Reaktor / 2024. október 11., péntek

MOHU: újabb pénzkidobás a centralizálás oltárán vagy valós környezetvédelem?

Az újrahasznosítási rendszerek, melyek a körforgásos gazdaság egyik alappillérei, hatékony működése kiemelten fontos a fenntartható jövő érdekében. Magyarország is ebbe az irányba tesz lépéseket, amelyben központi szerepet kap a betétdíjas visszaváltási rendszer. Ez a modell nem újkeletű: több országban, mint például Norvégiában és Szlovákiában, már évek óta működik hasonló rendszer, és ezek bizonyítottan sikeresek. De hogyan illeszkedik ez a rendszer a magyar hulladékgazdálkodási struktúrába, és milyen hatásokkal számolhatunk? Mi a szerepe az egészben a MOHU-nak és tényleg szükség volt-e rá?

Először is nézzük meg mi is az a körforgásos gazdaság – az Európai Unió honlapján az alábbi definíciót olvashatjuk: olyan rendszer, amely a lehető leghosszabb ideig megőrzi a termékek, anyagok és erőforrások értékét a gazdaságban, és minimalizálja a hulladékkeletkezést. Ma még alapvetően a legtöbb fogyasztói cikkünk életciklusa lineáris: legyártják, eladják, felhasználják majd hulladék lesz belőle, ahhoz, hogy meglegyen a körforgás az kell, hogy újra alapanyag legyen a termékből az eredeti életciklusa végén - ez nemcsak a hulladék csökkentéséhez járul hozzá, hanem gazdasági előnyökkel is jár, hiszen kevesebb új nyersanyagra lesz szükség. A fő kérdés az, hogy hogyan éri meg jobban az újrahasznosított dolgokat a gyártóknak felhasználniuk, ha most még az első „életüket” élő termékek legyártása olcsóbb? Erre a megoldás egy EU-s szabályozás lehet; meg fogják határozni, hogy a gyártóknál mennyi részének kell lennie újrahasznosítottnak a termékportfóliójukból, így ugyan továbbra sem fogja nekik megérni, de már jogszabályok által kötelezve lesznek.

Magyarországon a betétdíjas rendszer bevezetését több tényező is indokolta: az Európai Unió irányelvei kötelezővé teszik, hogy a tagállamok elérjenek egy minimum 65%-os újrahasznosítási arányt a hulladékgazdálkodásukban. A korábbi években Magyarországon a hulladékkezelési rendszer több lépcsőfoka is volt: először a hulladékgyűjtő szigetek lettek bevezetve itthon, ahol már válogatva lehetett lerakni a hulladékot, de ezt rendkívül költséges volt fenntartani és az utólagos válogatás is drágának bizonyult. Ezután lett bevezetve a szelektív hulladékgyűjtés lehetősége a háztartásokban; a hulladékszállítók biztosították a külön válogatott szelektív szemét elszállítását. Bármennyire is próbálták ezzel a társadalmunkat környezet tudatossá  nevelni, ezek a lépések még messze nem voltak elegek a kitűzött EU-s cél eléréséhez, nem volt kellően megfelelő ösztönző (vagy kényszerítő?) rendszer, amely a lakosságot motiválta volna, így egy drasztikusabb és hatékonyabb lépést kellett tenni. Így érkezünk el a kötelező betétdíjas visszaváltó rendszerhez (DRS - Deposit and Return System).

A betétdíjas rendszer alapja, hogy az italos palackokat és dobozokat visszaváltják a vásárlók, és pénzt kapnak értük. Az új magyar rendszer bevezetésénél a MOHU kapott koncessziót, hogy irányítsa a folyamatot, ezzel is elősegítve a centralizációt a hulladékgazdálkodás területén (is). A rendszerváltástól a 2010-es évekig alapvetően ez egy sok szereplős piac volt még; kb. 20-30 hulladékgazdálkodással foglalkozó cég (+alvállalkozóik) látta el ezeket az igényeket az országban; majd a 2010-es években az Országos Hulladékgazdálkodási Hatóság létrejöttével kezdődött el a központosítás. Vajon miért is volt szükség erre? Alapvetően a centralizáció elősegíti az ellenőrizhetőséget, de ebben az esetben azért is volt szükség erre a lépésre, mert a hulladékgazdálkodás egy rendkívül tőkeigényes  műfaj, és ezt egy MOHU, mely a MOL csoport tagja könnyebben meg tudja ugrani. Természetesen a visszaváltó rendszer bevezetésénél ezek hatványozottan igazak, hiszen egy teljesen új infrastruktúrát kellett ehhez kiépíteni az ország teljes területén. A koncesszióban 3 fő dolgot vállalt magára a MOHU: jelentős tőke beruházását, az EU-s célérték elérését és egy hulladék égető építését. Alapvetően az EU-s újra felhasználási cél érdekében vált szükségessé a betétdíjas rendszer bevezetése: egy olyan ösztönző mechanizmus kellett, amely a visszaváltást vonzóvá teszi, és hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb hulladék kerüljön elásásra. A norvég és szlovák példák azt mutatják, hogy a kötelező visszaváltási rendszer sikeresen működhet, sőt Hollandiában már a 70-es években is próbálkoztak hasonló rendszerek kialakításával.

A rendszer elindulásakor azonban problémák is adódtak: rengeteg poszttal lehetett találkozni a közösségi médiában, ahol éppen arról panaszkodtak az emberek, hogy éppen hol nem működött a visszaváltógép; mennyire rossz a rendszer úgy ahogy van, stb. A MOHU alapvetően abban hibázott, hogy félremérte a rendszer felfutásának, népszerűségének, kihasználtságának a szintjét; alapvetően a más országbeli példák azt mutatták, hogy 1 év után éri el a csúcsát a visszaváltó rendszer; de itthon az 50 forint annyira nagy motiváló erő lett, hogy ezt a csúcsot sikerült 3 hónap alatt elérni. Eleinte kérdés volt, hogy elég nagy-e ez az összeg arra, hogy az emberek már ösztönözve legyenek a visszaváltásra, de a választ gyorsan megkaptuk. Látszik, hogy nagy a kihasználtság és már most kapacitásbővítésre van szükség. Ennek ellenére a pozitív eredmények már most látszanak: az emberek fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy visszaváltsák a palackokat, így a naponta visszaváltott kb. 7 millió palack nem kerül elásásra (mint ahogy korábban), hanem újrahasznosítás lesz a sorsuk – ez mindenképpen egy nagy siker a fenntarthatóság szempontjából.

Magyarországon jelenleg 50 forint – elég vonzó ahhoz, hogy az emberek hajlandók legyenek visszavinni a palackokat – ez különösen igaz a szociálisan rászorulók esetében, akik számára ez jövedelemkiegészítésként is szolgálhat. Ez a társadalmi aspektus is része annak a rendszernek, amely a fenntarthatóság mellett a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére is törekszik. (Bár érdekességként megjegyzendő, hogy mikor valaki egy kukából kiveszi a visszaváltható palackokat, azzal bűncselekményt követ el, ugyanis amíg egy háztartásnak/önkormányzatnak a kukájában van a hulladék, az a háztartás/önkormányzat tulajdona, ha kitolják a kukát az utcára és elviszi a hulladékszállító, akkor onnantól viszont már a cégé, így ezeknek a kikukázása lopásnak minősül.) A jövőben a fenntarthatósági és kényelmi szempontból a MOHU több helyen is tervez automatákat létesíteni, például hajléktalanszállóknál, munkahelyeken (a MOL Campusban például már most is van) és egyetemeken (először várhatóan a Corvinuson); ezeknél a kulcskérdés azonban az, hogy sikerül-e olyan partnert találni, aki vállalja, hogy valamilyen módon készpénzre váltja az automaták kuponjait, különben nem lesz működőképes a rendszer.

A betétdíjas rendszer bevezetése Magyarországon elengedhetetlen lépés volt a fenntartható gazdaság felé. Bár a kezdeti nehézségek miatt több szereplő – gyártók, kereskedők és fogyasztók – is kritizálta a rendszert, hosszú távon a jövő generációi profitálnak majd belőle és már rövid távon is számottevő lehet a hatása. Az ösztönzők működnek: az emberek visszaviszik a palackokat, a hulladék mennyisége csökken, és a környezet védelme erősödik. A rendszer fejlődésének kulcsa a technológiai fejlesztések és az újrahasznosítási arány növelése lesz, amely biztosítja, hogy Magyarország elérje az EU által előírt célokat.

Tovább az eredeti oldalra!