Hattyú a parton. Molnár Ferenc: A Hattyú. Örkény Színház. 2018 szeptember
"A természetrajz azt tanítja, hogy a hattyú csak egy fenséges kacsa.
Ha a földre lép, ez ki is derül róla.
Ezért kell neki a tó tükrén maradni, büszkén úszni,
díszesnek lenni a néma fehér méltóságtól.
Madárnak lenni és nem repülni.
Egy dalt tudni, de mindhalálig el nem énekelni."
(Molnár Ferenc: A hattyú. III. felvonás)
.
Molnár darabjait ma is általában habkönnyű szórakoztató színházi estéknek szánják, ahogy a saját korában is azok voltak, különösebben fontosabb vagy súlyosabb mondanivaló nélkül. (Bár azért mindig elrejtett egy csipet ilyet is benne.)
A Molnár-daraboktól nagyjából mindenki ennyit is vár: beülni rá és felhőtlenül nevetni egy letűnt kor, bájosan esendő alakjain. Esetleg elmerengeni még azon, 
ha tényleg, egy igazán jó Molnár-előadást látunk, hogy lám, lám a decens kis társadalmi és emberi gyarlóságok milyen örökzöldek. Ám ma már ezek a figurák meglehetősen panoptikum-szerűen hatnak.
Most az Örkény Hattyú előadása, Polgár Csaba rendezésében, merészen szakít ezzel a kissé poros vonallal, és már-már egy csoportterápiás drámafoglalkozásnak is beillő groteszk szituáció-sorozattá, a megszokott Molnár és színházi egyensúlyunkból alaposan kibillentő, vizuális szimbólumokkal teli előadássá alakította át Molnár vígjátékát, amiben a szórakoztatás csak másodrendű cél volt. Nem is a klasszikus Molnár-alakokkal dolgozik a darab, noha a történeten és a szereplők szerepén alig változtattak.
Adva van egy lecsúszott arisztokrata család, a kissé cafrangkóros anyahercegnő matriarhával az élén, s úgy kívánnának a legfölsöbb uralkodói körökbe visszajutni, hogy a lányukat elveszi majd a kiszemelt uralkodó- trónörökös-jelölt. Természetesen felbukkan a Molnár-darabok örökös motívuma, a féltékenység is, némi kis csavarral: a lány felé nem sok érdeklődést mutató trónörökös figyelmét a háztanítóval való megrendezett flörtöcskével kívánják a hölgy felé fordítani.
A tanító természetesen beleszeret a hercegnőbe, hogy aztán mulatságosabbnál mulatságosabb jelenetekkel szépen rádöbbentsék arra, amit már amúgy is tud, hogy ebben a világban ő legfeljebb eszköz lehet, de cél az semmiképp. Molnár nem sokat bíbelődött sem polkorrektésggel, sem a szociális érzékenységgel. Nála ez egyszerűen csak egy röhögnivaló helyzet. Pont.
Az érzelmeket aztán a hercegnő már-már viszonozni is látszik, hogy aztán a darab cinikus végkicsengéseként szélsebesen rájöjjön: a rang azé
rt neki sokkal, de sokkal fontosabb, mint a szerelem.
A hattyú címet a darab a csúcsjelenetébe elrejtett tanmese miatt kapta, amikor szépen elmagyarázzák ennek az érzelmi intelligenciáját tekintve elég szerényen felszerelt menyasszony-jelöltnek egy szép, a színművészeti felvételijére is vihető, mindig tarolós nagymonológban, hogy a hattyú a szárazföldön meglehetősen esetlen madár, neki a tó tükrén (a saját köreiben) kell ringatózni a méltóságteljességhez. Azaz, a hercegnőnek sem kell ám a valódi világba vágyakozni, ő itt van itthon, a rang és címek után futkosós világban. .
És itt kezdődik a darab furcsa és nem is biztos, hogy tökéletesen eltalált polifónikussága. Mert mi hát ez a valódi világ? Molnár korában (1920-ban írta a darabot), egy furcsa, széthulló, vesztes, trianoni Magyarország, aminek a traumáiból az uralkodó osztály nemhogy nem tanult, de még elvakultabban ragaszkodnak a történelmi ódiumaikhoz, a társadalmi gőgjükhöz. Ahol például egy tanító nem lehet a szerelem tárgya. A veszélyes valóság ebben pedig maga a tanító.
Mi Polgár Csaba 21. századi Hattyújának a valósága?
Semmi. Nincs ilyen.
A színpadi formanyelv elmerészkedett ugyan a neonos, tiritarka kortárs 
műanyag világig, csak éppen ez az újítás tökéletesen érthetetlen egy mögé nem rakott, ma érvényes drámai ütközés felmutatása nélkül.
Félreértés ne essék, az aktualizálás nem kényszer, lehet klasszikus módon is Molnárt játszani. Sőt!
De tartalom nélkül, csak a formanyelvet aktualizálni, rózsaszín neonfényes, kúlos felirat alatt avíttan Napóleonon sóhajtozni, kissé fura.
Persze lehet, hogy pont ez így az áhított valóságunk...
Úgy tűnt, Polgár Csaba rendezése ahhoz nem volt elég bevállalós, hogy merje és tudja a furcsán ható, és sokszor ma már dramaturgiailag nem is feltételül indokolt anakronizmusokat lenyesegetni, de ahhoz viszont elég kiforrott már a rendezői formanyelve, hogy mindenképpen, érezhető, koherens indoklás nélkül is annak rendeljen alá egy Molnár-vígjátékot is.
Molnár alakjai egyetlen darabjában - a Hattyúban- sem jókra és rosszakra, vagy jellemesekre és jellemtelenekre oszthatók. Igazán rossz, gonosz figurákat nem is írt egyetlen darabjába sem, de igazán jókat sem túl gyakran.
Nála vannak a mulatságos önmagukra teljesen vak alakok meg azok, akik látják magukat. Ez az ellentét a Molnár-i karakterisztika lényege.
Ebben a darabban azonban mindenki groteszken mulatságos, ugyanakkor mindenki látja is magát, sőt, ilyenkor ki is kacsint ránk a nézőtérre. A tanító ( Nagy Zsolt), aki megveti ezt a talmi világot, ahol őt csak használják, de azért egy óvatlan pillanatban felénk fordulva csak átszámolja a pénzt, amit fájdalomdíjul kap ezért. A pap nagybácsi (Mácsai Pál), aki a bölcselme és az emberi éleslátása okán hivatott a szerelmi bonyodalmakat rendezni, ám egy óvatlan pillanatban homoerotikus csóklopóvá válik, amit viszont csak a nézőknek enged látni.
A páváskodó, felszínes Albert trónörökös (Ficza István), aki a legjobban a saját ostobaságán mulat, ha kikacsint ránk. És az anyahercegnő (Csákányi Eszter), aki már-már tökélyre viszi az elhanyatló ájulást, mint menekülési stratégiát, de közben a szeme vesékbe látóan a nézőteret pásztázza.
A butácska hercegnőt játszó, a frissen az Örkénybe érkezett Tenki Réka ezzel a szereppel, a hercegnő szerepével végleg megérkezett az Örkénybe. A kérőhajkurász anyahercegnő, Csákányi Eszter bevállalt egy karakterétől eléggé idegen figurát, amiről a végén már teljesen el is hisszük, hogy ő mindig is ilyen szerepeket játszott.
Merész, bár kissé félbemaradtnak ható kísérletnek tűnik ez az este egy modern Molnár-előadásra, viszont okvetlenül nagyon szórakoztató, és igazán pazar színészi játékokkal van megtűzdelve.
-
Szerző: Pajer Hajnalka
.
.
.
.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: