TINTA blog / 2024. február 20., kedd

Fejlődik-e a nyelvünk?

Megjelent: Magyarország 1977/32, 21. o.

Egyfelől tehát áz írók vészjelzéseit hallani a magyar nyelv hanyatlásáról, másfelől a nyelvtudomány tárgyilagos megállapításait a fejlődésről. „Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat / kígyóként a talaj szintjén iramítva — sziszegvén / néha a kíntól, / többször a béna dühtől, megalázott. / Elhagytak szellemeid” — olvassuk Illyés „Koszorú” című versének bevezető sorait, s bár a végkicsöngés nem ennyire lehangoló, a „szél-kaszabolta” nyelvről festett kép csöppet sem szívderítő.

Nem könnyű ezzel szembeállítani a nyelvtudomány szikár érveit: „A nyelv fejlődésének lényege — írja Kovalovszky Miklós az idén megjelent Nyelvfejlődés — nyelvhelyesség című könyvében —: állandó egyensúlykeresés a folyamatosságot biztosító megőrzés szüksége és a változó élet követelte megújulás igénye közt. És a nyelv e kettős követelménynek — rendszere és belső erői folytán, elsősorban természetes automatizmusának önvezérlésével — kitűnően megfelel.

E folyamatban pozitív és negatív irányú, illetve értékű változások egyaránt végbemennek. Ez a nyelv életének és sajátos dialektikájának másik fő vonása, s ezért a nyelv fejlődése voltaképpen ellentétes irányú jelenségekben megnyilvánuló változások sorát jelenti; ezeknek eredője azonban — a nyelvek történetének bizonysága szerint — az elsődleges értelemben vett fejlődés, a tökéletesedés felé mutat.”

Balassi panasza

Aki figyelmesen veti össze az író és a nyelvtudós szavait, az korántsem csak a közöttük feszülő ellentmondást veszi észre. Föl kell figyelnie mondandójuk rokon vonásaira is. Melyek ezek?

1. A nyelv életének lényege — mindkettőjük más-más megfogalmazása szerint — a küzdelem. (A tudós megőrzés és megújulás közötti „állandó egyensúlykeresésről” beszél, az író — jelképesen — széllel dacoló lángról, amely kígyóként földre lapulva sem alszik ki.)

2. Még a költő egyáltalán nem derűlátó vélekedéséből is bizonyos reménység — jövőbe vetett bizalom? — csendül ki, bárha ő csupán a bajok-csapások átvészeléséről szól, nem pedig a „tökéletesedés felé mutató” változásokról. („...most mutatod meg, / most igazán — nekem is, mire vagy jó, / most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek / kőharapó erejét” — írja Illyés említett versében, félreérthetetlenül a nyelv mai lehetőségeire utalva.)

3. A tudós sem süti le szemérmesen a tekintetét azoknak a sebeknek a láttán, amelyeket a szóban forgó küzdelemben „a kíntól”, a „béna dühtől” sziszegő anyanyelv kénytelen elszenvedni. (Más lapra tartozik: ő ezeket a sebeket — saját kifejezésével élve: „negatív irányú, ill. értékű változások”-at — az élet velejárójának tekinti, s nem tulajdonít nekik drámai jelentőséget. Elsősorban azért nem, mert a harc eredményeit — a kifejezés gazdagodását, a szókincs gyarapodását — is számításba veszi. A tárgyilagosság megköveteli, hogy itt jegyezzük meg: Illyés 1964-ben írt „Szerszámaink, a szavak” című tanulmányában elismeri a hazai nyelvkultúra egészséges kiteljesedését. „Magyarul ma összehasonlíthatatlanul jobban beszélünk, mint tíz, húsz vagy ötven éve — állapítja meg. — Közművelődésünk gócainak, főképp tehát városaink nyelvére gondolok. Újságírásunk, irodalmunk nyelve határozottan jobb. Ez csaknem teljességgel nyelvészeink buzgalmának, nyelvápoló mozgalmainak köszönhető. A küzdők és a nézők örvendetes együttműködésének.”)

[...] Bővebben!

Tovább az eredeti oldalra!