Nyelvi modorosságaink: "Köszöntem!"
Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. augusztus.
Elárulom: őszintén örültem – és most is örülök – olvasónk, Tóthné dr. Lakatos Mária Csilla levelének, amelyre ezen a helyen válaszolok. Levélírónk az általa felidézett párbeszédben elhangzott „Köszöntem!” választ elemezte s marasztalta el, mivel – mint írja – „az imént felvázolt beszédhelyzetben csak a jelen idejű, vagyis a »Köszönöm« alak értelmezhető”.
Levélírónk saját bevallása szerint két-három éve szembesül azzal a sajátos helyzettel, hogy a közlésfolyamat valamelyik szereplője valamilyen ismeretlen okból az időtévesztés hibájába esik: múlt idejű igealakot használ, holott a közlésfolyamat a jelenben zajlik. Szavait nincs okom kétségbe vonni, de ki kell igazítanom: ez a jelenség nem olyan „fiatal”, mint véli. Előttem van egy kis könyvecske. A címe: „Beszédkultúra a közlekedésben”. Két – sajnos, már nem élő – kollégámmal együtt magam vagyok a szerzője. A kötet megjelenésének éve: 1961. Te jó Isten! Ennek már épp fél évszázada! De nincs ok az elérzékenyülésre. Minket a tények érdekelnek, márpedig a tények makacs dolgok. A kötetkében, amely a közlekedési és szállítási dolgozóknak tartott anyanyelvi, nyelvhelyességi előadásainkat tartalmazza, többek között pl. arról is szó van, hogy a kalauzok s egyéb közlekedési dolgozók nemegyszer úgy beszélnek az utasokkal, hogy mondataikba saját magukat is beleértik, belefogalmazzák. Ez az ún. kalauzi többes szám. Csupán néhány sor a kötetből: „Menjünk előre! – mondja a kalauz, miközben ő hátrafelé furakodik a tömegben. [Akkor még így dolgoztak a kalauzok, akiket, ahol még egyáltalán vannak, már hosszú idő óta különben is jegyvizsgálóknak nevezünk. G. L.] Kapaszkodjunk! – kiáltja induláskor, de ő nem kapaszkodik, hanem tovább végzi a kötelességét, kezeli a jegyeket. Igyekezzünk a leszállással! – halljuk, de ő maga nem indul az ajtó felé, sőt jó esetben – nagyon helyesen – félrehúzódik, hogy helyet adjon a leszállóknak. Fiatalember, a lépcsőn is váltsuk meg a jegyet! – hangzik a felszólítás, pedig tudva tudjuk, hogy a kalauz nem szokott jegyet váltani.” Néhány mondattal később már elérkezünk a bennünket közvetlenül érdeklő részhez. Ott ezt olvashatjuk: „Még az előbbieknél is furább szülemény azonban ugyanez a kijelentő mód múlt és jelen idejében, tehát ha a kalauz így figyelmeztet: Kapaszkodtunk! Igyekeztünk! Stb. Az effajta beszéd kialakulására már semmiféle magyarázatot sem igen lehet találni, de nem is nagyon érdemes keresni, mert – enyhén szólva – se füle, se farka. Nyelvünk csak nyerne vele, ha a jövőben ezeket sem hallanánk, s ezek is átadnák helyüket az ilyen mindennapi, közönséges, de értelmes felszólításoknak: Tessék kapaszkodni! Igyekezzenek, kérem, a leszállással! Stb.”
Kalauzok 1937-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 1882)
De nemcsak erre az egy „antik” könyvecskére hivatkozhatok, amikor a jelenség múltjára igyekszem fényt deríteni. A kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv 1980-ban megjelent első kötetének „kijelentő mód, múlt idő” című cikkében, Kovalovszky Miklós megfogalmazásában ezt olvasom: „A »közlekedési nyelv«-ben, főként a budapesti kalauzok nyelvhasználatában tűntek föl a felszólító szerepű többes szám 1. személyű múlt idejű kijelentő alakok, mintegy már a felszólítás végrehajtását is előlegezve, pl. Vigyáztunk a lépcsőn!; Kapaszkodtunk!; Felszálltunk, indulunk! Helytelen, nemkívánatos modorosság ez, a kalauz nélküli közlekedés bevezetésével azonban visszaszorult.”
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: