TINTA blog / 2025. március 3., hétfő

Archetípusok, szimbólumok, mintázatok Jókai Mór Egy játékos, aki nyer című regényében

Előszó

Bár merészség lenne bármit is általánosságban állítanunk irodalom, szakralitás és kommunikáció egymáshoz fűződő viszonyáról, annyit mindenképpen elmondhatunk: a nyelv mint világmodell, a nyelv mint bölcseleti tartalmak őrzője-hordozója alkalmas lehet önmagában is arra, hogy a legkülönfélébb megnyilatkozásokon, irodalmi alkotásokon keresztül közvetítsen valamit ezekből a rejtett szerves-szakrális tartalmakból.

A Költészet és szakralitás című könyvben[1] megkíséreltem megközelíteni, vajon milyen értelemben beszélhetünk szakralitásról költői művek, életművek esetében. Kiviláglott, hogy a szakralitás tematikus megjelenése csupán felszíni jelenség. A szakralitással összefüggő szavak, szimbólumok megjelenése egy-egy költeményben önmagában még nem árul el sokat költészet és szakralitás, költő és szakralitás összefüggéseiről. Ami ennél lényegesebbnek mutatkozott: az ihletett költő mindig közvetítő. Mélyen gyökerezik a teremtményi lét talajában. Innen gyűjti magába, önti formába, mutatja fel a megnyilatkozásra váró üzeneteket. Ugyanakkor érzékenységével, Égre nyíló figyelmével a legapróbb rezdüléseket is képes lejuttatni – egészen a gyökerekig.

Hamvas Béla megközelítését követve: „a metafizikai érzékenységnek az emberre vonatkoztatott magaslati kilátótornya: az éberség. A metafizikai éberség a zárt emberi életet a nyílt lét végtelen horizontjai felé tágítja. Ennek a létnek az origójában az isteni Én áll, szemben az individuális Énnel.”[2]

Pilinszky János így fogalmaz: „Talán a legszembetűnőbb, legállandóbb jele a költői alkatnak az örök figyelem, a lankadatlan, ugrásra kész éberség.”^[3]

Ezt az alkotói önátadó, önfeledt figyelmet a prózaírók esetében is joggal tekinthetjük szakrális alapviszonynak. Az önmagát kiüresítő, a transzcendensre nyíló művész képes felmutatni valamit abból a teljességből, mely a maga egészében megragadhatatlan.

Bizonyos irodalmi műfajok, kiváltképp a mítosz, a mese (népmese, beavató mese, varázsmese), illetve a mese alapzatára épülő, hasonlóképpen ősképekkel élő, hagyományokban gyökerező románc a kollektív emlékezet, a folytonosság őrzői.[4]

A következőkben közelebbről is megtekintett románc íróját, Jókai Mórt a kifejezés mélyebb értelmében is „nagy mesemondónak” tekinthetjük. „[…] az elbeszélésben a népmesék modora ragadt meg leginkább lelkében, hogy ő éppoly ösztönszerűséggel sajátította el azok szellemét, mint Petőfi a népdalokéit” – írta róla Arany János.[5]

Jókai Mór (1825–1904)

[...] Bővebben!

Tovább az eredeti oldalra!