyirokcsomókra figyel. Egyetlen nyom nem elég, hogy megoldja meg az ügyet, és egyetlen tünet alapján sem lehet diagnózist felállítani, de mind a nyomozó, mind az orvos számára minden új, megfigyeléssel megszerezhető információ segít leszűkíteni a lehetséges gyanúsítottak körét.

Végül mindkét tudományágban a laboratóriumi vizsgálatokat használják arra, hogy megerősítsék vagy megcáfolják a nyomozók gyanúját. Az orvostudományban a legegyértelműbb bizonyíték az úgynevezett "szöveti diagnózis": a mintát mikroszkóp alatt vizsgálják meg, és az osztódó sejteket vagy a parazitákat tetten érik. A nyomozói munkában a törvényszéki bizonyítékok - egy ujjlenyomat, egy DNS-egyezés - hasonló funkciót töltenek be.

****

A VALÓS ESET:

Ha mindez túlságosan elvontnak tűnik, íme egy valós eset a saját életemből. Néhány évvel ezelőtt édesanyámnál súlyos szövődmények alakultak ki egy olyan műtét után, amelynek rutinműtétnek kellett volna lennie. Bélrendszerének nagy részét el kellett távolítani, és az első éjszaka után, amelyet az intenzív osztályon töltöttem az ágya mellett, további heteket töltött lélegeztetőgépen. Végül lekerült a normál osztályra, hogy megkezdődhessen a rehabilitáció lassú folyamata.

Az első délutáni látogatási időre a normál kórteremben az ápolók már kiültették anyámat az ágyból. Távolról szép látvány volt: gyenge, de éber, ült a napfényben a köntösében, a lélegeztetőcsövet és számos kötését már eltávolították. Ha még nem is volt jól, de végre jó úton haladt a gyógyulás felé. Azonban amikor megfordult, hogy felnézzen rám, megdöbbentem: anyám egyik pupillája feltűnően nagyobb volt, mint a másik. Az orvostudományban a pupillák méretének különbségét anisocoria-nak nevezik. Az anisocoria nem számít tünetnek, ha már születéstől fogva jelen van, de a legtöbb egészséges embernél a harmadik koponyaideg közvetítette reflex tartja szimmetrikusan a pupillákat. Az anisocoria felnőttkori megjelenése tehát arra utal, hogy valami baj van az agyban, és ez alapos kivizsgálást igényel. 

" Az anisocoria szabálytalan méretűvé teszi a pupillákat. " - Fotó és idézet: Cleveland Clinic (Cleveland Klinika)

Odahívtam a nővért, aki megerősítette a pupillák közötti különbséget, egyetértett azzal, hogy ez furcsa, és elsietett az orvosért. A hamarosan megérkező orvos nagyon fiatal volt – a Doyle-féle írnok 21. századi megfelelője -, és reménykedve felvetette, hogy talán anyám pupillái mindig is különböző méretűek voltak. Bizonyítani tudtam, hogy nem így van, mert az intenzív osztályon rendszeresen ellenőrzik a pupillák méretét. A fiatal orvos elhozta anyám kórlapjait, és valóban, a pupillái az egész előző hónapban hat óránként tökéletesen egyformának voltak feljegyezve. A tanácstalan fiatal orvos vért vett, elrendelte a CT-vizsgálatot, és megígérte, hogy egy rangidős kolléga eljön, hogy megvizsgálja anyámat az eredményekkel együtt.

Estig tartott, amíg a vizsgálatot elvégezték, és ez idő alatt anyám pupillái továbbra is különböző méretűek maradtak. Mostanra azt is felfedeztem, hogy enyhén zavart: a délután folyamán néhányszor elfelejtette, hogy vizsgálatra várunk, és megpróbált hazaküldeni, egyszer pedig még azt is megkérdezte, hogy aznap este visszautazom-e az Egyesült Államokba. Nem aggódtam túl sokat emiatt, mert némi zavarodottság gyakori az intenzív osztályról nemrég elbocsátott betegeknél, és ez általában beavatkozás nélkül megszűnik.

Valamikor este 8 óra után elkísértem a két beteghordót, akik a hosszú folyosókon keresztül elvitték anyámat a CT-be. Mire visszaértünk a kórterembe, az esti látogatási idő már régen véget ért, és a világítást is lekapcsolták éjszakára. Amikor a rangidős orvos megérkezett, tájékoztatott bennünket, hogy anyám vérlelete normális volt, és a vizsgálat nem mutatta ki a kialakulóban lévő stroke vagy vérzés jeleit. Elismerte, hogy nem tud magyarázatot adni a pupillák egyenlőtlenségére, de megnyugtatott, hogy az elvégzett vizsgálatok kizártak minden komolyabbat. A bűnügyi metaforát folytatva, ez az orvos egy rendőr őrmester volt, aki arról tájékoztatott, hogy nem tudja megmagyarázni, hogy amikor hazaértem, miért találtam a bejárati ajtót nyitva, a lakást pedig felforgatva, de úgy tűnik, hogy semmit sem vittek el, és ezért feltételezhetjük, hogy nem történt semmi komoly. Ez nyugtalanított - az volt az érzésem, hogy egyszerűen még nem fedeztük fel a valódi bűncselekményt-, de egyben rávilágított arra, hogy az orvosok miért nem kezelik a saját családtagjaikat: azért, mert lehetetlen objektívnek lenni, amikor a saját szeretteinkről van szó.

Elfogadtam az orvos véleményét, és hazamentem, hogy egy nyugtalan éjszakát tölthessek el otthon. Másnap szombat volt, és mikor délelőtt megérkeztem a kórházba, kiderült, hogy anyám állapota kissé romlott. Aznap reggel elesett a zuhany alatt, és most még nyilvánvalóbban össze volt zavarodva. Ennek ellenére a nővér azt mondta, hogy az orvosok a kórtermi viziten áttekintették a helyzetet, és biztosak voltak benne, hogy a jelenlegi problémái egyszerűen annak köszönhetőek, hogy nemrég engedték ki az intenzív osztályról. Amikor azonban közelebbről megnéztem anyámat, láttam, hogy a még mindig egyenlőtlen méretű pupillák mellett a szája bal oldala is finoman elferdült, és amikor megkértem, hogy nézzen oldalra, a szemei néhány pillanatig akaratlanul vízszintes síkban mozogtak (horizontális szemtekerezgés, avagy nystagmus – a fordító megjegyzése). Mindezt rögzítettem a telefonommal, és megmutattam a fiatal orvosnak, aki vonakodva beleegyezett, hogy megkérjen egy neurológust, hogy jöjjön és vizsgálja meg anyámat. Világossá tette, hogy nem tartja ezt szükségesnek, és hogy csak a kedvemért teszi. A neurológus csak késő délután érkezett az osztályra, és nyilvánvalóan előre eldöntötte, hogy csak egy túlságosan aggodalmaskodó hozzátartozó vagyok. Gyorsan megvizsgálta édesanyámat, majd kijelentette, hogy az idegrendszerével semmiféle probléma nincs. Mostanra már biztos voltam benne, hogy ez nem lehet igaz, tehát tiltakoztam. A neurológus fáradtan sóhajtott, és elmondta, hogy anyámat egy rangidős neurológus - ő maga - vizsgálta meg, aki nem talált neurológiai problémára utaló jeleket. Különben is, már vettek tőle vért és megvizsgálták, és egyik vizsgálat sem mutatott ki semmit, szóval mit akarok egyáltalán, mit csináljon szombat délután ötkor? Természetesen azt akartam, hogy megoldja a „bűntényt”, de ehhez először is el kellett fogadnia, hogy bűncselekmény történt. Ehelyett, amikor megmutattam neki a telefonomon azt, amit én elsődleges bizonyítéknak tekintettem, megvonta a vállát, és azt mondta, hogy nem látja, miről beszélek, tehát az általam megfigyelt tünetek nem elég hangsúlyosak ahhoz, hogy klinikailag igazolhatóak legyenek.

A kedvenc Sherlock Holmes-történetemben, „A Rőt Ligá”-ban egy Jabez Wilson nevű lángvörös hajú zálogházkezelő válaszol egy hirdetésre, amelyben vörös hajú férfit keresnek egy meg nem határozott, de nagyon jövedelmező állásra. Wilson elmegy az interjúra, és az elragadtatott bizottság végül úgy dönt, hogy a több ezer sorban álló vörös hajú közül pontosan ő rendelkezik olyan árnyalatú hajjal, amilyenre szükségük van. Wilson ezután nekilát új munkájának, amelyről kiderül, hogy az Encyclopedia Britannica kézzel történő lemásolása. Miután két hónapot töltött el ezzel a feladattal, Wilson egy reggel a Rőt Liga irodájába érkezve azt tapasztalja, hogy az egész szervezet eltűnt. Meg van győződve róla, hogy valami rendellenes dolog történt, de mivel fogalma sincs, hogy pontosan mi, Sherlock Holmeshoz fordul.

Azon a szombat délutánon az edinburgh-i kórházban úgy éreztem magam, mint Jabez Wilson: biztos voltam benne, hogy valami baj van, de nem tudtam, mi lehet az. Amikor Sherlock Holmesnak mélyen el kell gondolkodnia, rágyújtott a pipájára; a nehéz eseteket "hárompipás problémaként" emlegette. A pipázás nem nekem való, de az orvosi egyetemen szerencsétlen módon felfedeztem, hogy edzés közben támadnak a legjobb gondolataim. Talán a felgyorsult véráramlás vagy egyszerűen az oxigénhiány miatt, de amikor teljes erőbedobással dolgozom, gyakran olyan dolgok jutnak eszembe, amelyek egyébként nem. A legnehezebb edzés számomra a futás, és tudtam, hogy ami aznap este előttem áll, az legalább egy „öt mérföldes probléma”. A „Rőt Ligá”-ban Sherlock Holmes Wilson kérésére ellátogat a zálogházba. Sétapálcájával megütögeti a kinti járdát, és észreveszi, hogy a bolt pincéje az utca felé nyúlik. Amikor találkozik Wilson segédjével, megállapítja, hogy a nadrágja térde poros. E két megfigyelésből Holmes arra következtet, hogy aznap este ki akarnak rabolni egy közeli bankot. A megfigyelés, valamint Wilson asszisztensének és bűntársának elfogása után Holmes elmagyarázza Watsonnak a következtetéseit: Wilson asszisztense - valójában egy John Clay nevű körözött bűnöző - a Rőt Ligát azért hozta létre, hogy Wilson minden nap elhagyja a boltot, hogy ezalatt ő és bűntársa alagutat áshasson a bank páncéltermébe, és ott ellophasson egy pénzszállítmányt. Wilson tehát teljesen helyesen gyanította, hogy bűntény készül, de a megoldásához Sherlock Holmes elméjére volt szükség. Februárban Edinburghban késő délután már hideg és sötét van, így amikor elhagytam a kórházat, nem a park vagy a csatornapart, hanem a futópad felé vettem az irányt. Akkoriban abba az edzőterembe jártam, amely a régi Királyi Kórház épületében kapott helyet, azon a helyen, ahol Sherlock Holmes és én is születtünk. Tudtam, hogy ez a véletlen egybeesés csupán azt tükrözi, hogy Edinburgh mennyire kicsi város, de mivel egy komoly bűntényt kellett megoldanom, jó ómennek tűnt.

Ennek ellenére az első mérföldön elmém szétszórt volt, gondolataim össze-vissza csapongtak és megakadályozták, hogy bármilyen hasznos következtetésre jussak. Ez talán érthető is volt, hiszen úgy éreztem, hogy ha nem oldom meg nagyon gyorsan az ügyet, akkor anyámat valami helyrehozhatatlan baj fogja érni. Miközben a futószalagot tapostam, soroltam magamban a lehetséges diagnózisokat: gyógyszer mellékhatás; agyvérzés, amelyet nem mutatott ki a vizsgálat; agydaganat, amelyet a jelenlegi betegsége leplezett le. Ahogy a szívverésem felgyorsult, és kapkodtam a levegőt, éreztem, hogy a fejem kezd kitisztulni, és a lábaim egyenletesebb ritmusba lendülnek. Ekkor eszembe jutott Dr. Bell módszere, és megpróbáltam alkalmazni a saját helyzetemre.

Mivel a páciens az édesanyám volt, nem kellett megfigyeléssel kiderítenem róla az alapvető tényeket. Tudtam, hogy 68 éves, nyugdíjas általános iskolai igazgatónő, és mostanáig jó egészségnek örvendett. Ezért rögtön rátérhettem Dr. Bell módszerének sokkal trükkösebb részére: a módszer most azt követelte meg tőlem, hogy "okosan következtessek". Az agy az összes szerv közül a legösszetettebb, és számtalan módon „meghibásodhat”. Ezen elváltozások diagnosztizálásának kulcsa gyakran az anatómia: a beszédközpont például az agy egyik területén helyezkedik el, a beszéd megértése pedig egy másik agyterületen történik. Megfelelő anatómiai ismeretek birtokában tehát a páciens tünetei alapján meg lehet találni, hogy az agyban hol történt az elváltozás. Ahogyan a betörőknek és a sorozatgyilkosoknak is megvannak a kedvelt leshelyeik, úgy az egyes betegségeknek is; ha pontosan meg tudjuk határozni, hogy az agyban hol történt a bűncselekmény, általában jó képet kaphatunk a valószínű elkövetőről. 

Végigfutottam anyám tüneteit: az anisocoria a harmadik agyideghez, az elferdült száj a hetedikhez, a vízszintes szemtekerezgés pedig az agy hátsó részén lévő kisagyhoz rendelhető. Mivel ezek a tünetek nem ugyanazon az anatómiai helyen jelentkeztek, nem egyetlen elváltozásról volt szó, ami gyakorlatilag kizárta az iszkémiás stroke, a vérzés vagy a tumor szokásos gyanúsítottjait. Ehelyett valami alattomosabb dologgal volt dolgunk, amely egyszerre több agyterületet is képes volt megtámadni: egy bűnöző Napóleonnal.

Fokoztam a tempót a futópadon, remélve, hogy a megerőltetés majd koncentrálásra késztet. Miféle folyamat az, kérdeztem magamtól, amely az egész agyat, vagy legalábbis annak több különböző pontját érintheti? Egy fertőzés is lehetne, de anyámnak nem volt láza, és a vérvizsgálat eredményei is normálisak voltak. Akkor talán egy ritkább vaszkulitisz, vagyis érgyulladása, de ezt a vérvizsgálatok szintén kizárták.

Ezek a normál vérvizsgálatok, most már rájöttem, kulcsfontosságúak voltak. A teljes agyat érintő elváltozások túlnyomó többsége általában olyan gyulladást idéz elő, amely a normál vérvizsgálatok segítségével is kimutatható. A kérdésem tehát most az lett: mi befolyásolhatja az egész agyat, de mindezt anélkül, hogy a betolakodó riadóztatná az egész szervezetet? A válasz - következtettem a negyedik mérföldön túljutva - nem valami olyan volt, aminek nem kellene jelen lennie - mondjuk egy baktérium vagy egy vírus -, hanem inkább valami olyasmi, aminek ott kellene lennie, de hiányzik. De mi lehet az, ami hiányzik? A két leggyakoribb bűnös az oxigénhiány vagy a glükózhiány, de anyám szaturációja normális volt, és láttam, ahogy a nővér többször is ellenőrizte a vércukorszintjét. Ismét visszatértem a Módszerhez. Még ha nem is volt szükségem arra, hogy bármit is megfigyeljek az anyámról, talán van valami következtetés, amit le tudok vonni vele kapcsolatban. Korábbi jó egészségi állapota nem adott támpontokat: egész életében vegetáriánus volt, de ez soha nem okozott neki problémát. Hasonlóképpen, a rutinműtétnek, amin átesett, alig volt nyilvánvaló kapcsolata az agyával, és a bélrendszere egy részének későbbi eltávolítása...

Itt hirtelen leállítottam a futópadot, de túl hamar abbahagytam a futást, és azon kaptam magam, hogy leestem róla. Anyám vékonybelének nagy részét eltávolították; mivel a vékonybél tápanyagokat szív fel, teljesen logikus, hogy az, amiben valószínűleg hiányt szenvedett, egy, a táplálékkal bevitt tápanyag volt. A kérdés már csak az volt, hogy melyik. A tiamin - B1-vitamin - hiánya köztudottan neurológiai problémákat okoz, de ez általában az alkoholistáknál fordul elő. Ráadásul a kockázat annyira jól ismert, és olyan könnyen orvosolható, hogy minden esetben, amikor felmerül az alkoholprobléma gyanúja - valamint minden, intenzív osztályra felvett személy esetében - a felvételkor rutinszerűen tiamin-infúziót írnak elő. Ha az olvasó valaha is töltött már el egy órát a sürgősségi osztályon, szinte biztosan látott már valakit, akinek tiamininfúziót adtak, és talán még emlékszik is rá, mert a zacskók eltéveszthetetlen élénksárga színűek.

Az első számú gyanúsítottam ezért nem a B1, hanem a B12-vitamin volt. A vegetáriánusoknál gyakran alacsony a B12-vitamin szintje, és ez a gerincvelő szubakut degenerációját idézheti elő, amely egy súlyos állapot. Ez legalább már neurológiai problémát okozó hiányosságra utalt, de a szubakut degeneráció elsődleges tünetei klasszikusan a perifériás érzékeléssel kapcsolatos problémák, így a diagnózis korántsem volt ideális. Mindazonáltal elgondolkodtam azon, hogy anyám tünetei nem lehetnek-e a B12-vitaminhiány szokatlan megnyilvánulásai. Jobb ötletem egyelőre nem volt. Ha Conan Doyle maga is bizonytalan lett volna egy diagnózissal kapcsolatban a gyakornoki ideje alatt, kétségtelenül megkérdezte volna Dr. Bellt. Hasonlóképpen, amikor Sherlock Holmes olyan rejtélyes esettel találta szembe magát, amelyet még három pipával sem tudott megoldani, időnként bátyja, Mycroft segítségét kérte. (Mycroft Holmes még Sherlocknál is jobb volt a deduktív gondolkodásban, de lustasága miatt a brit kormány irányításával kellett foglalkoznia, a bűnügyek megoldása helyett.) De én nem voltam Sherlock Holmes, de még csak Conan Doyle sem. Legfeljebb Dr. Watson voltam: eléggé logikusan gondolkodtam, de nyilvánvalóan képtelen voltam a szükséges zseniális következtetésekre, hogy felállítsam a diagnózist. Ezért megkerestem a telefonomat az öltözőben, és felhívtam a saját Dr. Bellemet, a saját Sherlock Holmesomat, a saját Mycroftomat: egy barátomat, aki az elmúlt húsz évet azzal töltötte, hogy saját deduktív képességeit az akut belgyógyászat szénbányájában csiszolja.

Türelmesen végighallgatta, ahogy elmagyaráztam édesanyám kórtörténetét és tüneteit. Aztán megkérdeztem tőle, hogy egyetért-e azzal, hogy ez a B12-vitaminhiány szokatlan megnyilvánulása lehet? Egy kis szünetet tartott és elgondolkodott - ahogyan Holmes maga is gyakran tette -, mielőtt válaszolt. A barátom elismerte, hogy nem tudja kifogásolni a logikámat és a módszeremet, de azt mondta, soha nem hallott még arról, hogy a B12-hiány ilyen tüneteket okozna. Ha valami, morfondírozott, akkor ez sokkal inkább tiaminhiánynak hangzott, kivéve persze, hogy az nem lehetett, mivel anyám az elmúlt hónapot az intenzív osztályon töltötte, ahol kapott infúziót és naponta ellenőrizte egy dietetikus.

****

A vitamin olyan anyag, amelyre a szervezetnek szüksége van, de nem képes saját maga szintetizálni. Mivel a tiamin nélkülözhetetlen a Krebs-ciklushoz, ahhoz a biokémiai reakcióhoz, amely a szervezetünket működtető sejteken belüli energiát termeli, agyunknak folyamatos ellátásra van szüksége belőle. Az egészséges emberi szervezet csak körülbelül 25 mg tiamint képes tárolni, ami körülbelül három heti adagnak felel meg. Az orvosi egyetemen a hallgatókba belesulykolják a kezeletlen tiaminhiány katasztrofális hatásait. Ez a Wernicke-encefalopátia nevű állapottal kezdődik, amelyet hagyományosan a zavartság, bizonytalanság és szemizombénulás hármasával írnak le, de az újabb kutatások szerint egyre inkább úgy tűnik, hogy a tünetek szélesebb skáláját mutathatja. Ha azonnal nagy dózisú parenterális (az emésztőrendszert kikerülő, infúzión keresztül, vagy közvetlenül a vérbe bejuttatott – a fordító megjegyzése) tiaminnal kezelik, a Wernicke-encefalopátia visszafordítható. Ha nem kezelik, gyorsan átvált rettegett idősebb testvérbetegségévé, a Korszakov-szindrómává. A Korszakov-szindrómás betegeknél mély és pusztító amnézia alakul ki; a Wernicke-szindrómától eltérően a Korszakov-szindróma általában nem reverzibilis (, azaz nem visszafordítható - a fordító megjegyzése).

A telefonban, miután számos más távoli lehetőséget felvetett és kizárt, barátom ismét a tiaminhiányhoz tért vissza, és ez a gondolat egyértelműen nyugtalanította. Talán - mondta - jó ötlet lenne még egyszer ellenőrizni, hogy anyám kapott-e tiamint. Nem tudta elképzelni, hogy ne kapott volna, de ha az összes lehetőséget kizártuk, ami marad, az az igazság, akármilyen valószínűtlen legyen is. Miközben beszélt, visszagondoltam arra az első éjszakára anyám ágya mellett. Hosszú órákon át bámultam a csipogó műszereket, a monitorokat, a fecskendőket és az infúziókat. És ezalatt az idő alatt egyetlen egyszer sem láttam azt a bizonyos sárga zacskót.

Az egyik Sherlock Holmes-történetben, az „Ezüstcsillag" című novellában Holmes-t arra kérik, hogy vizsgálja ki egy versenyló eltűnését és trénere, John Straker meggyilkolását. Egy bukmékert gyanúsítanak a bűncselekménnyel, de Holmes kulcsfontosságú következtetést von le abból, amit úgy ír le, hogy "a kutya különös esete az éjszakában", a különös eset pedig az, hogy a kutya nem ugatott. Ebből a tényből Holmes arra következtetett, hogy a kutya ismerhette a betolakodót, és hogy maga Straker volt az, aki később véletlenül lett a saját cselszövésének áldozata.

A sárga infúziós zacskó, rájöttem, a saját kutyám volt, amely nem ugatott az éjszakában: találkoznom kellett volna vele, de nem tettem. Megköszöntem a barátomnak, felhívtam a kórházat, és beszéltem anyám ápolójával. Hozzánk hasonlóan ő is biztos volt abban, hogy anyám a felvételkor kapott tiamint, de beleegyezett, hogy megerősítésként átolvassa a feljegyzéseit. Öt perccel később visszahívott, és közölte, hogy nincs feljegyzés arról, hogy anyám valaha is kapott volna tiamint, és azonnal elintézi, hogy azt infúzió formájában sürgősen adják be neki.

Amikor másnap visszatértem a kórházba, anyám pupillái visszatértek az eredeti állapotukba, megszűnt a szemmozgási zavara, a szája nem ferdült le, és a zavarodottsága is elmúlt. Az éjszakai eseményekről mit sem tudva, az orvosa azzal fogadott, hogy elégedett az állapotával, és a pihentető éjszakai alvás nyilvánvalóan nagyon jót tett neki. Elmondtam neki, mi történt valójában, de nem azért, hogy elégtételt szerezzek, hanem mert az elkövetkező napokban több tiaminra lesz szüksége. Később tudtam meg, hogy anyám az első éjszaka annyira beteg volt, hogy a zűrzavarban egyszerűen elfelejtették a tiamint. Hozzám hasonlóan a dietetikusa sem vette észre a kutyát, amelyik nem ugatott éjszaka.

****

UTÓSZÓ:

Édesanyám mostanra teljesen felépült, és férjével Skócia távoli, nyugati partvidékén él, egy gyönyörű, vadregényes helyen. Tartok ott egy kerékpárt, és amikor meglátogatom őket, gyakran teszek egy tízmérföldes kört, amely egy félszigetet körbekerülve egy golfpálya és több kis farm mellett vezet el. Az útvonal egy olyan birtokon is keresztülvezet, amely Skócia egyik leghírhedtebb gyilkosságának, az Ardlamont-gyilkosságnak a helyszíne volt. 1883-ban egy Cecil Hambrough nevű gazdag, fiatal örököst lelőttek, miközben az Ardlamont House területén vadászott felbérelt oktatójával, John Monsonnal. Monson azt állította, hogy tragikus baleset történt, Hambrough véletlenül lőtte le magát, miközben átmászott egy falon.

A halottkém kezdetben elfogadta ezt a magyarázatot, de két héttel később Monson megpróbált igényt tartani egy 20 000 fontos életbiztosításra, amelyet szerinte Hambrough hat nappal a halála előtt kötött. A biztosítás kedvezményezettje Monson felesége volt. Monsont letartóztatták és bíróság elé állították az edinburgh-i Legfelsőbb Bíróságon. A gyilkosság mellett egy korábbi gyilkossági kísérlettel is megvádolták. Néhány nappal Hambrough halála előtt Monson állítólag úgy próbálta vízbe fojtani egy úszni nem tudó tanítványát, hogy kievezett vele az Ardlamont-öbölbe, és elsüllyesztette a csónakjukat.

A tárgyaláson Monson ragaszkodott eredeti történetéhez, miszerint Cecil Hambrough véletlenül lőtte le magát. Ennek megcáfolására a vád egy különleges tanút hívott be. A tárgyaláson való megjelenése országos hír lett, és a The Leeds Mercury így számolt be róla: „A következő tanú az igazi Sherlock Holmes, Dr. Joseph Bell volt. Intelligens arca, szúrós szeme és megfontolt arckifejezése némiképp Dr. Doyle híres detektívjének képét idézte.”

Nem Dr. Bell végezte el Cecil Hambrough boncolását, így a bíróságon nem orvosként, hanem a dedukció tudományának szakértőjeként - vagyis olyan orvosként, akinek deduktív módszereit a bűncselekményekre is alkalmazni lehet - számolt be ezekről a megállapításokról. Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye a halálesetről, Dr. Bell kijelentette: "Semmilyen módot nem tudok megnevezni, amely lehetővé tette volna, hogy a sérülést maga Mr. Hambrough okozza akár szándékosan, akár véletlenül.”

Az „igazi Sherlock Holmes” vallomása ellenére az esküdtszék nem volt teljesen meggyőzve. Az ügy a Skóciában egyedülálló harmadik ítélettel zárult: nem bizonyított. A "nem bizonyított" a "bűnös" és a "nem bűnös" között helyezkedik el, és szégyenletes, mivel azt jelenti, hogy a vádlott valószínűleg elkövette a bűncselekményt, de egyszerűen nem volt elegendő bizonyíték az elítéléséhez. Talán ezt a megbélyegzést legjobban az a per illusztrálja, amelyet Monson később indított a Madame Tussauds ellen, amely egy, őt fegyverrel ábrázoló viaszfigurát helyezett ki egy gyilkosok képmásaival teli teremben. Monson célozgatással elkövetett rágalmazásért perelt; a pert megnyerte, de csak egyetlen shilling kártérítést kapott.

Bár rövid ideig kísértésbe estem, nem írtam saját krimit Monsonról, Hambrough-ról vagy akár Dr. Bellről. Ehelyett egy fiktív bűntényről írtam egy olyan világban, amelyet valaha ismertem, de igyekeztem belevinni valamennyit abból a dedukcióra való képességből, amelyet saját orvostanáraim neveltek belém. Az olvasók maguk dönthetik el, hogy mennyire voltam sikeres, de egy kelet-londoni kórházban a játszma most is folytatódik.

© A cikket szerzői jogok védik. A Crime Reads és Simon Stephenson szerző engedélyével jelentettük meg. A fordítást Dr. Watson végezte. A felhasznált képek csak illusztrációk.

Tisztelettel: a Magyar Sherlock Holmes Club

Az írás eredeti nyelven itt található: A DOCTOR, A DEDUCTION, AND A DEATH AVERTED

Tovább az eredeti oldalra!