Az ezerfejű cézár - Katona József Színház: Nyílt tárgyalás
"Minden, amit el lehet hinni: egy kép az igazságról."
Blake
.
Nem jó februárban, a járványszezon csúcsán színházba menni. Olyankor a nézőtéren mindig tömegesen vannak crescendóban harákolók, a legfontosabb pillanatokba hajszálpontosan beleköhögők, a cukros papírkákkal monotonon ölbemolyolgatók, az előadást kitartóan végigszipogók, akik a zsepit csak a gyengeség jelének vélik, na és persze a téli színházi liga abszolút nézőtéri sztárjai: az előre hajolva, egymás nyakába beleköhögők. Az egész este általában egy gigantikus víruscserének hat. Egy biológiai orosz rulettnek, amitől az előadás közben is nehéz elvonatkoztatni.
.
Szóval, nem jó ebben a hónapban színházba menni. Na de én most mégis elmerészkedtem, mert nehezen lehetett jegyet kapni erre az előadásra, és ez most így sikerült. Nem bántam meg.
Ha ebben az évben csak egy darabot nézünk meg, akkor az legyen a Katonában a Nyílt tárgyalás. Jó, lehet, hogy ezt a patront a Médeával már korábban ellőttem, szóval akkor legyen ez a második. Vagy jövőre, vagy bármikor, de tényleg érdemes megnézni.
Fontos előadás nagyon sok szempontból. És amellett tényleg egy top színházi élmény is.
.
Egy megerőszakolás ügyét tárgyaltatják velünk és Udvaros Dorottya bírójával. Na nem úgy, egyáltalán nem olyan hatásvadász módon, hogy a közönségnek szerepelnie kellene, vagy mondjuk a végén színpadiasan döntenie kellene bármiről – bár aki bátor, az éppenséggel válthatott a színpadra is jegyet tárgyalótermi közönségnek, és szó szerint beülhetett az előadás részének is akár- hanem egy nemi erőszak tárgyalását játssza el nekünk az előadás.
És az előadás egyes számú erénye pontosan itt van. Nem eljátssza.
Nagyjából az ötödik perctől ijesztően tökéletesen el lehet feledkezni arról, hogy itt most mi tulajdonképpen csak színészeket látunk, és itt nekünk el van most játszva valami. Dermesztően valóságosnak hat az egész helyzet, az emberek, a félelemek, a dráma, és magunkat sem érezzük egyáltalán közönségnek. Vagy nem úgy érezzük magunkat közönségnek. Ugyanis az előadás többek között arra döbbent rá, hogy az életben is szinte mindig közönség vagyunk mások sztorijaiban.
.
Az előadás kettes számú erénye pedig ez. Hogy ezt akarja nekünk húsbavágóan megmutatni. Szinte mindig, minden emberi helyzetben tulajdonképpen eljátszanak nekünk valamit. Nem a szó pejoratív, hanem abszolút színházi értelmében: miszerint az életben is karakterek vannak, amik egy történetet tárnak elénk konfliktussal, fő és mellékszálakkal, dramaturgiával és hatással. Még akár egy bolti vitában is. Lejátszódik előttünk valami, és nekünk mindig dönteni kell: kívül maradunk-e abból a történetből, vagy belevonódunk? És ha belevonódunk, akkor hogyan? Elhisszük-e abban a helyzetben, hogy tudjuk, mi az igazság másokról? Ítélkezhetünk-e? Kimondjuk-e? És az ítéletünk lehet-e önmagában is sorsalakító másoknak? Egyáltalán tudható-e egy helyzetben, mi az igazság? Tényleg, mi az igazság? Egy egyenes szálú narratíva lenne, amiben az egyik szereplő érvényes, a másik meg nem? Az igazság egy történet, amiben minden és mindenki logikus? Aki nem, az már csakis kívül lehet az igazságon? És csak akkor lehet eleve igazság, ha minden logikus benne? És mikor nem keverjük össze a minket ért befolyási kísérletek füzérét már magával a valósággal? Biztosak lehetünk-e egy adott helyzetben, hogy nem csak a saját meglévő véleményünket hangosítja fel bennünk valamiről az, amit mutatnak a történetből?
.
Az előadás végén óhatatlanul is ezekkel a kérdésekkel távozunk.
Vagy nem.
Mert itt ugye itt mindjárt egy vélt igazság kreálódott, szóval, nem feltétlenül kell ennek sem bedőlni.
Mert itt ugye itt mindjárt egy vélt igazság kreálódott, szóval, nem feltétlenül kell ennek sem bedőlni.
Engem viszont azonnal, az este elején beszippantott, hogy úgy éreztem, itt valami dermesztő, nagyon valóságos emberi dráma játszódik le, és ezekkel a kérdésekkel viaskodva kellene eldöntenem, mi is az igazság a megmutatott történetben, és az egyáltalán eldönthető-e?
Lennie kell igazságnak, hiszen egy nemi erőszak ügyében mindig lennie kell egy igazságnak is. De, mint ahogy a világ mostanában a Johnny Deep vs. Amber Heard-ügy után leszűrhette magának: van, de ami végül rögzül a nyilvánosságban, az mindig a befolyásolási kísérletek hatásosságának a nyilvános pontozása. A nyilvánosság legfeljebb ennyire lehet kompetens mély emberi drámákban.
A darab harmadik nagy erőssége meg ez: a nyilvánosságnak, az ezerfejű cézárnak az ambivalenciájának a megmutatása az erőszakot elszenvedők szavahihetőségével kapcsolatban. Úgy, hogy mindenképpen önreflexiókat kicsiklandozva részévé is tesz minket ennek az ambivalenciának. A legmagasabb rendű színház, ami csak létezhet, Székely Kriszta rendező celebrálásban.
.
Kevés ijesztőbb dolog van manapság annál, mint ahogy minden téren meginogni látszik az igazsághoz való viszonyunk. Habár ez a darab számos kérdést felvet ezzel kapcsolatban zseniálisabbnál zseniálisabb színészek interpretálásban (akikből nekem Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka és Pálmai Anna volt a legerősebb), végül aztán mégsem bizonytalanná tesz minket a bizonytalanságunkkal kapcsolatban, hanem éppenhogy erőssé; az előadás legfontosabb üzenete: merjük a saját kétségeinket meghallgatni.
Óvakodni tényleg csak azoktól kell, akik már erre sem képesek.
Óvakodni tényleg csak azoktól kell, akik már erre sem képesek.
.
.
szerző: Pajer Hajnalka
.
.
.
.
.
Katona, Nylít tárgyalás, kritika, Katona József Színház
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: