TINTA blog / 2024. szeptember 11., szerda

Déry Tibor-breviárium

Önarcképemet rendszerint abból a tükörből betűzöm ki, amelyet felebarátaim arca tart elém. Az emberiség, mint egy nagy tükrös galéria, így tanít meg arra, milyen ne legyek, tehát közvetve arra is, milyennek kellene lennem.

A mindennapok hordalékából kell kimosnunk életünk maréknyi aranyát.

Miért érdeke az embernek, hogy saját szenvedését megtoldja felebarátja sebeivel? Hogyha rosszul érzi magát a bőrében, abban teljék öröme, hogy más sem különbül? Ily határtalan az önzés? Nem bírjuk elviselni, hogy a szomszéd jobb erőben van, egészségesebb, fiatalabb, ó, főképp, hogy fiatalabb nálunk?

Az ember az a fajta élőlény, amely élete során szüntelenül reménykedik, jövőjéről képzeleg, s azért küzd, hogy ezt beérhesse. Képlete: a reménybe ágyazott lét.

A szeretet nem nézheti az érdemet, mert különben alkuvá válik.

Bár lényem jobbik felével nem hiszek a halálban, a másikkal, a hitványabbal születésem óta készülődöm rá.

Mi sem üdvösebb az ész fejlődésére, mint a szellemi meglepetések. A csodálkozás a bölcselet anyja.

Fáradságosat, nagyot és boldogtalant alkotott az ember.

Embernek lenni annyit tesz, mint úton lenni.

********

Ha valahol megszólalt volna akár suttogva is, vagy elneveti magát valahol a közelben, a hangszórók bömbölésében is megismerném a suttogását vagy a nevetését, de mindig távollétemben nevet, és mindig távollétemben suttog, és mindig abban a résben, amelyből hiányzom.

– Egyetlenem – súgta –, egyetlenem!
Úgy tudott súgni, hogy az ember a szájába kívánta venni a szavait, minden szavát külön.
– Nagyon megöregedtem? – kérdezte B.
– Amíg élek, szeretni foglak – súgta az asszony.

Élni kell, nem igaz?

Anyánkhoz is akkor futunk, ha valami baj ért az életben. Ha csalódunk magunkban vagy az emberekben, azaz az életben, hirtelen úgy érezzük, hogy eddig valójában nem is szerettünk senki mást rajta kívül, és sürgősen elzarándokolunk hozzá, hogy mulasztásunkat pótoljuk, és biztosítsuk szeretetünkről, mellesleg pedig egy kissé táplálkozzunk az övéből.

Anyánktól nem csak segítségért esdeklünk. Némi öncsalással – s kinek ne volna arra szüksége, hacsak nem számítjuk le a mindig egyenes lelkű államférfiakat, diplomatákat s a nép egyéb képviselőit –, egy kevés jótékony öncsalással ilyenkor azt képzeljük magunkról, hogy puszta szeretetünk visz szülőanyánk felé, akit eddig méltatlanul elhanyagoltunk. Szerencsére ő mindig rendelkezésünkre áll.

Ideje lesz csöndesebbnek lenni, s meghajolva felvenni képét ama gyermeknek, ki hatalmas anyjához este hazatér.

A hold fölemeli mutatóujját, és azt mondja: csitt, hol világos van, hol sötét.

********

A természetes tehetség mellé valamennyi elméleti tudás is szükségeltetik.

Ha alaposan megvizsgálom magam, azt hiszem, olyanfajta lírikus vagyok, aki prózában tudom a lírámat kifejezni.

A magyar nyelv az egyetlen helyt- és időtálló közösség nemzetemmel, amelynek tagjaitól száz különféle érdek választhat el, bűbájos játék, amely olykor egy-egy békés órára érdekellentéteinket is feloldja, légies híd egy osztályon kívüli, magasabb állapotba. A férfi egyetlen méltó fegyvere, utolsó és legnemesebb játékszere. Nyelvemben hazafias vagyok, s így fűzöm egybe végleteimet.

Az igazi írót felháborítja az a példátlan henyeség, elképesztő gondatlanság, könnyelműség és felelőtlenség, amellyel – az újságírókon, sőt írókon kezdve – mindazok bánnak a nyelvvel, akiket mesterségük vagy hivataluk közéleti szereplésre, a nyilvánosság előtti írásbeli vagy szóbeli gondolatközlésre jogosít fel.

Ennek a tollforgató elitnek tulajdonítom, hogy a világnak alig van még egy olyan nemzete, amelynek értelmisége oly rosszul bírná, oly hibásan használná, oly erőtlenül forgatná a maga nyelvét, mint a magyar polgárság a miénket, megfertőzve mindazokat, akik vele érintkezésbe kerülnek, s megrontva a maga és más gondolkodását.

A magyar nyelv kiált segítségért. Ha nem hallgatjuk meg, elpusztul. Mind rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Mint egy hű és pontos tükörben, nyomon követhetjük a nyelvben a közszellem ijesztő hanyatlását, a társadalmi fegyelem felbomlását. A politikusok és a tudós előadók is nyomorítják a nyelvet.

Soha olyan lomposan nem beszéltek az emberek, mint manapság. A napi sajtó stílusa a pongyolaság; közleményeiben, híreiben egymást érik a legsúlyosabb nyelvtani hibák, hirdetései szűrő nélkül kerülnek a lapokba.

A mozi, a köznyelv másik nagy nevelője, nem marad el a versenyben, a képfeliratokat kísérő szövegeket a nép legádázabb ellenségei találják ki, kik még az elemi iskola próbáját sem állnák meg. A rádió is tetézi a hanyagságot.

A könyv is megrontja a nyelvet, nem beszélve az élményirodalomról, amelynél szennyesebb hullám nem söpört végig a magyar irodalmon. Az idegen művek tolmácsolásában olykor nem találni egyetlen mondatot sem, amely a legelemibb mondattani vagy nyelvtani szabályokat megtartaná.

A könyv tükre a léleknek.

A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók, tovább mossák a partot, s nőttön-nő a zavar és a képmutatás.

A jó mondat eleven, mint maga a teremtés.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

Tovább az eredeti oldalra!