Frászkarikát!
Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. április.
E sajátságos szófordulatot elég sokan ismerik nálunk, s bár az eredeti, pontos jelentésével nincsenek tisztában, elhárítás, tagadás, visszautasítás kifejezésére, indulatos beszédben használják is. Némi durvaság érződik rajta, s ebben minden bizonnyal a frász előtagnak van jelentősebb szerepe, amely számos durvaságnak, szitkozódásnak kulcsszava. Ebben az egyre inkább eldurvuló világunkban, úgy gondolom, egy cikk erejéig nem árt egyszer ezt a témakört is figyelemben részesíteni.
Csaknem másfél évtizede magam is egyik szerzője s szerkesztője voltam egy Nyelvi illemtan című, vaskos, az ötszáz oldalt is meghaladó terjedelmű könyvnek, amely a Szemimpex Kiadó gondozásában jelent meg. Másfél évtized nagy idő, s ha témánkra gondolunk, még inkább nagynak érezzük, ám Bachát László kollégám, aki a durva, trágár szavak használatával foglalkozott a kötetben, mégis olyan ügyesen, értő módon fogta meg a dolog lényegét s húzta meg a határokat, hogy szavait ma is bátran elfogadhatjuk. Tőle idézek.
„Elöljáróban tisztázzuk, hogy mit értünk az ízléstelen, a durva és a trágár szavakon, kifejezéseken, egyáltalán az ilyen beszédmódon.
Ízléstelennek tartjuk a szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozást akkor, ha az sérti a jó ízlést, az illendőségnek nem felel meg, sőt vele ellenkezve, szépérzékünket nem elégíti ki. A durva beszéd az érintkezés kifinomult formáit figyelembe nem vevő, mások önérzetét, érzékenységét sértő, az erkölcsi érzéseket bántó emberi megnyilatkozás. Trágárnak pedig akkor nevezzük valakinek a beszédmódját, ha a szemérmet durván, közönséges módon sértő, obszcén, ocsmány szavakat használ.”
Cikkem első bekezdésében, a Frászkarikát! válaszról szólva azt írtam, hogy annak a kulcsszava a frász. Nem ok nélkül fogalmaztam így. Ha megvizsgáljuk nyelvünk szitkozódó, káromkodó, illetlenséget, ízléstelenséget tartalmazó formáit, azt tapasztaljuk, hogy szinte mindegyikben van valamilyen kulcsszó, s az kap maga mellé még egy-két szót, esetleg csak ragot vagy névelőt. Egy példa a fene kulcsszóval: Egyen meg a fene! Persze a valóságban korántsem mindig ilyen „tiszta” formulákkal találkozunk. Egy-egy durva szitkozódásban nemegyszer két-három kulcsszó is ott van együtt, öszegabalyodva, egyesek örömére (?), másoknak viszont megbotránkoztatására.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: