A krumplieves az mindig krumplileves - a kádári baloldal öröksége Magyarországon
A magyar demokráciatörténetben eljutottunk egy olyan pontra, ami szinte példa nélküli. Jelenleg a kormányzati jobboldali erő versenyez egy jobboldali kihívóval, kettejükön kívül nincs, aki labdába rúghat. Viszont mi is a kormányzati kommunikáción kívül a magyar baloldaliság, és hogy szorulhatott ennyire vissza eszmeisége?
Kapitalizmust dönteni vagy reformálni?
A Kommunista Kiáltvány 1848-as megjelenését követően megszülettek Karl Marx szinte mindenki által jól ismert eszméi: A munkás- és tőkésosztály örökös harcban állása, és a proletárforradalom elkerülhetetlensége, ami az elrothadt és kizsákmányoló kapitalista rendszer csökevényeire lesúlyt majd. Marx, valamint pénzügyi támogatója és harcostársa, Engels, 1864-re az Első Internacionálé eseménysora alatt nemzetközi szintre volt képes emelni az eszme szervezeti alapjait:
Megteremtve a későbbiekben a Vlagyimir Iljics Lenin által gyakorlatba átültetett forradalmi szocializmust, ami szükségesnek ítélte a fennálló elnyomó rendszerek megdöntését akár erőszakos úton is.
Ennek a deformált alakzatát ismerhette meg Magyarország a sztálinista szovjet megszállás következtében.
Ezzel ellentétben viszont létezett egy alternatív megközelítés is: a szociáldemokrácia. 1889-ben megjelent az eredeti forradalmi gondolat újragondolása: A kapitalista társadalmat nem kell szükségszerűen lebontani, meg is lehet változtatni a társadalmi csoportok egyenlőségének biztosításával, melyet az állam egy szociális védőháló kiépítése, és a politikai érdekképviselet biztosítása által (parlamenti és szakszervezeti) valósítana meg.
Ez a gondolat teljesen meg is felel egy demokratikus állam kereteinek, egy kitűzött ügy mentén igyekeztek képviselni a társadalmi rétegek érdekeit parlamentáris eszközökkel legfőképpen Németországban és Franciaországban. Emellett nem zárta ki a XXI. Században ismert „hazaszeretet” fogalmát sem a baloldaliság ilyen formában történő megélése: az első világháború kitörésekor maga II. Vilmos német császár jelentette ki a szociáldemokratákra is a Reichstag ülésén:
„Már nem látok pártokat, csak németeket”.
Ennél korábban Otto von Bismarck, a porosz katonai neveltetésű német kancellár sem tagadta meg velük az együttműködést, a baloldal és a jobboldal egyetértése a nemzeti célokban korántsem számított példa nélkülinek.
Így viszont felmerül a kérdés:
Hogyan lett az elesett társadalmi rétegek képviselőiből, a háborúellenesség legelszántabb képviselőiből, a magyar politikai tudat egy részében idegen érdekeket kiszolgáló, elvtelen, háborúpárti hazaáruló?
A válasz a magyar történelmet ért külső hatásokban keresendő: A szociáldemokrata kezdeményezések egy jelentős részét a világháborúkat követő időszakokban a forradalmi szocialista irányzatok, történetesen Kun Béla pártja és a Rákosi Mátyás, majd Kádár János szovjetek által támogatott kommunista tömörülései teljesen magukba olvasztották.
Ez a külső nyomás végül szinten teljes elérte, hogy a szociáldemokrácia a polgári demokráciákra jellemző rendben ne legyen képes legyen képes gyökeret verni az országban, ahol a baloldaliságot kizárólag az intézményesített állampárt testesítette meg, nem hagyva teret alternatíva fejlődésének. A rendszerváltás után pedig a kádári rendszer örökösei rendelkeztek az MSZMP jogutódja felett, kikiáltva magukat a szociáldemokrácia örököseinek.
A kádári örökség sikere, majd teljes csődje
A külföldi nyomás ellenére viszont a rendszerváltás után az MSZP képes volt egy fontos politikai helyzet kihasználására: az Antall-kormány kaotikus kormányzása után a volt kádári politikai elit ígérete, miszerint a Kádár-rendszerre jellemző viszonylagos jólét visszaállítható, sőt felülmúlható, vonzóan hatott a választópolgárok számára, aminek következtében az Első Orbán-Kormány négyéves ciklusa kivételével az MSZMP utódpártja uralta a magyar politikát.
Ez az új „reformista” ígéret számos ponton megbukott.
Egyrészt a Gyurcsány-kormány idejére a párt szinte teljesen átvette a neoliberális irányvonalat, ami egy globális tendencia tünete is: Tony Blair Labour Party-jától kezdve az amerikai Demokrata Pártig a baloldali pártok az elit pártjaivá váltak, legfőbb témáik többé pedig nem a társadalmi különbségek lettek.
Ezt követően a Közép-Európai tendenciát követve a 2010 előtti elhibázott, a szociáldemokrata ígéreteket be nem tartó pártok támogatottsága folyamatosan elsorvadt. Tovább nehezítette a helyzetet az a tény, hogy a jobboldali pártok populista politizálással elkezdtek részben baloldali eszközöket alkalmazni társadalompolitikájukban, kihúzva a talajt a politikai spektrum többi tagja elől. Ezt követően nagyon kézenfekvővé vált a kormánypárt számára a bukott posztkádárista baloldal démonizálása is, ami mélyen beivódott a köztudatba.
Egészséges ez?
Politikai hovatartozástól függetlenül tényszerűén kijelenthető, hogy a különböző eszmék demokratikus ütközése elengedhetetlen egy parlamentáris rendszer életében: a képviselőink ideológiai változatossága elősegítheti és kikényszerítheti az ellenkező oldalak együttműködését is, így pedig a társadalmi érdekegyeztetés hatékonyabb formában jelenne meg mint kizárólag két jobboldali blokk esetén. Ha azonban a szociáldemokrácia valaha alkalmas kíván lenni a politikai visszatérésre, azt a régi baloldali politikusoktól teljesen függetlenül, kívülről kell megtennie, hogy a jobboldal valódi erkölcsi kihívására is képes legyen.
0 Hozzászólás:
Legyél te az első hozzászóló!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezni: