Csoóri Sándor-breviárium
Csoóri Sándor (1936–2016)
a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas költő, esszéíró, prózaíró, szociográfus, politikus
„Költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek. Verse sokrétegű, gazdag képvilágú, érzékletes közvetlenséget és szürrealisztikus asszociációkat együtt mozgató, a természetet és a kozmoszt az emberi ügyek részévé és jelképévé avató, ritmusában nyugtalanságot és belső nyugalmat egyszerre sugalló. Esszéi pedig a magyar nemzeti önismeret elmélyítésének, gazdagításának bázisai.” (Görömbei András)
„Körülötte állandóan felkiáltó- és kérdőjelek álltak. Annyian, annyiféleképpen próbálták meghatározni őt, hogy inkább az derült ki, milyen izgalomban tartja az irodalmi életet és a politikát.” (Ágh István)
„Életműve adat, titok, fogás, sugallat, törvény, egy egész népköltészettel felérő összegezés." (Németh László)
Így jó, így jó, emlékek nélkül,
múlt és jövő közt csavarogni.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok,
az még a mindenség maga.
El akarom hagyni, ami nem én vagyok,
ami csak rám ragadt, mint utazás pora.
Hiába indulok el észak felé vagy dél felé:
nincs kiút magamból.
Nem, nem, én semmit nem akartam,
csak azt, hogy a forgószél közepében én ülhessek,
s magasabban járhassak, mint a templomtorony.
Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi. Az ember saját létének felelőse.
Belső híreket csak akkor hallgathat az ember, ha magában világot teremt. Belső emberi világot.
Amit megéltem, az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm.
Jó volt nekem a jó, és jó a rossz is:
fájdalmaimmal is az élet folytatta magát.
Bennem csak az él, ami volt,
az igaz csak, ami már nem lesz.
Múlik a múlt, akár az élet,
pedig élni örökké illene.
Jól van, világ! Lebegünk, forgunk, áttetszők vagyunk,
minek is más bizonyság nekünk?
********
Bizonyára bűnösök vagyunk valahányan,
hisz ártatlanul is tanúi voltunk
e bűnös kornak.
Nem tudunk élni? Valóban nem. Legfeljebb csak úgy, ha a csaláshoz, a képmutatáshoz, a hazugsághoz folyamodunk.
Mire való az embernek megnyerni a világot, ha közben elveszíti a lelkét.
Az ember a rendről tud, de azt elfelejti, és annak megvalósításában önmagát megakadályozza, sőt, életét ahelyett, hogy rendben tartaná, földúlja. Ezt a paradox kényszert én a második bűnbeesésnek érzem.
A nagy bűnök, mint tudjuk, még meg is rendíthetik az embert, mert szinte villámcsapásként mutatják meg az emberi sors félelmetes rejtélyeit, sokszor magát az igazságot is. Ezzel szemben a kis aljasságok ellen védtelenek vagyunk.
A gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata. Amely egy látszatvilágban sorsdöntő erő.
Különös dolog a múlt. Sokszor a jelen hiányérzete.
Minden tehetetlenség megtalálja a saját mentségeit.
Érzelem nélkül a képzelet is földön marad.
Hát ebben az országban soha az érték, mindig az értéktelen jut szóhoz! Soha a legjobb, a legtisztább? Mindig a kisszerű?
Jellemző a századra. Az autó biológiai, fizikai és lelki gyönyört pótol.
********
Az egész élet nyara itt van,
mert ketten nézzük a világot.
Miért írjak verset,
ha mindenestül a tied lehetek?
Elengednélek, visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat,
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Szerintem két ember együttélése szent dolog, és csak azokat kéne összeesketni, akik egy életen át ragaszkodnak egymáshoz, megadással, türelemmel, féltéssel és kedvességgel.
Hirdettem: van utam külön a világ zavarában s örömében, de gyöngeségem most elárult, s nem élhetek, csak arcod közelében.
Egyszerre, mint a fantom-fájdalom,
sajogni kezd az életünk hiánya: a szerelem.
Akit nem véd a szerelem, hiába védi az magát;
elfogy a levegője, s nézi csak: hogy kopik fölüle el az ég,
utolsó csillagig.
********
Talán az Istent is ilyen éjszakákon találták ki a tücskök, a föl-fölugró halak,
túl messze volt egymáshoz víz és csillag,
hát gondolni kellett valakire,
aki majd közelebb hozza.
Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.
Valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön érj oda,
fölkantározott késen érj oda.
S ha nincs út, te légy az út oda,
mert nélküled csak bűn van ott s csoda.
Nincs látható út, amelyen hazajutnék,
állok az ég előtt: fölcsöngessem az Istent?
Mindent akartál?
Mindent vesztesz.
Kapkodhatsz elárvult fejedhez.
Se rang, se pénz nem véd sokáig: lángokban áll az utolsó szalmaszál is.
Ahhoz, hogy újjászülessünk, előbb el kell pusztítani önmagunkat.
A végtelenségből mindig tud gazdálkodni az ember, a végességből csak fösvénykedve, riadalmak között.
A hegy még hegy marad, de a nagyság,
mint Isten kicsiszolt gyémántköve,
szikladarabként hull a mélybe le.
Nem akartam más lenni, csak fény, fény,
ki eltársalog Istennel.
Van, amikor az akaraterőre kell támaszkodni, van, amikor a szenvedésre. Krisztus a szenvedést választja, tudva, hogy teremtőerőt jelent a keresztre feszítés.
Háttal állok már minden ragyogásnak, minden mosolynak,
minden bűnnek.
Legbelül csupa múlt vagyok.
Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
********
A nemzet mindig a legjobb embereiben őrzi magát.
A nyelvében megbukó nemzet előbb-utóbb eszméiben is megbukik.
Az igazi hagyomány sosem a múlt élethű visszaállítására törekszik, hanem arra, hogy elibe álljon annak a pusztulásnak, amit az idő, a feledékenység, a dolgok természetes halála elhoz közénk.
Mindegyik népszokás egyúttal gondolat is, egy nagyarányú gondolatrendszer része.
A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete.
A mesék mindig igazságot szolgáltatnak, ami egyúttal a Jó mindenek fölötti győzelmét jelenti, a balladák viszont elsősorban azt érzékeltetik, hogy az emberi lét problémái milyen hatalmasak.
Az írók, a kultúra nevében, az ember megismerését és változását akarják. Csak a silány irodalom rontja az embert.
Csak az beszéljen, aki előbb tájékozódik, elemez, és tárgyszerűen bizonyít, aki ismeri a fontossági sorrend és az értékrend szellemi-erkölcsi alapszabályait, aki nem téveszti össze a szélhordta homok csikorgását a szájban a szélfújás testet újító örömével.
A tudomány ritkán mérheti föl, hogy találmányai mit szolgálnak.
Magas civilizációk nem kövér földeken és nem egynemű tájakon alakultak ki. A zseniális ember is ott fejlődik ki, ahol sok a határtényező.
Minden embernek hatalmában van, hogy ne csináljon semmit, és az is, hogy mindent megtegyen, amit tud.
Ha volna egyetértés köztünk, a társadalmon belül, s még inkább szeretet, nem volna szükség talán még az erkölcsre sem a Tízparancsolat mellett.
********
Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: