Esterházy Péter-breviárium
Esterházy Péter (1950–2016)
Kossuth-díjas író, publicista
„Az élet összefüggéseinek szétszakíthatatlanságát vallja, amidőn tehát az ő hősei végigjárják a maguk érzelmeinek iskoláját, ösztöneik rémeire és a világba-történelembe vetett létezésük problémáira egyaránt válaszolnak. Stílusában olykor a belső monológ pszichológiai láncolatát fölváltja a tények, gondolatok és reflexiók montázsa. Legtöbbször játékosan és nyomdatechnikai módszerekkel is kiemeli a nyelvi sztereotípiákat, a szavak alaki asszociációinak lehetőségeit, s így közvetve az igazságkeresés buktatóit.” (Bodnár György)
„Olyan új regénystruktúrát épít föl, amelyben a dolgok világa alárendelődik a szavak világának. A »Termelési-regény«-ben sokféle nyelvi regiszter esztétikai egységét teremti meg, nagy gyakorisággal élve a rájátszások, utalások, közvetlen vagy közvetett idézetek adta intertextualitás lehetőségeivel is.” (Grendel Lajos)
„A »Termelési regény« egy regénynek alig mondható avantgardista szövegkonstrukció, amely nemcsak detronizálta a diktatúra uralkodó nyelvét, azaz nemhogy halálosan nevetségessé tette a Moszkvából irányított magyar nyelvű halandzsát, hanem kész nyelvet adott legalább két nemzedéknek.” (Nádas Péter)
Minden mondat mögött van valami, akár hallatszik, akár nem.
Az ideális irodalmi mondat születhet a képzeletből, születhet a tapasztalatból, de képzeletét a tapasztalatában, tapasztalatát a képzeletében kell megmérnie. A képzelet tapasztalatának és a tapasztalat képzeletének segítségével kerülhetek kívül azon, amin belül vagyok.
Az ember azért kapta a nyelvet, hogy elrejtse a gondolatait.
A békességhez kell egymás tisztelete, nem sok, de egy kicsi kell. Meg a magunk tisztelete. Hát ehhez meg az kell, hogy tudjuk, kik vagyunk. Jönnek-mennek a szavak, divatoznak, leáldoznak, el is bújnak, mutatják is magukat, segítenek is, meg nem is.
Minden írás ellenállhatatlan belső igénye közös: meghaladni a beszédet. Mindegyiket a lehetetlen megfogalmazása érdekli, hogy hozzáférkőzhessenek a nyelvnek valamiféle végtelenjéhez.
A művészet gyakorlója (szolgája) az emberiségnek az a megbízottja, kiküldöttje, akinek az a dolga, hogy mintegy az első vonalban harcolva, kifürkéssze, hogy mi is ez az egész, hírt adjon a létezés titkáról.
A művészet nemcsak szakma, hanem kegyelem is.
Alkotni talán nem jelent mást, mint a szeretet útjain tűnődni: kit, mikor, hol érint meg a szeretet.
A művészet legfőképp szabad akar lenni. Ez nem jelenti azt, hogy mindent akar és akarhat; az öncenzúra a művészet leglényegéhez tartozik: az az ősi tiltás, hogy van egy olyan terrénum, ahová nem szabad belépni, hogy van Megnevezhetetlen, hogy van Titok. Titok nélkül nincs művészet.
Hiába tudunk valamit egyenként, akár több millióan, ez, a nyilvános beszéd híján, személyes tudás marad, pedig kollektívnek kéne lenni.
Akkor most mindent le kell jegyeznem? Mi a minden? Ez a naplóíró ijesztő és megválaszolhatatlan kérdése.
Minden naplóhoz kell valami szempont. Ha ez nincsen, akkor nincsen mondat se, csak odavetett jegyzetek, amikről két hónap múlva már nem is lehet érteni, hogy micsodák.
Az ideális Napló csupán mondatokból áll – tehát fegyelmezettség, gondolkodás és élmény áll mögötte, azaz a sápadtnak tetsző dolgokat is fényessé formáló érzékenység, de nem struktúra. Tehát még nincsen eldöntve, mire lesz jó(!), mire használtatik föl majd a setét jövőben.
********
Egyedül. Én egyedül vagyok. Mintha be volnék zárva a csöndbe. A csöndben vagyok otthon. De a csönd akkor se ereszt, ha mennék. Hová? Hát valahová ki. Beszélgetni, játszani.
Könnyebb jónak lenni, mint rossznak. A rossz kicsit érdekesebb, de nem sokkal. A jó is érdekes, mert mégse olyan könnyű. Azért érdekes, mert bonyolult. Bonyolultabb, mint a rossz.
A valódi elkeseredéseket szerintem mindig komolyan kell venni, akkor is, ha zagyvaságokat beszélnek melléje.
Bűnünk: a legnagyobb veszélyünk és legnagyobb lehetőségünk.
Létünk legszomorúbb ténye, hogy reményeinkkel és törekvéseinkkel lassan elkopunk.
Az igazság fáklya, mégpedig roppant méretű, ezért mindnyájan csak hunyorítva igyekszünk elsuhanni mellette, még attól is félve, hogy megperzselődünk.
Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.
Tevékeny részvételünk nélkül az ünnep csak halott forma, merev díszelgés valami előtt, ami tiszteletet érdemel, az ünnep mint jólneveltség, mint imamalom, mint hatalom, mint kötelességtudás (mert rend a lelke mindennek), elhárítás, elkerülés, megúszás, konzerválás, ilyen az az ünnep, amelyből elvesszük a személyes tétjeinket.
Te ki vagy? Mit akarsz? Mit remélsz? Egyik pillanatban azt gondolom, most már semmi lényeges nem történik velem, minden rendben lesz, rendben, és kíméletlenül halad majd minden a maga útján, és ezt a rendet és kíméletlenséget hívom az életemnek; a másik pillanatban meg ismeretlen, homályos jövő mered rám, farkasszemet néz velem, kicsit félek, mi lesz ebből, és remegőn gondolok arra, mi minden történik még velem.
Minden kérdésen becsületesen el kell gondolkodni, nem véletlenül teremtette az Úr a kérdő mondatot.
Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.
********
Csinálhattok bármit, nincs más választás, vagy hinni, vagy tagadni, vagy kételkedni.
Bizonyos tettek elmulasztása semmiképpen sem kisebb bűn, mint egynémely vétkes cselekedet megtétele.
A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért.
A bizonyosság csupán munkahipotézisként létezik. Tehát az összes lépés rendben lévő, mégis olykor körül kell nézni, és szemügyre venni magunkat és a tájat, a tájban magunkat és magunkban a tájat.
Gyáva a szívem. Az imák az Égben összeérnek, Uram. Valahogy már késő. Nem tudom rád bízni magam. Noha nem akarom csüggedten tudomásul venni – se magamat, se a bűnösségemet, se téged. Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Engedj látnom. Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.
Az ember ne keverje össze az emberi elképzeléseit Istennel. Isten nem látható képen, Isten hallható szóban. Mik tehát a legitim Isten-képek? Minden elképzelés és gondolat, mely felfoghatóvá teszi, hogy ő felfoghatatlan.
Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.
Én nem vágyom a túlvilágra. Úgy értem, elvileg sem. Azt gondolom, hogy ezt az Isten sem kívánja tőlünk. Nekem nincs Istennel semmi bajom, nem gyűlölöm, hogy nincs.
Hit és kétkedés arányait meglelni, kötöttségben a szabadságot, lázadásban a rendet, szabadságban a hitet, azt, amire szabadok volnánk - - - Vagy nincs ilyen arány; kushadás vagy hőbörgés csak?
Az előző évezred a könyv évezrede volt. Létünk talán legfontosabb dokumentumát, a Bibliát ezért is nevezzük a Könyvek könyvének. – Egyébként a Könyvek könyve is könyv, így helye a könyvespolcon van. Ott gyorsabban is rátalál az ember, mintha külön díszasztalkán volna. A díszasztalkákat belepi a por.
********
Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: