Dézsmálás, ebek harmincadja, huszár – egy kis adóetimológia (1. rész)
Eredeti megjelenés: Adó Online 2017. július 28.
Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)
A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat.
A ma is használt adózási eredetű szavakat, kifejezéseket egyfajta időrendben mutatjuk be, mindig kapcsolva a nyelvi eredetmagyarázathoz olyan kifejezéseket, közmondásokat is, amelyek az adott szóhoz, kifejezéshez kapcsolódnak.
Sok olyan szó, illetve kifejezés van (volt), amelyeket korábban gyakran használtak, ma viszont ezek már nem részei a köznyelvnek. Ezekről a cikksorozat végén fogunk rövid ismertetést adni.
A szavak, kifejezések eredetét bemutató sorozatunk első részében a dézsmálásról, mint adóztatási formáról, az „ebek harmincadjára jutott” kifejezés eredetéről, illetve a huszár szó adózási kapcsolatáról szólunk.
Nem szép dolog másokat megdézsmálni
A középkorban a jobbágyok a terményeik, állatszaporulatuk tizedét az egyháznak adták. Méghozzá természetben. Hivatkozási alapul a Biblia szolgált, de Szent István első törvényei között is megjelent már az egyházi tized fizetésének kötelezettsége.
A Biblia szerint tizedet kellett fizetni a gabonából (búza, rozs, árpa, zab, tönköly, köles), a borból, a bárány, illetve a méhkasok szaporulatából. Ezekre vonatkoztak a dézsmagabona, bordézsma, dézsmabárány kifejezések.
A középkori magyar törvények is ezt erősítették meg, de szép lassan más termékekre, terményekre is kiterjesztették a kötelezettséget, illetve a természetbeni megfizetés helyébe a pénzbeli megfizetés lépett, bár ez ellen a jobbágyság mindig erőteljesen tiltakozott. A kiterjesztések eredményeképpen a kecskeszaporulatból, illetve a lencse-, borsó-, len- és kender-, valamint a kukorica-, dinnye-, dohány- és burgonyatermés után is fizetni kellett a tizedet. A pénzbeni megfizetésre használták a dézsmapénz elnevezést.
Az adózók természetesen megpróbálták a kötelezettségeiket csökkenteni, ha már fizetni kellett, a kevésbé értékes részt, állatokat adták át adóként, a bort gyakran felvizezték, a rosszabb minőségű borokat összeöntögették.
A tizedfizetési kötelezettséget a latin decimus (tizedik) sorszámnév alapján nevezték el, ennek északolasz közvetítéssel meghonosodott kifejezése a dézsma, illetve eléggé negatív csengésű változata a dézsmálás. Egyébként gyakran másfajta adókat is a dézsma szóval nevesítettek, így a földesúri kilencedet (másik elnevezése a nona volt, de ez már kikopott a nyelvhasználatból), de olyan adókat is, amelyeket nem a megtermelt javak arányában kellett megfizetni.
Kapcsolódió kifejezés még a papkéve. Az aratás során a levágott gabonát kévékbe gyűjtötték, azokból kereszteket raktak, a legfelső, tizenhatodik kéve a (községi) pap, lelkész kapott járandóságául szolgált. A „Tegyük fel a papkévét!” az utolsó kéve, a pap járandóságának kifejezésévé vált (a püspök illetve a helyi pap járandóságának aránya többször is változott).
A dézsma ma már nem létezik (bár több egyház, felekezet ma is szed a híveitől tizedet, természetesen a Bibliában leírt kötelezettségre hivatkozva), a dézsmálás, megdézsmálni kifejezést viszont ma is használjuk, illetve több településen is utcanév őrzi ennek az adófajtának az emlékét.
Dézsma étterem és borozó, Szentendre
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: