David Lindsay-Abaire: Jó emberek. Centrál Színház
„Nem félünk a farkastól, A vágy villamosa, Az ügynök halála – az amerikai dráma aranykorának legszebb darabjai – és most itt a Jó emberek” – ezzel a felütéssel indít a Centrál Színház műsorfüzete a darabról, azt a látszatot keltve, mintha ez is annak a korszaknak a terméke lenne.
Miller és Albee és Tennessee Williams azonban az 50-60-as években élte a fénykorát, az az időszak tekinthető a modern amerikai dráma csúcspontjának is.
David Lindsay-Abaire, a Jó emberek szerzője viszont a 90-es évek Amerikájában alkot egészen máig ívelően, hiszen kortárs szerző is, és azokat a divatos társadalmi darabokat írja a 90-es és a 2000-es évek Amerikájáról, amire a Broadway nézői vacsora előtt elmennek, hogy megismerjék azt az Amerikát, amit többnyire csak vacsora előtt és többnyire csak a Broadway-ről ismernek, mert az ő társadalmi valóságuktól elég messze áll.
David Lindsay-Abaire – Matt Carr portréfelvétele
Abban persze valóban rokon Lindsay-Abarie a nagy elődökkel, hogy egy lecsúszástörténeten keresztül mutat meg egy olyan társadalmi pillanatképet, ami nem katarzisba, hanem szürkeségbe omlik vissza, mert csak oda omolhat.
A Jó emberek, ha röviden össze akarjuk foglalni a történetet, a lecsúszás körüli emberi drámák játszmáin keresztül közelíti meg a fő kérdését: a jóság vajon a körülmények meghaladása egy-egy föléjük helyezett gesztussal, vagy pedig egy permanens jellemelem?
Játszmákból bontakozik ki számunkra a történet, mert nincs olyan élethelyzet, amiben az ember ne játszmázhatna még egy kicsit. Margie (Básti Juli) elveszíti az állását. Már minden lehetőséget kimerített a visszakapaszkodásra, amikor eszébe jut, hogy van neki még egy fontos kapcsolati tőkéje, a vele egy helyről, a „Telepről” indult egykori szerelme, aki sikeresen kiemelkedett és hatalmas társadalmi ugrással gazdag és jól menő orvos lett. Felkeresi, és indul is kettejük, sőt, a feleséggel kiegészülve a hármójuk kifacsaró élethelyzet története.
Az előadás egyik nagy erénye, hogy innentől rengeteg klisé szinte tálcán kínálja magát, de mind David Lindsay-Abaire, mind pedig Puskás Tamás rendező nagyon jó érzékkel kikerüli ezeket.
Puskás Tamás rendező – Kovács Attila felvétele
A darab legelgondolkodtatóbb és egyben kulcseleme is a címe. Mert látszólag “jó ember” egy szál sincs a történetben.
Margie (Básti Juli) kissé széllel bélelt, megbízhatatlan, minden állásából elbocsátott, enyhén közönséges nő.
A kiemelkedett egykori szerelem, Mike (Szervét Tibor) gyáva, megalkuvó, a külsőségeket mindennél fontosabbnak tartó, a dolgokat elkenni szerető ember. A felesége pedig (Parti Nóra) egy modernnek látszani akaró nagyvilági nő, irodalomprofesszor a Bostoni Egyetemen, aki valójában végtelenül kispolgárnak bizonyul minden emberi szakítópróbánál.
Szóval, hol vannak itt a jó emberek? Egyáltalán mi a jóság?
Emberi gesztusokban, egy-egy pillanatra megvillanó dolog? Ahogy Margie egy lemondásban, az egzisztenciájának a széthullásának a pillanatában is tud arra gondolni, hogy mi lesz a másik emberrel, ha ő itt és most elveszi, ami jár neki, miközben élethelyzetei sokaságában rendre megbukik?
Valódi jóság-e az, amit csak egy-egy pillanatra tudunk felmutatni, hogy aztán visszasüllyedjünk egy kibekkelő szintre?
A Jó emberek nem fejlődéstörténet. Ahogy a nagy elődöknél, az amerikai valóság itt sem termel ki semmiféle katarzist, tanulságokat, elsöprő karaktereket.
Az állapotok statikusak, a megváltoztatásukra nincs is lehetőség, az egyén drámája nem lesz kollektív történet sem. A semmiből jönnek az alakjai és a nézőnek az a nyugtalanító érzése van, hogy oda is térnek majd vissza.
Akkor hát miért az egész? – merül fel a kérdés.
Talán tényleg csak a kérdésért.
.
szerző: Pajer Hajnalka
.
.
.
.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: