Az a végső - Euripidész-Bagossy: Médea. Katona József Színház
"Mit ér, ha van az embernek egy zsákkincse,
vagy szebben énekel, mint Orpheusz,
de senki nem tud róla?"
Azért rossz, hogy rendszerint télen, hidegben és sötétben botorkálunk el színházba, mert amikor valami igazán megrendítőt, lélekhasogatót látunk, ami alig fér el előadás után a mellkasunkban, amit tényleg csak alaposan kisétálva tudunk helyretenni magunkban, akkor aztán kénytelenek vagyunk a hideg pesti latyakban kikóborolni magunkból a látottakat.
Na, pontosan így lehet járni a Katona kissé átírt Euripidész: Médeájával, és hazáig is alig lehet kisétálni a látottakat.
.
Az mindig kicsit fura, amikor egy férfi jobban meg tudja fogalmazni a női lélek bugyrainak a sötétebb tónusú rejtelmeit, mint maguk a nők. Legalábbis irodalmi szinten mindenképpen több férfi tudta ezt megfogalmazni, mint nő, és legyünk őszinték: ez még talán manapság is így van, amikor már igazán nincsenek ebben lehetőségbeli korlátok. Még furább, ha egy férfinak olyasmire van dermesztően pontos rálátása, ami még a női lelkekben sem hétköznapi. A pusztító, mindent feláldozó, feláldozhatónak tartó, legsötétebb női energiákból táplálkozó indulat pedig mindenképpen ilyen.
.
Euripidész több darabjának középpontjában ez a pusztító női indulat és szenvedély áll. Mintha csak a jó öreg Euripidész valamifajta ókori a specialistája lett volna ennek a témának. Ilyen Elektra alakja, aki anyagyilkossá válik, s mi azon vagyunk kénytelenek gondolkodni az indulatai felett, vajon van-e jogos anyagyilkosság, amit nem is annyira a gyermek, mint inkább az anya nőtársa követ el? Ilyen Phaidra, aki öngyilkos lesz, mert tiltott szerelemre lobban a mostohafia Hippolütosz iránt, aki nem szereti viszont, mert nem is szeretheti. Phaidra pedig inkább a halálba rántja még a síron túlról is, de a szerethetőségének az illúzióját akkor sem tudja elengedni. (Mondjuk ki tudja?) Na de azért minden női alakja közül a legmegrázóbb mégiscsak Médea, a gyermekgyilkos nő, aki képes még a saját gyermekeit is megölni, feláldozni, csakhogy a férjével is megismertesse azt a fájdalmat, amit ő érez, mert a férje, Iasszon lecserélte egy szebbre, jobbra, fiatalabbra. A Médeából az is kiderül, a kapuzárási pánik már az ókorban is létezett, és ezt az argonauták királya pont olyan méltatlanul kezelte, mint mondjuk Dezső, a szomszéd, pesti negyvenes könyvelő.
.
A Médea-előadások általában a látszólag lehetetlenre vállalkoznak: arra, hogy beavassák a nézőt ebbe a sötét, pusztító női fájdalomba, és valamifajta részvétet, sajnálatot, vagy legalábbis valami megdöbbenéssel vegyes rácsodálkozást ébresszenek Médea indulatai kapcsán, amiben a nő még az anyát is képes felülírni.
A feladat nem könnyű.
Amúgy sem, de Euripidésznél ebben a darabban nincs fátum, nincs végzet, nincs sors, amire mindent rá lehetne fogni, ami mondjuk simán elviszi Antigoné, vagy Oidipusz történetét Szophoklésznál; nem jönnek az istenek sem a válogatott hülyeségeikkel, akikre szintén mindent rá lehetne fogni, mint mondjuk a thébai mondakör más darabjaiban. Euripidésznél már csakis az ember van, és az ott áll előttünk a lecsupaszított, reflektorba tett legsötétebb démonaival. A Médea-előadások arra helyezik a hangsúlyt, vajon el tud-e jutni oda a néző, hogy megérti, vannak olyan emberek, akikben olyan olthatatlanul lobog ez a sötét energia, hogy ők maguk éppen úgy tehetetlen áldozatai ennek, mint a környezetük.
A Médea végén, már a tragédia lezajlása, a női riválisa és a gyermekei megölése után sem látszódik pontosan, hol lehetett volna bárkinek ebbe beleavatkozni, hol lehetett volna más végkimenet?
.
Médea a történetével sem kínál katarzist, de még a saját részvét-képességeink kapcsán sem kapunk kényelmes megerősítést, mert amikor már úgy érezzük, igen, hát talán értjük, hogy lehet ide eljutni, akár még kicsit sajnálni is tudnánk Médeát, ha összeomolna a tettei felett, ha csak egy kicsit is gyengébb lenne a démonaiban, mint a gyilkosságok pillanatában, akkor Médeát felkapja a sárkányszekér (ebben a Médea-előadásban a férj vállán mászik fel a zsinórpadlásra, s tűnik el a szemünk elől); és az eltűnő gyermekgyilkos anya a néző önmagával, az együttérzésével kapcsolatos illúzióját is viszi szépen magával.
.
A Katona Médea előadása még a Médea-mércével mérve is egy különös előadás. Átirat. Bagossy Júlia átirata egy modern környezetbe helyezi át Médea alakját, amit itt Pálos Hanna játszik felejthetetlenül. Ez a Médea már a kezdetektől sötét, indulatos és keserű, depressziós, Xanaxot szedő, kinyúlt pulcsiban dugi piákkal a lakásban szédelgő, nem is annyira a szerelmét, hanem inkább a női lehetőségeit gyászoló nő. Pislákol még benne valami az anyaságból, amikor mesét mond a gyermekeinek, vagy begyakorolt mozdulatokkal gondoskodik róluk, de erről a Médeáról már az első pillanattól fogva tudható, hogy az ő magára hagyatottsága bizony - Pilinszkyvel szólva - az a végső.
Az ő magára hagyatottsága nem állapot, hanem a teljes pusztulás mindenki számára.
.-
Az előadás nem hosszú, mindössze egyetlen óra. És különös módon vegyíti a drámai színházat a mozgásszínházzal. Egyébként ha valamivel, akkor engem mozgásszínházzal nagyjából a világból is ki lehetne kergetni. Általában nem értem, ezért nem is szeretem. Ám fura módon ebben az előadásban értettem a mozgásszínházi elemeket is. Értettem, ahogy Médea Iasszon teste felett eltáncolja a saját sötét indulatait, ahogyan az önsajnálat lassan mozgássá konvertálódik át, ahogyan a mozdulatok végén ott van Médea egyetlen pusztító, vak tanulsága: „most már te is tudod, mi a fájdalom.”
Ha van rá lehetősége, mindenki menjen és nézze meg Euripidészt a Katonában, és ámuljon csak azon, az emberi lélek mennyire örök.
.
.szerző: Pajer Hajnalka
.
.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: