Aspergeres a kisfiam / 2023. december 26., kedd

Karácsonyi kibukás

Karácsony első napja, rokonokhoz utazunk. Nekem elég sok testvérem van, szám szerint három, és ez az a nap, amikor egyszerre kettővel és családjaikkal találkozhatom, na és átélhetem kényeztetést egyetlen ebédre, amikor az anyukám főztjét ehetem. Úgy gondoltam, hogy abban segítek K-nak, hogy csak pár órát töltünk ott, és nem megyünk más családtagokat meglátogatni, pedig közel laknának, és három órát utazunk egyébként odáig. Kissé fájt a szívem, hogy nem ugorhatok be apukámnak is köszönni, de most ezt láttam jó megoldásnak, könnyítésnek K. számára. Persze nem akart jönni, nem érti, hogy ez miért kell, mire jó. Magyaráztam, hogy a tesóim, szeretem őket, hiányoznak, és ő pedig biztosan kap ajándékot is, valami Minecraftost. Olvastam nem rég a PDA csoportban, hogy azért értelmetlen egy auti számára az iskolába menés, mert nincs feltöltve számára szociális tartalommal. Ha valaki szeret járni iskolába, az azért szeret, mert találkozni akar a többiekkel, barátaival, benne van szociális helyzetekben, és motiválja, hogy azok tovább történjenek. Ebben sok igazságot véltem felfedezni, hiszen én olyan gyerek voltam, aki szeretett járni iskolába, és valóban, nem a sinus-cosinus tétel miatt. Valami ilyesmi lehet a rokonlátogatással. Megfigyeltem az egyik öcsém kislányát, aki láthatóan élvezte a rokonokkal való találkozást. Szépen lassan mindenkinek megkérdezi a nevét, ismétli, felkínál játékot, provokál, tetszeleg, hogy nevess rajta, közelebb jön, kapcsolódik. Persze kislány, és ez hatványozotabban látszik nála, de ugyanezt a viselkedést figyeltem meg a másik öcsém kisfiain. Ők kicsit másképpen, fiúsabban, talán produkcióval, ha nincs más, akkor a játékai dobálásával próbál vicceskedni, de figyeli a reakcióinkat és próbál kapcsolódni. K-nak nincsen ez a kapcsolódási motiváció. Nem fontos számára, sőt nyűg, hogy azok, akik körülötte vannak kedveljék, vagy kapcsolódjon hozzájuk. Enélkül pedig valóban üresnek, esztelennek és feleslegesnek tűnhet találkozni valakikkel pár órára, amiből egy óra azzal telik el, hogy együtt eszünk. Ez a szociális motiváció egyébként a férjemben sincsen meg a saját rokonaival kapcsolatban sem. Hogy motivált legyen valakivel kapcsolódni, ahhoz a másiknak nagyon hasonlítani kell az ő érdeklődéséhez, és nem árt ha az a valaki figyelmes, kifinomult, okos, és halkan beszél, esetleg régóta ismeri. Szemben velem, és sok embert szeretek hallgatni, imádom az élettörténeteket a sokféleséget másokban. Persze én sem szeretem mindenki társaságát, de van egy alapvető kapcsolódási igény, érdeklődés, kíváncsiság mások felé. Valahogy így írnám le az általam említett "szociális motiváció" kifejezést. Mégis azt tartom aranyközépútnak, hogy K. időnként találkozzon a rokonokkal, hiszen így van esély rá, hogy valakit mégis megkedvel, és nem szeretném, ha teljesen elszeparálódna, és családilag is szükségünk van néha mások közé menni. Fontos, hogy ezeket az élményeket is megtapasztalja, gyakorlással tudjuk segíteni a szociális interakciók tanulását. Eleget magyarázkodtam, hogy megmagyarázzam, miért mentünk rokonokhoz karácsonykor K. akarata ellenére is. Legalább egy héttel korábban tudta, hogy utazni fogunk, a hetirendjébe is berajzoltam. Mégis amikor eljött az idő, a szokásos kiakadással jött: - Miért nem jöhet a kutya? Kértük, hogy most ne engedjen utat a kiakadásnak, mert ezt tudta előre, megbeszéltük, egyébként mind kimerültek vagyunk az előző napi kiakadásaitól, szálljunk be békességben a kocsiba, estére pedig már itthon is leszünk. Van a meltdown-nak az az előszobája, amikor úgy érezzük, még tudna ellene tenni. Próbáljuk neki tanítani, hogy ekkor tudja nyakon csípni, és mély légzésekkel ne hagyja eluralkodni a testén. Egyelőre nem látjuk, hogy erre hajlandó vagy képes lenne figyelni. Nem tudom melyik, de mi akkor a nem hajlandóságot éreztük. Kimerültek voltunk, fáradtak, csakis ellenséges támadásnak tudtuk vélni az újabb kiakadást, amit kaptunk. Ráadásul a szövegével olyan trigger pontokat nyomogatott, hogy mi kínozzuk folyton, meg neki minden napja szörnyű, és miért kell létezzen. Nem is tudom, hogy melyik kijelentés érint a legfájdalmasabban egy szülőt, főleg ha ezt a gyermeke a torka szakadtából kiáltja neki. Közöltük vele, hogy fogalma sincsen milyen annak az élete, akit kínoznak, az egész életünk arról szól, hogy neki jó legyen, de meg tudjuk mutatni neki, hogy milyen az, ha valakinek szar élete van szar szülőkkel. Vagyis pont ez az, hogy nem tudjuk megmutatni, ezért nem tudhatja, milyen az. Az egyik szomszéd felé is mutogattunk, ahol napi szinten verik és alázzák a gyerekeket. Továbbra is fröcsögte ordítva, hogy neki milyen szörnyű a felőlünk érkező kínzás, amit átél. Mély haragot éreztem iránta, és kedvem lett volna valóban megmutatni, hogy milyen az, amikor szarul bánnak egy gyerekkel. Én el sem juthattam volna egy ilyen kiakadásig gyerekként, mert csírájában kaptam volna két olyan pofont, amitől tudtam volna hogyan jöjjek ki a meltdown-ból- ezt éreztem. A férjem is felemelte a hangját, ami valahogy több bátorságot adott, hogy én is megtegyem. K. Kiabált velünk, és a megszokott higgadt beszéd helyett mi is kiabáltunk. Én odamentem hozzá, és elkezdtem rárángatni a pulóvert, és azt ordítottam akkor már nagyon kikelve magamból, hogy ezt nem teheti velünk. Ő támadt, ütni kezdett, és bizony én is felé ütöttem, bár erőtlenül, és a fenekére, de először fordult elő velem, hogy kezet emeltem rá. A férjem jött oda, és egy karmozdulattal közénk állt, ez elég is volt, hogy rájöjjek, mit teszek, és eltávolodtam, kimentem a lakásból. Mélyen elítélem a gyermekek fizikai bántalmazását, és pár perc után nagyon mélyre kerültem magamban, hogy ez velem is megtörténhetett. A harag, amit akkor éreztem, azt sugallta, hogy megérdemli végre, hogy rájöjjön, hogy mi is tudunk kiabálni meg ütlegelni, amit ő már annyiszor megtett velünk. Még sokáig tartott a háború, mire kocsiba ültünk. A férjemre is haragudtam, mert még most kellett tankolni, égőt cserélni a kocsiban, gumit felfújni. Miért nem tette meg előző nap? Rá is haragudtam, és felrúgtam volna szívem szerint vele is mindent. Aztán kettőt hátra pillantottam, és rájöttem, hogy tegnap egész nap velem együtt a kiakadásokat kezelte, ami annyira lehúzó, ha volt is idő, energiája már nem biztos. Nincs okom rá haragudni, és tudtam, hogy ő is pont annyira szomorú és szeretetre vágyik, mint én, és persze szégyelltem magam előtte, én voltam, az aki hozzáütött a kisfiához. Többet érdemel, minthogy a lelkiismeretfurdalásom harag formájában ráruházzam. Némán utaztunk három órán keresztül, és még este is mindketten magunk alatt voltunk. K. látszólag már nem. hazafelé a kocsiban először tudtam megfogni a kezét, néztem az arcát a visszapillantó tükörben, ami annyira szép volt és édes, valahogy nem jól van ez így. Kérdeztem az esti összebújásnál (talán addigra szállt el minden haragom), hogy ő nem szomorú- e, mire meglepetten kérdezte, hogy nem, miért is lenne. Beigazolódott ami nem csak gyanú, hogy ő amikor kijön a meltdown-ból akár percek múlva is képes jól lenni, talán nem is emlékszik pontosan, hogy mi történt. Próbálom tudatosítani benne, hogy milyen jó dolgok történtek vele egy nap, állítólag a hála rendszeres gyakorlásával hozzá lehet szokni, hogy az ember az élet napos oldalát is lássa. Sikerült összegyűjteni két jó dolgot, már nem emlékszem mi volt az. - Na és a reggel, amikor veszekedtünk? - tettem újra egy próbát, vajon kapcsol-e. Elkomorodott a szép kis arca, és határozottá vált a hangja: - Na az szörnyű volt, az volt a legszörnyűbb a napomban. Emlékszik, kár, bárcsak elfejtenénk mind. - Nekem is az volt, mondtam simogatva. Nem feküdhet le úgy, hogy ne szeretnénk, ne bocsájtanánk meg neki. Puszilgatott mindenhol, ahol ért. A végén a kézfejemre adott egy puszit. Talán ő is sajnálja, ami történt. A férjemmel este sokáig beszélgettünk, gyóntunk. Én nekirontottam a gyerekünknek, ő pedig lelkiismeretfurdalást érzett, amiért nem avatkozott be korábban, de a haragtól örült annak, amit látott. Sírva mondta el, marta a lelkiismeretfordulás mindkettőnk szívét. Ketten égtünk a saját poklunkban, és olyan hálás voltam, hogy nem vagyok egyedül, és nem haragszik rám. Simogattam az arcát, néztem a könnyes szemét, és annyira sajnáltam, hogy ezt kell átélje, ilyen nehéz apasors jutott neki részül. Nagyon kell szeressem a férjem, megéreztem ezen a napon, hogy az autizmus lehet kettőnk elválasztója de összehozója is. Ő a legfőbb szövetségesem. Szerethetjük vagy támadhatjuk egymást a bajban, rajtunk áll. 

Tovább az eredeti oldalra!